Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.
Vizsgálgatják növését, termetét,
Az emberek közt kézről-kézre jár.
Az óriás lemetszett, csonka karja,
A kis fenyőfa: karácsonyfa már.
Csodálkozva tekintget szerteszét
És fájón leheli ki illatát.
Egyben ünnepre felszenteltnek is,
Halálraszántnak is érzi magát.
Oldják iszákjukat a csendesülő,
alacsony fellegek,
omlik az ártatlan, együgyű hó
a háztetők felett.
A füst elkapja derekát,
együtt forognak,
úgy imbolyodik a világ,
ahogy ők imbolyodnak.
Húzzák már komoly szarvasok
az ünnepet,
szájuk körül az esti pára
s az eltűnt gyermekkor lebeg.
Omlik a hó, ömlik a hó,
nem nézi, hova hull,
csak bámulnak a szarvasok,
szarvukon gyertya gyúl.
Ömlik a hó, omlik a hó,
leng, surrog és kering,
eltemeti a surranó
december lépteit,
meztelen, ezüst lábnyoma
nem villan már sehol,
a szarvas békén lépeget,
bizakodik, dalol.
„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
Mit feleljek neki?
Forrás: Szeretem a verseket
Ha e beteg, bolond világra
Uram, még egyszer megszületnél,
Bár milliónyi templomod van,
Kezdhetnél megint Betlehemnél.
Szalmajászolnál rangosabb hely
Uram, tenéked ma se jutna:
Soha messzibb a Te országod,
„Miatyánkod” bár mindenki tudja.
Ha így jönnél Názáretből
Sápadtan, fázva, december este,
Az ügyefogyott szenvedőkhöz
Párizsba, vagy Budapestre,
S leülnél az éhezők közt
S abból, amit valaha mondtál
Mesélnél új vigasztalásul –
Elfognának a tizedik szónál.
Mondjál csak új Hegyibeszédet
S amit mondtál a gazdagokról
S ha gyűlnének az elhagyottak
S szólnál az Írás-forgatókról,
S ha megpróbálnád Uram még egyszer
Az Embert rávenni Szeretetre –
Internálnának, esküszöm rá,
Ha nem is vernének mindjárt keresztre.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Azt mondják holnap lesz karácsony –
Tornyos fenyőfám fölcicomázom
csillaggal angyalhaj-felhőkkel,
tulipán-szívű csengőkkel
s alárakom a kerék Földet,
ajándékként ígért jövőnket,
kicsomagolt vad álmainkat,
értünk vérző halottainkat,
lemondásaink jaj-nyugalmát,
mint horpadt, sápadt aranyalmát.
Aztán majd én is alá állok
és míg a Borzas fényesség lobog,
gajdolgatok, mint kancsal pásztorok.
Forrás: Szeretem a verseket
Hallom már, angyal szárnya lebben,
Szívem, mint régen, meg-megrebben,
Itt vagy közel!
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
Rajtad csüng lelkem, semmi máson,
Jövel, jövel!
Jövel, jövel, én várva várlak,
Még itt se vagy, már áldva áldlak,
Vidul szívem.
Az ég alatt bárhová térsz be,
Öreg szívet gyermekké téssz te
Mindenkiben.
Jövel, jövel, mint egykor, régen,
Hadd éljem újra gyermekségem
Szép esteiét,
Mikor a földet hó megeste,
Dal s mese közt karácsonyeste
Vígan telék.
Dió meg alma, más se kellett,
Szegénynek is, óh, erre tellett!
Volt asztalán.
Karácsonyfák nem ragyogtak bár,
Angyalok akkor is voltak már…
De voltak ám!
Hallom már, angyal szárnya lebben,
Szívem, mint régen, meg-megrebben,
Itt vagy közel.
Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
Rajtad csüng lelkem semmi máson,
Jövel, jövel!
Forrás: Szeretem a verseket
December, fekete hónap,
Lesben a pőre szelek
Tar fákon, tar venyigék közt
néma sötét feszeleg,
és sárga-piros kacatokként
kései, gyér levelek
Megzendül a nyers elem: ujjuj!
