https://verskucko.com

Címke: kétely

  • B. Radó Lilli: Új barátság hajnalán

    Merengő szemem, ki látóvá teszed,
    ki elindítasz utamon, hogy járjak,
    ki kiszínezed számomra a nyárnak
    sápadt virágát s két karom kitárod,
    hogy minden embert magamhoz öleljek:
    tudod-e mit teszel velem?

    Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
    ha látó szemmel nézem odakint,
    nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?

    Az úton, melyet lépésem követ,
    ismersz-e minden tüskét és követ,
    mely megsebez és gátat vet nekem?

    Fáradt bimbóját halovány tavasznak
    hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
    pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?

    Két lankadt karom ujjongón kitárom,
    de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
    Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?

    Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
    ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
    tudod-e mit teszel velem?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi EmilNINCS VÁLASZ

    Öreg bölcs, mondd csak: Míg mi a halottat,
    A szenvedőket telehintjük könnyel:
    Az Isten, aki mindnyájunknak atyja,
    Mért nézi mindezt jéghideg közönnyel?
      – Nem tudom!

    Talán azért, mert tudja jól az Isten,
    Hogy nincs halál, s örökké tart az élet?
    Hogy más alakban támadunk föl ujra,
    Ha régi formánk széttört, semmivé lett?
      – Nem tudom!

    Ismertem embert. Nem tett soha rosszat.
    Nemes, nagy lelkén nem volt soha szenyfolt.
    S csapások érték, hogy csaknem megőrült!
    Mért szenvedett így, hogyha bűntelen volt?
      – Nem tudom!

    Ismertem embert. Maga volt a gazság.
    De életét bőségben, vígan élte,
    S fénylett rá folyvást a szerencse napja!
    Ha hitvány volt, az Isten mért kimélte?
      – Nem tudom!

    Vagy van talán igazság, túl a földön?
    Van angyal, végzést lángbetükkel író?
    Van, aki lát, hall és itéletet mond,
    Különbet, jobbat, mint a földi bíró?
      – Nem tudom!

    A vénség elhal, sírba dől. Helyén van.
    Korhadt, kiélt. De jó uram, felelj meg
    E bús kérdésre: Mért hal meg a bájos,
    Friss, édes jószág – mért hal meg a gyermek?
      – Nem tudom!

    Egy eb döge s halott Napóleon közt
    Nincsen különbség? Úgy elpusztul éppen
    A fényes lángész, mint a ronda állat,
    Mely túrt, sarat túrt teljes életében?
      – Nem tudom!

    Hát életünknek nincs más célja, mint az,
    Hogy porrá váljunk, temetői röggé?
    Legyek módjára röpködjünk a fényben
    Pár évig – aztán rothadjunk örökké?
      – Nem tudom!

    Biztos, hogy végül megfagy az egész föld!
    Ha mindezt tudja és előre látja:
    Mért küzd, mért épit, mért tanúl az ember?
    Felelj meg erre, bölcsesség barátja?
      – Nem tudom!

    Ó szép öreg bölcs! Mielőtt kilobbansz
    S hulládon férgek milliói rágnak –
    Mondd: érdemes volt a világra jönnöd?
    Mondd: van-e célja az egész világnak?
      – Nem tudom!

    1890

  • Ábrányi Emil: Nincs válasz

    Öreg bölcs, mondd csak: Míg mi a halottat,
    A szenvedőket telehintjük könnyel:
    Az Isten, aki mindnyájunknak atyja,
    Mért nézi mindezt jéghideg közönnyel?

    – Nem tudom!

    Talán azért, mert tudja jól az Isten,
    Hogy nincs halál, s örökké tart az élet?
    Hogy más alakban támadunk föl újra,
    Ha régi formánk széttört, semmivé lett?

    – Nem tudom!

    Ismertem embert. Nem tett soha rosszat.
    Nemes, nagy lelkén nem volt soha szennyfolt.
    S csapások érték, hogy csaknem megőrült!
    Mért szenvedett így, hogyha bűntelen volt?

    – Nem tudom!

    Ismertem embert. Maga volt a gazság.
    De életét bőségben, vígan élte,
    S fénylett rá folyvást a szerencse napja!
    Ha hitvány volt, az Isten mért kímélte?

    – Nem tudom!

    Vagy van talán igazság, túl a földön?
    Van angyal, végzést lángbetűkkel író?
    Van, aki lát, hall és ítéletet mond,
    Különbet, jobbat, mint a földi bíró?

    – Nem tudom!

    A vénség elhal, sírba dől. Helyén van.
    Korhadt, kiélt. De jó uram, felelj meg
    E bús kérdésre: Mért hal meg a bájos,
    Friss, édes jószág – mért hal meg a gyermek?

