Tudod arra gondoltam,
hogy
mindent meg lehet szokni,
az idővel
minden természetessé lesz.
Meg lehet szokni
a szépséget,
a gazdagságot,
a sikert,
a tudást,
a tavaszt,
azt is meg lehet szokni,
ha hosszasan itt időzik.
Csak az első pillanat,
az, ami sokkoló,
utána
az lesz a természetes,
és az örömet,
a legnagyobbat is
felváltja a hiány.
Mindennél van több,
mindennél van jobb,
amit hiányolni lehet,
amiért semmi nem teljes.
A legmagasabb fánál is
van magasabb.
De ha valakinek
saját csillaga van,
azt nem lehet megszokni,
Őrá mindig várni kell,
mindig készülni arra,
hogy az ember ott legyen
a pillanatnál,
amikor fénye felragyog
a sötét égbolton.
A találkozással
megkezdődik az elválás,
az éjszaka rövid,
a Föld forog tovább,
a csillag búcsút int,
maradni lehetetlen,
vele menni nem lehet.
Kezdődik elölről
az izgatott várakozás,
a vágyakozás utána,
de az ember tudja,
érzi,
hogy újra eljön
mindig úton van felé,
hogy minden pillanat
közelebb hozza
a legszebbet,
amikor felragyog,
amikor érte ragyog fel
az égen
egy picinyke lámpás,
aminek a fénye többet ér
minden kincsnél,
az egész ragyogó égboltnál.
Ha egyszer mégse jönne el?
Akkor
élni se lenne érdemes.
Akkor már
a Földnek se lenne kedve
tovább forogni.
Forrás: Szeretem a verseket
