https://verskucko.com

Címke: kétely

  • Nádasdy Ádám: Féltérden

    Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
    rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
    s azt képzelnem: pont én kellek neked.
    Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
    hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
    most meg a cinkosommá tettelek.

    Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
    találsz-e te gyönyörűséget bennem –
    úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
    Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
    de te járattál olyan iskolába,
    ahol ilyesmiket tanítanak.

    Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
    arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
    s gyökértelenül sodródjam feléd;
    énnekem fáznom kell és epekednem,
    nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
    s megszokta szépen markod melegét.

    Én szolgáltalak volna áhítattal,
    melletted álltam volna éjjel-nappal:
    nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
    a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
    Szemem téged keres, ha elkalandoz;
    a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szkepszis

    Megszaggatom bírói köntösöm,
    A székem itthagyom, megyek haza,
    Talán igaza van mindenkinek, –
    És talán senkinek sincs igaza.
    Mit tudom én!
    Előttem összefolynak feketén
    A törvénytáblán a vésett betűk.
    Torkom szorul, ajkamon érzek
    Valami mondhatatlan keserűt.

    A pillantásom éle úgy kicsorbult!
    Én nem tudok már igazságot tenni,
    Adjatok inkább egy remete-cellát,
    Hagyjatok inkább a vadonba menni.
    Szívembe néznék, – de a szívem reszket,
    Hogy döntsön, mikor magába’ se biztos?
    S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet…

    Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
    Ítéletet ne kelljen mondanom,
    Itt hagyom nektek üres székemet –
    Én – hadd tűnődjem a csillagokon.
    Vonja lelkemet aranyba az ősz,
    Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
    S boldogabb legyen, aki megelőz.

    Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
    S ha nem bukkant rá – legalább ne tudja,
    Csak tudjon hinni, hinni – önmagába’!

    Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
    Az ellentétek iszonyú világa
    Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
    Úgy gyötör ez a sötét látomás,
    És a tudat, hogy oly messze az ég.
    Feloldanám egy nagy harmóniába:
    Ami itt disszonáns hang, s töredék.
    Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.

    De ez a béke talán a halál, –
    S a föld talán csak így érhet az égbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Elfognám szél-szerelmedet

    Mióta biztosan tudod
    hogy létezésed éltet engem:
    képzelt fölény duruzsoló
    biztonságát se szítja bennem
    kétségeid sóhaj-szele –
    hamuvá lett lobogó gőgöm,
    elfognám szél-szerelmedet,
    hogy örökké nálam időzzön.

    Már gyermekláncfű-bolyhait
    lefújtad mind a kétkedésnek,
    a „szeret – nem szeret” pihék
    úgy fogytak el, ahogy remélted;
    szeret – vallott a sorsvirág
    s lehet: e vallomás a veszte…
    Talán szeretlek? – megszeretsz.
    Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.

    Úgy vagyok, mint aki magát
    megadta épp a harcmezőkön,
    s várja, hogy ellensége most
    elfogja vagy szívébe lőjön,
    rejtélyességem fegyverét
    önként, feladva félredobtam,
    s hogy foglyul ejts – azt várom én
    végleges-kiszolgáltatottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az Isten-kereső lárma

    Neved sem értem, Istenem,
    De van két árva, nagy szemem
    S annyi bolondot látok,
    Hogy e sok bolondságból
    Nagy ijedelmemben,
    Uram, hozzád kiáltok.

    Próbáltam sokféle mesét,
    De, hajh, egyik se volt elég:
    Szívemben, idegimben
    Kiabáló, nagy lárma
    Téged keres, Fölség,
    Isten, a tied minden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Isten

    Uram, olyan egyforma minden szolgád
    És oly egyforma minden templomod,
    S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
    Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

    Uram, én békén hagylak az imámmal,
    De Te se kívánj a szívemtől semmit,
    Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
    Mosta le rólam a Te törvényeid.

    Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
    Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
    Olyan igaz, hogy én formállak Téged
    És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

    Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
    Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
    Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
    Uram, lesz még találkozásom Véled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

    Hiszek hitetlenül Istenben,
    Mert hinni akarok,
    Mert sohse volt úgy rászorulva
    Sem élő, sem halott.

    Szinte ömölnek tört szívemből
    A keserű igék,
    Melyek tavaly még holtak voltak,
    Cifrázott semmiség.

    Most minden-minden imává vált,
    Most minden egy husáng,
    Mely veri szívem, testem, lelkem
    S mely kegyes szomjuság.

    Szépség, tisztaság és igazság,
    Lekacagott szavak,
    Óh, bár haltam volna meg akkor,
    Ha lekacagtalak.

    Szűzesség, jóság, bölcs derékség,
    Óh, jaj, be kellettek.
    Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
    Beteg vagyok, beteg.

    Meg-megállok, mint alvajáró
    S eszmélni akarok
    S szent káprázatokban előttem
    Száz titok kavarog.

    Minden titok e nagy világon
    S az Isten is, ha van
    És én vagyok a titkok titka,
    Szegény hajszolt magam.

    Isten, Krisztus, Erény és sorban
    Minden, mit áhítok
    S mért áhítok? – ez magamnál is,
    Óh, jaj, nagyobb titok.

    Forrás: MEK