Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.
Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves,
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!
És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.
Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükrében.
Forrás: MEK – Juhász Gyula összes versei
Betlehemi csillag
szelíd fénye mellett
ma az égen és a földön
angyalok lebegnek.
Isten hírvivői
könnyezve dalolnak
békességet, boldogságot
földi vándoroknak.
Harcos katonák is
fölnéznek az égre,
s rágondolnak álmodozva
a testvériségre.
Bujdosó raboknak
idegen párnákon
kedveseik szelíd arcát
ringatja az álom.
Fáradt katonák ti,
pihenjetek szépen
karácsonyfák lángja körül
a mi szent esténken.
Gondoljatok hittel,
zsolozsmát dalolva,
eljövendő boldogságos
szent karácsonyokra!
Csukaszürke köntös
kopott, tépett szárnya
megváltó nagy békességet
hoz most a világra.
Győzelmes örömmé
válik majd a bánat,
lesz még otthon víg karácsony
magyar katonáknak!
Forrás: magyar-versek.hu
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
ki Betlehemben született ez este
a jászol almán, kis hajléktalan,
szelíd barmok közt, kedves bambinó,
ó, emberek, gondoljatok ma rá:
hogy anyja az Úr szolgáló leánya
és apja ács volt, dolgozó szegény,
s az istállóban várt födél reájuk.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
a betlehemi kisded jászolára,
amely fölött nagyobb fény tündökölt,
mint minden várak s kastélyok fölött.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
a kerek föld mindegyik gyermekéhez
egy üzenettel jött: Szeressetek!
Ó, emberek, gondoljatok ma rá!
Forrás: magyar-versek.hu
Csöndes az éj és csöndes a világ is,
Caesar Augustus aranyos mosollyal
zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás:
béke a földön.
Hallgat a germán és hallgat a pártus,
néma az indus és néma a hellén,
Herkules távol oszlopa se rendül,
Thule se mozdul.
Már az aranykor új eljövetének
hírnökeit, a szomorú szibillát
s a szűzi Virgilt födi földi sír és
hír koszorúja.
S messzi mezőkön nyájaikat őrző
pásztori népek nézik a derengő
új csillagot, mely aranyát elönti
jászoli almon,
hol mosolyogva és fázva az éjben,
szőkehajú és szelíd anya keblén,
most mutatod meg magad a világnak,
isteni gyermek!
Forrás: magyar-versek.hu
János a Mester nagy szívén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!
Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg
S megszegi az utolsó kenyeret!
Forrás: Magyar Kurír
Anna meghalt és Annát eltemettem…
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.
Ott él ő már csak a nagy emlékekben,
Minden elomló és elsuhanó.
Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Vannak ösvények, amelyekre többé
Nem lép a lelkünk, bár útunk örök,
Vannak csodafák, nyílhatnak örökké,
De nekünk egy viráguk letörött,
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben…
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!
Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
Üdvöt adhatnak néki nyári erdők,
Engem emléke halkan behavaz.
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szívemben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Forrás: Szívzuhogás
A hervadás bús pompájában áll most
a temető. Ó, mennyi szín, derű,
fehér és lila őszi rózsatenger,
mely hullámzik az enyészet szelére.
Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
előtte zöld deszkából ácsolt apró
sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
előttem a határtalan magyar táj.
E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
mint elhervadt virág az ősi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
mely minden bölcsességnél igazabb.
E kicsi hant előtt, e nagy magányban
megölelem az édes életet,
mely ragyogást küld jeltelen sírokra
s virágözönt az ódon temetőkbe,
s az őszi nap csókjával arcomon
megindulok rózsásan, dalosan,
a boldog elmúlás víg vőlegénye.
Forrás: MEK
Dús őszi nap: talán ez az utolsó
S talán azért is oly szép. Bús remek.
Pereg az akác lombja és az orsó,
Sorsom orsója is gyorsan pereg.
A nap most ontja aranyát pazarlón,
Hogy megremeg e fényben a levél,
És néha szél jön, s csöndes viharzón
Aranyeső hull, haldokló, ledér.
Ó nap: te is búcsúzol már e tájról,
S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
A tarlón már szürkül az őszi fátyol,
S dérrel derűsek már a reggelek.
A csorda már a kora délutánban
Ballag haza, az árnyék egyre nő,
S az őszi rózsák hervatag hazája
Szelíden vár: a boldog temető.
Forrás: Szívzuhogás
Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És – végtelen nagy szerelemmel.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:
E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!
Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!
A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.
Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:
Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,
Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.
Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog
Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,
Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.
A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.
(1918. október 6.)