    – Nem tudom!

    Egy eb döge s halott Napóleon közt
    Nincsen különbség? Úgy elpusztul éppen
    A fényes lángész, mint a ronda állat,
    Mely túrt, sarat túrt teljes életében?

    – Nem tudom!

    Hát életünknek nincs más célja, mint az,
    Hogy porrá váljunk, temetői röggé?
    Legyek módjára röpködjünk a fényben
    Pár évig – aztán rothadjunk örökké?

    – Nem tudom!

    Biztos, hogy végül megfagy az egész föld!
    Ha mindezt tudja és előre látja:
    Mért küzd, mért épít, mért tanul az ember?
    Felelj meg erre, bölcsesség barátja?

    – Nem tudom!

    Ó, szép öreg bölcs! Mielőtt kilobbansz,
    S hulládon férgek milliói rágnak –
    Mondd: érdemes volt a világra jönnöd?
    Mondd: van-e célja az egész világnak?

    – Nem tudom!

    1890

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Juhász Gyula: Pilátus

    „Azt mondja, isten. Boldog istenek
    Derűs mosollyal nézhettek le rája,
    Míg bíboros gúnyában didereg,
    S igazságot vár a zsidók királya.

    Azt mondja, isten. Herkules maga
    Elbánna véle buzogánya nélkül,
    S szemében a rajongás csillaga,
    S szemében a lemondás könnye kékül.

    Azt mondja, isten és alázatos,
    Azt mondja, isten és zsidó az anyja,
    És Názáretről hol jósolt a jós?
    És tanítványa maga megtagadja?

    Azt mondja, isten! És nem látta még
    Az örök várost és a büszke császárt,
    S szemében más világok lángja ég,
    S szelíd szavával föltámasztja Lázárt!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jászay-Horváth Elemér: Beszélgetés az életről

    Szivem titkos bensejében,
    Ahová szem már nem lát el,
    Ül egy vén jezsujta páter
    Talpig omló feketében
    S én beszélgetek vele:

    – Páterkém, de szép az élet!
    Óhajtása, vágya, mersze,
    Színe, bűne, minden perce;
    Lányokról nem is beszélek,
    Mert tudom, hogy fáj neked.

    „Életünk, fiam, mi kurta!
    Röpte, mint a puszta szónak
    Útja, mint a lelkes szúnak,
    Mely magát a fába fúrta
    S volta, élte semmiség.”

    – Páterkém, de víg az élet!
    Az egészség kacagása,
    Vérnek tánca, férfi násza…
    Minden felhő szerteszéled
    S mosolyog az ég szeme.

    „Életünk, fiam, bolyongás
    Siralomvölgy erdejében.
    Minden fája barna ében
    S örökös a harang-kongás,
    Mely halálra hívogat.”

    – Páterkém, de szent az élet!
    Az Öröknek csöppnyi mása
    Soha napján elmulása;
    Minden perc, mely semmivé lett,
    Egy-egy istent szült nekünk.

    „Életünk, fiam, mi átkos!
    Képzelmünknek duzzadt hátán
    Vigyorogva ül a Sátán,
    S minden percben, mely halált hoz,
    Egy-egy lélek pusztul el.”

    – Páterkém, való az élet!
    Minden jóság, minden gazság
    Egyetlen, merész igazság,
    Melynek fényén szerteszéled
    Komor álmok árnyhada.

    „Életünk, fiam, csak álom,
    Képzelődés minden tettünk.
    Meghalunk, mivel születtünk:
    Szél hulláma, légbe szállón,
    Minden e két part között.”

    Szivem titkos bensejében,
    Ahová szem már nem lát el,
    Így beszél a csöndes páter
    Talpig omló feketében,
    És én félve hallgatom.

    Nyugat, 1912/10. szám

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ady Endre: Éles szemmel

    A világ az izmos butáké,
    Kik hangulatban, hitben élnek,
    A magamfajta nyomorékok
    Csak vizsgálódnak és henyélnek,

    Annyi édes, színes hazugság
    Környékezi szegény szívünket,
    Mért nem vagyunk hivő buták mind,
    Éles szemmel vajjon ki büntet,
    Nyomorékokat, bennünket?

    Szamár hirben, dús hangulatban
    Másoknak lelke, teste épül,
    Minket vad kerubok űztek ki
    A hazugságok édenéből,

    Hitünk nincsen, hogy szebbnek várjuk
    A jövő percet, mint a tüntet
    S a mult örökre hal meg nékünk…
    Éles szemmel vajjon ki büntet,
    Nyomorékokat, bennünket?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Egy megíratlan naplóból

    dec. 25.

