https://verskucko.com

Címke: Juhász Gyula

  • Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

    Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
    Arany János lelke úgy lobog e tájon,
    Úgy melegít fénye,
    Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
    Bizakodva nézzük e síri világot,
    Virrasztva, remélve.

    Messziről lobogva tenger pusztaságon
    Átragyog Arany ma e borús homályon
    És jövőnkbe csillan:
    A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
    Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
    Mai álmainkban.

    Hullatja levelét az idők vén fája,
    De örök virágzón áll s néz a világra
    Arany fája lombja,
    Magyar televényben gyökerezve mélyen,
    Kevély koronája fölzendül a vészben
    Égig magasodva.

    Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
    De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
    És még a mienk Ő,
    S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
    A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
    A magyar Jövendő!

    Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
    A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
    Énekeljünk ottan.
    Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
    Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
    Új magyar dalokban!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ó Ember!

    Az Embert én sajnálva szeretem,
    A gyűlölet nem borom, kenyerem.
    Mert jó az Ember, csak a sors gonosz,
    Az bujtogat, sebez és ostoroz.
    Mert szent az Ember, nagyra született,
    Hogy lássa, élje e mély életet,
    Mely fönséges csuda, dicső titok
    És áldottak a bitók és sírok,
    Mert szent a szenvedés, szent a halál
    S a hantok ormán nincs vég, nincs határ.
    Rögtúró férgek, fényes csillagok,
    Egy végre vannak: kicsinyek, nagyok.
    Ó Ember, búsan, alázatosan
    Nézd, lásd, az örök küllő mint rohan,
    Az örök törvény mint áll és ítél,
    Rongy gőgöd, dühöd, átkod itt mit ér?

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A munka

    Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
    Kitől jövendő győzelmünk ered,
    A munkát dalolom, ki a szabadság
    Útjára visz gyász és romok felett.
    A gyárkémény harsogja diadalmát
    S a zengő sínen kattogó vonat.
    A béke ő, a haladás, igazság,
    Mely leigázza a villámokat.

    Nagy városokban, végtelen mezőkön
    A dala zeng és zúgni fog örökkön,
    Míg minden bálvány porba omol itt.
    Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
    Kinek nővére Szépség és Szabadság
    S kinek világa most hajnalodik.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Tisza szögén

    Nem jártam én soha Dunán túl,
    Hol Kupa, Vata elesett,
    Hol lankás dombok koronázzák
    Az alkonyvéres egeket.
    Én a Tiszának és Marosnak
    Szögében élek álmodón,
    Hol Attila, Ajtony robogtak
    Valaha vemhes táltoson.

    Az ősi szent tűz szürke hamvát
    A szél szívembe szórja itt,
    Keresem a turáni nagyság
    Örök, konok magyarjait.
    Keresem a kialuvó láng
    Maradék üszkét az egen
    S a hun király bús koporsóját
    Magyar folyó mélyébe, lenn.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A békekötésre

    Magyar Tiborc, világ árvája, pórja,
    Nézz sírva és kacagva a nagyokra,
    Kik becstelen kötéssel hámba fognak,
    Hogy tested, lelked add el a pokolnak!
    De azután töröld le könnyedet
    És kacagásod jobb időkre tedd,
    Úgy állj eléjük, mint a végitélet
    Bús angyala, ki e világba tévedt:

    – Urak, világnak gőgös urai,
    Nem gyásznak napja nékem e mai,
    Emlék, remény lelkemben úgy remeg,
    Mint villámos viharban az egek!
    Kardom letettem, várok, dacolok,
    Az Isten él és a vén föld forog,
    Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van
    Bitang hódítók palotáiban.

