Esők után, melyek borúba vonták
A házakat és lelkeket,
Ha nap derül nyugatnak horizontján,
Oly csodálatosak a fellegek:
Aranyban égnek és bíborban égnek
S az alkonyatba hulló messzeségek
Úgy tündökölnek túlvilági szépen,
Hogy szinte fáj a ragyogó azúr.
Az életem most épp így alkonyul:
Minden borúján túl fények remegnek
S mit gyász és vád ezer esője vert meg,
A lelkem, mint dómok arany keresztje,
Úgy néz a földre, a nagy cinteremre.
Forrás: MEK
Múltamba vissza ösvény nem vezet
És ködbe fullad az emlékezet.
Hogy én is éltem, versekből tudom,
Míg topogok egy céltalan uton.
Ki egykor új igéket felidéztem,
Most némán tűröm meddő szenvedésem.
Egy elsüllyedt világ felett
Megváltó sírom integet.
Mint a kísértetek feljárnak
Fáradt fejembe verssorok,
A régi öröm és a bánat
Sírjából éjjel felzokog.
Forrás: MEK
Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.
Forrás: MEK
Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.
Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves,
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!
És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.
Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükrében.
Forrás: MEK – Juhász Gyula összes versei
Betlehemi csillag
szelíd fénye mellett
ma az égen és a földön
angyalok lebegnek.
Isten hírvivői
könnyezve dalolnak
békességet, boldogságot
földi vándoroknak.
Harcos katonák is
fölnéznek az égre,
s rágondolnak álmodozva
a testvériségre.
Bujdosó raboknak
idegen párnákon
kedveseik szelíd arcát
ringatja az álom.
Fáradt katonák ti,
pihenjetek szépen
karácsonyfák lángja körül
a mi szent esténken.
Gondoljatok hittel,
zsolozsmát dalolva,
eljövendő boldogságos
szent karácsonyokra!
Csukaszürke köntös
kopott, tépett szárnya
megváltó nagy békességet
hoz most a világra.
Győzelmes örömmé
válik majd a bánat,
lesz még otthon víg karácsony
magyar katonáknak!
Forrás: magyar-versek.hu
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
ki Betlehemben született ez este
a jászol almán, kis hajléktalan,
szelíd barmok közt, kedves bambinó,
ó, emberek, gondoljatok ma rá:
hogy anyja az Úr szolgáló leánya
és apja ács volt, dolgozó szegény,
s az istállóban várt födél reájuk.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
a betlehemi kisded jászolára,
amely fölött nagyobb fény tündökölt,
mint minden várak s kastélyok fölött.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
a kerek föld mindegyik gyermekéhez
egy üzenettel jött: Szeressetek!
Ó, emberek, gondoljatok ma rá!
Forrás: magyar-versek.hu
Csöndes az éj és csöndes a világ is,
Caesar Augustus aranyos mosollyal
zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás:
béke a földön.
Hallgat a germán és hallgat a pártus,
néma az indus és néma a hellén,
Herkules távol oszlopa se rendül,
Thule se mozdul.
Már az aranykor új eljövetének
hírnökeit, a szomorú szibillát
s a szűzi Virgilt födi földi sír és
hír koszorúja.
S messzi mezőkön nyájaikat őrző
pásztori népek nézik a derengő
új csillagot, mely aranyát elönti
jászoli almon,
hol mosolyogva és fázva az éjben,
szőkehajú és szelíd anya keblén,
most mutatod meg magad a világnak,
isteni gyermek!
Forrás: magyar-versek.hu
János a Mester nagy szívén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!
Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg
S megszegi az utolsó kenyeret!
Forrás: Magyar Kurír
Anna meghalt és Annát eltemettem…
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.
Ott él ő már csak a nagy emlékekben,
Minden elomló és elsuhanó.
Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Vannak ösvények, amelyekre többé
Nem lép a lelkünk, bár útunk örök,
Vannak csodafák, nyílhatnak örökké,
De nekünk egy viráguk letörött,
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben…
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!
Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
Üdvöt adhatnak néki nyári erdők,
Engem emléke halkan behavaz.
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szívemben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Forrás: Szívzuhogás
A hervadás bús pompájában áll most
a temető. Ó, mennyi szín, derű,
fehér és lila őszi rózsatenger,
mely hullámzik az enyészet szelére.
Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
előtte zöld deszkából ácsolt apró
sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
előttem a határtalan magyar táj.
E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
mint elhervadt virág az ősi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
s mély nyugalom beszédes csöndje hallgat,
mely minden bölcsességnél igazabb.
E kicsi hant előtt, e nagy magányban
megölelem az édes életet,
mely ragyogást küld jeltelen sírokra
s virágözönt az ódon temetőkbe,
s az őszi nap csókjával arcomon
megindulok rózsásan, dalosan,
a boldog elmúlás víg vőlegénye.
Forrás: MEK