Táncol a dőre sereg,
röpködne a talmi madárraj,
csaknem szó, nem csicsereg.
Advent szakad ágra, világra:
már várja mind a telet.
Üzenget a tájnak a tél,
közeleg a kegyes Karácsony.
Az utolsó megtűrt levél
első cicomája a fákon.
Fácánon őzen kósza nyulak
ámuldoznak avítt csodákon:
Békével töltözik a völgy,
csönd gyűlik földünkre, bársony, –
egyszer csak egyszer, angyalok
szállnak alá zizegő szárnyon,
fehér, fehér lesz, minden fehér, –
kivirágzik minden madárnyom.
Forrás: Szeretem a verseket
Tíz gyermekedből egymagam maradtam:
kettőt befalt a föld,
hetet a sűrű távol. Változatlan
hangjával a karácsony ránkköszönt;
nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? –
tele a szívünk s mással van tele.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
díszítgetem a fát,
úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem –
mozgásom egyre lassúbb, tétovább:
a régi hit nincs, új sincs még helyén,
meghalt a gyermek s nem nyughat szegény.
Kínok térképét hordja édes arcod,
nézlek: segítsz nekem.
Szorgalmad hány nehéz éven, kitartott:
erőssé tett a buzgó szerelem, –
díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed
bús életedben mindig dísitett.
Díszítsd a fát és díszítsd a világot,
díszítsd világomat,
s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod
– elémidézi most az áhitat –
tudom a törvényt: nem lehetsz örök,
s csak ő segíthet majd, ha szürkülök.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
karácsonyeste van,
úgy sírhatnék és úgy kéne nevetnem:
de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
s de szomorú, hogy mégse sikerül:
álmos üresség bélel s fog körül.
Ki férfi lett, azt nem teheti többé
gyermekké anyaöl,
de gyermekké teheti mindörökké
egy jó szerelem, mely rátündököl, –
ó most érzem csak, mit vesztettem el,
ó most tudom csak igazán, mi kell.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
karácsonyeste van, –
míg nem nyugszom e boldog szerelemben,
ha százszor is karácsony: hasztalan, –
s bár minden díszt magamra aggatok,
kietlen-szürke és kopár vagyok.
Forrás: DIA – Csorba Győző
Szép Tündérország támad föl szívemben
ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
s amit az élet vágott,
beheggesztem a sebet a szívemben,
és hiszek újra égi szeretetben,
ilyenkor decemberben.
…És valahol, ha kétkedő beszédet
hallok, szomorún nézek,
a kis Jézuska itt van a közelben,
legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
s ne csak így decemberben.
Forrás: Juhász Gyula versei
Legalább húsz fok hideg van,
szelek és emberek énekelnek,
a lombok meghaltak, de született egy ember,
meleg magvető hitünkről
komolyan gondolkodnak a földek,
az utcák biztos szerelemmel
siető szíveket vezetnek,
csak a szomorú szeretet latolgatja,
hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
fa nélkül is befűl az emberektől –
de hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég,
s az újszülött rügyező ágakkal
lángot rak a fázó homlokok mögé.
Forrás: József Attila versei
Ma tán a béke ünnepelne,
a Messiásnak volna napja,
ma mennyé kén’ a földnek válni,
hogy Megváltóját befogadja.
Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék
szívükre mind az emberek –
de nincs itt hála, nincs itt béke:
beteg a világ, nagy beteg…
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,
a vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
s minden igazság a kereszté…
Elvesztette magát az ember,
mert lencsén nézi az eget,
megátkozza világra jöttét –
beteg a világ, nagy beteg…
Ember ember ellen csatázik,
mi egyesítsen, nincsen eszme,
rommá dőlt a Messiás háza,
tanítása, erkölcse veszve…
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
kinek lelke volt, nem lehet!…
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
beteg a világ, nagy beteg!
Forrás: Ady Endre összes versei