    Már reng a föld, már villámlik az ég,
    Lesz itt ítélet, harag napja még,
    S világok romján, tűnt gazok felett
    Én még hozsánnát énekelhetek!
    Hozsánnát néked Istenem, te nagy,
    Szabadság, aki lelkem lelke vagy,
    S magyarként és emberként – Üdv Neked! –
    Élem tovább az örök életet!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Április bolondja

    Benned születtem, édesbús, szeszélyes
    Tavaszi hónap, felleges derűs,
    Mikor a rétek lelke már fölérez
    S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
    A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
    Holdtölte volt – tavaszi anda hold –
    S a szőke fényben az éjet betöltőn
    A vizek népe mind nászdalt dalolt.

    Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
    Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
    És sírvavigad, mint a honi ének.
    Mások világgá zengő zongoráját
    Én nem irígylem. A magad cigányát
    Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Nyárai Tóni

    Szerettelek, mert szíved is volt
    S művész voltál, mint senki más,
    A lelked egy szent tűzben izzott,
    Emberszavú komédiás!
    A lámpák néked úgy ragyogtak,
    Mint boldog és derűs napok,
    Örök a ma és köd a holnap,
    Ki látta még a holnapot?
    Te hitted, hogy az Ige minden,
    A tett mind balga és hibás,
    Egy győzelem van csak: a szíven
    S te győztél, szent komédiás!
    Szerettelek! Ma már a lámpák
    Nem gyúlnak többé föl neked,
    De boldog lelked tiszta lángját
    Megőrzi késő kegyelet!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Csáktornya

    Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
    Lelkem bejárta százszor a helyet,
    Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
    Tüzes igével hitet égetett.
    Az erdő áll még, ősi koronáján
    Hárfáz a szél és vihar orgonál,
    De földdel egyek már az ősi bástyák
    S reményeinknek földje oly kopár.
    Ma már düledék vára lőn Szigetnek
    Egész hazánk s a késő énekesnek
    Bús lelke sírva járja az avart
    És néma daccal, fojtott fájdalommal
    Idézi ősét, aki porba rogyva
    Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Nagyvárad

    A kőrösmenti Párizs régi fénye
    Felém ragyog az emlék rőt ködén,
    Egy ifjúság reménye és regénye
    Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
    A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
    A piros abrosz és piros borok,
    Fiatalságunk bátor indulója,
    Fölöttetek fekete gyász borong.
    Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
    Világnak indult ifjú Ady Endre,
    Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
    Ki virraszt most melletted régi asztal,
    Hogy megterülj csodával és malaszttal,
    Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Nefelejcs

    I
    Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
    Emlékszel-e a régi vándorodra,
    Ki itt tanyázott két keserű évet
    És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
    Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
    A Tisza táját vágyó dalaimba
    S úgy álltam árván a magyar határon,
    Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
    És úgy idéztem büszke Budapestet,
    Mint bánatos szerelmes, aki szenved
    És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
    Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
    És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
    Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
    Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
    A szent határra fekete éjféltájt
    A háromszínű fejfát megölelve,
    Mint árva, aki anyját eltemette?

    II
    Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
    Piros tetői ködből integetnek,
    A messzi és a múlt derűs ködéből,
    Egy régi őszből és egy régi télből.
    Az Iza tükre a lelkembe csillan,
    Hol Arany árnya kószált álmaimban.
    Első szerelmünk itt tavaszodott még,
    Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
    Egy víg majális mámora dereng még,
    A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
    És régi séták útja visz ki messze,
    Hol hívón kéklik a regés Verecke.
    Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
    Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

    III
    Adyval ültünk Váradon.
    A hold sarlója aratott az égen.
    Hulltak a hervadt csillagok
    Fehéren.
    Adyval ültünk. A vonat
    Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
    Zakatolt, mint a kárhozat
    Titánul.
    Adyval ültünk. Feketén
    Borongott föl az égre holmi nyárfa,
    Sírt rajta lágy nyugati szél,
    Mint hárfa.
    Adyval ültünk. Váradon
    A magyarok vigadtak és loholtak
    S fölrémlett csókon és dalon
    A holnap.
    Adyval ültünk. Zomotor
    Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
    Virrasztva vártuk, hogy kopog
    Halálunk!

    Forrás: MEK