    Itt jött rám a Karácsony,
    Rám, a kesely arcú pogányra,
    Itt jött rám a Karácsony,
    Gyermekségem falujában
    S azt hitte, hogy megtérít,
    Hogy szépen visszaingat.

    dec. 26.

    Talán-talán jobb volna
    Mégiscsak visszaesni,
    Betegen is a Krisztust,
    A régi Krisztust keresni.
    Talán-talán jobb volna,
    Mint lelkem keserülni:
    Krisztus előtt, templomban,
    Úgy, miként régen, leülni.
    Talán-talán jobb volna
    Most a faluban, itten,
    Fájó haraggal szólni:
    Hajh, mégiscsak élsz te, Isten.

    dec. 27.

    Ez már nem is Karácsony
    S kinek mi köze hozzá,
    Embernek vagy Istennek,
    Hogy én mint fogok élni,
    Vagy én mint fogok halni?

    Békesség az Istennek,
    Békesség az embernek,
    Békesség a halálnak,
    Békesség mindeneknek,

    De nékem

    Maradjon a háborúság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Adrian Plass: Krédó

    Szavakkal krédóm el nem mondhatom.

    Hogyan írhatnám le félelmeim,
    örömem, bánatom,
    ámulatom, haragom, bizonyosságom
    és hitetlenségem?

    Hogy sűrítsem mondatokba
    álmatlan éjszakáim?
    Ki legyen az alany,
    és ki a tárgy?

    Ha távol marad egy Barát,
    majd ismét felbukkan váratlanul
    – megkésett pirkadat,
    felhők közül vakító napsugár?

    Miért talállak ott a titkos, néma helyeken,
    hová örök szavad elől rejtőzöm?

    Gyűlöllek, imádlak, akarlak és várlak,
    s néha azt kívánom,
    bárcsak elhagynál!

    Mégis, tudom, réges-régen
    tündérmesét fűztél nekem egy napról,
    mikor éles kardod előhúzod,
    s leszabdalod a rám forrt vastag páncélt.

    Életet csókolsz belém, akár a mesebeli herceg,
    és egy csipkerózsika életre kel.

    Amikor megébredek,
    szívembe nézve mindent megértek,
    ott megszűnik némaságom és
    krédóm végre szavakkal is elmondhatom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A szelíd tanitvány

    Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
    hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

    Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
    Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

    Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
    magányodat szeretem és lelked kételyeit,

    mert örök szomorúság borzong benned,
    mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

    Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
    Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

    Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
    mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Bíztató

    Az értelem szűk pitvarában
    nyüzsögnek törpe napjaid.
    Túlnéznél olykor a palánkon?
    a semmi fénye megvakít.
    A téboly társadul szegődik,
    föléd hajol, ő súgja már:
    “Ölts nyelvet e talmi valóra,
    különb hazát bír a halál…”

    Különb hazát: Lehet. Eléred
    ama honnak is partjait,
    de számlált éved tövében
    a lét rejtett aranyait
    kutassad addig… S ha hiába?
    Ha nincsenek? Ha nem leled?
    Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
    addig s ahogy rendeltetett!

    Nyöszörög elméd? Hánykolódol
    űrszínű, zűrös éjszakán?
    melledre ül s torkod szorítja
    léted lidérce, a talány:
    Miért? Mi értelme? Mi célja?
    a rekedt kétség kerepel –
    Figyelj! A hajnal jő s talán egy
    rigó füttye majd megfelel…

    Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
    az omló légben, vagy talán
    egy hirtelen pattanva bomló
    kisded levél az almafán,
    melyekkel végre elmulathat
    az ész s húga, az érzelem –
    és küszöbödre ül kibontott
    hajjal s liheg, a szerelem.

    Miként a gyermek, aki pénzt lel
    és örömében felkiált,
    hányszor kiált, sikolt a lélek
    örömében mert rátalált
    egy árnyra, színre, hangra, fényre,
    mely tetszhalottként rejtezett,
    de él eztán, mert szólítottad,
    mert te adtál neki nevet.

    Az értelem szűk pitvarában,
    a végesben a végtelent,
    a nem szűnőt az elmúlóban
    ím megleled, amíg teremt,
    munkát az ész s vele a lélek,
    mint gazda, aki nyáron át
    esővel, fénnyel összefogva
    ápolja kertjét, udvarát.

    S ha jő a tél, ha hó lepi be
    majd udvarát s a kerteket,
    az égiekkel nem száll perbe,
    ki mindent megtett, mit tehet.
    Ezt mondogasd eztán magadnak,
    ha vigasz kell, ha bíztató –
    míg jő teled és élted keskeny
    nyomát betemeti a hó.

    Forrás: Lélektől lélekig