Amikor én Istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogyha vigasztal, elhihessem.
Forrás: Kedvesch versek
Amikor én Istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogyha vigasztal, elhihessem.
Forrás: Kedvesch versek
Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a múltba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kísértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szívünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”
Forrás: Lélektől lélekig
Bölcs nem vagyok, de az idő
mindenre megtanít:
tömi a számba kétfelől
émelygős étkeit.
Ha elnézőbb lehetne vagy
hályogosabb szemem,
ezen a földön hasznosabb
lehetnék, elhiszem.
Hazudni kellene talán,
hajolni egy kicsit,
magam előtt se vallanám
meg bensőm mocskait.
Mondják, hogy boldogabb lehet,
ki nem kételkedik.
De mondjátok, hát mit tegyek,
ha nem könnyít a hit?
Ha a megváltás elmarad,
elvégzem egyedül.
Falánk bendő, okádj ki csak
megemésztetlenül.
Ha kiátkoznak a papok,
én felmentem magam.
Gazdátlanul szabad vagyok,
ha nincs is igazam.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy oda nem illő, kimondott szóban
Érzem a vesztem.
Egy apró, semmitmondó pillantásban
Érzem a vesztem.
Egy céltalan, meg nem álló mozdulatban
Érzem a vesztem.
Egy lágy, hideg csókban
Érzem a vesztem.
Egy hangos, üres dobbanásban
Érzem a vesztem.
Egy szóban, melyben annyi kétség
Egy pillanatban, mi oly rideg
Egy mozdulatban, miben annyi erő
Egy csókban, mi oly kevés
Egy dobbanásban, mi szívedé, már
Érzem nincs visszaút.
S én mégis büszkén hordom keresztem
De érzem, érzem a vesztem.
Forrás: Lélektől lélekig
Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad
kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem
nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kihűlt ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon
nem tudom magam sem tudom
kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak
kakas szól kiált a kakas
emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod
s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom
világosságra szomjazom
nincs egyebem
csak magam
oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat
pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj
Ámen
Ne hagyd hogy ne így legyen
Forrás: Lélektől lélekig
Nagy ismeretlen, ó mondd meg nekem,
Magányos-e a szörnyű végtelen,
Egyedül állasz a világ fölött,
Mint óriás rab, örök száműzött?
Mikor teremtő szent láz tüze éget,
Nem kutatod-e át a mindenséget,
Hogy valakire lelj, aki megért
S veled csodálja lelked remekét?
Nem dobban-e meg óriás szíved,
Mikor szavadra egy világ siket
S csak tűnő törpék néznek lábaidra,
Egek egébe néző örök szikla?
Talán szíved nincs. Közönyös szemed
E mély világ titkára rámered
S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le
Hervadt rózsára, eltiport vetésre?
Forrás: Lélektől lélekig
Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.
Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.
Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.
Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.
Forrás: Lélektől lélekig
Megszaggatom bírói köntösöm,
A székem itthagyom, megyek haza,
Talán igaza van mindenkinek, –
És talán senkinek sincs igaza.
Mit tudom én!
Előttem összefolynak feketén
A törvénytáblán a vésett betűk.
Torkom szorul, ajkamon érzek
Valami mondhatatlan keserűt.
A pillantásom éle úgy kicsorbult!
Én nem tudok már igazságot tenni,
Adjatok inkább egy remete-cellát,
Hagyjatok inkább a vadonba menni.
Szívembe néznék, – de a szívem reszket,
Hogy döntsön, mikor magába’ se biztos?
S úgy hordja tisztét, mint kínos keresztet…
Hozzám ne jertek, s ne kérdezzetek!
Ítéletet ne kelljen mondanom,
Itt hagyom nektek üres székemet –
Én – hadd tűnődjem a csillagokon.
Vonja lelkemet aranyba az ősz,
Ki helyembe ül, boldogabb legyen,
S boldogabb legyen, aki megelőz.
Bukkanjon rá a nagy egy-igazságra,
S ha nem bukkant rá – legalább ne tudja,
Csak tudjon hinni, hinni – önmagába’!
Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,
Az ellentétek iszonyú világa
Úgy fáj, hogy minden lélek más és más,
Úgy gyötör ez a sötét látomás,
És a tudat, hogy oly messze az ég.
Feloldanám egy nagy harmóniába:
Ami itt disszonáns hang, s töredék.
Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe.
De ez a béke talán a halál, –
S a föld talán csak így érhet az égbe.
Forrás: Lélektől lélekig
Neved sem értem, Istenem,
De van két árva, nagy szemem
S annyi bolondot látok,
Hogy e sok bolondságból
Nagy ijedelmemben,
Uram, hozzád kiáltok.
Próbáltam sokféle mesét,
De, hajh, egyik se volt elég:
Szívemben, idegimben
Kiabáló, nagy lárma
Téged keres, Fölség,
Isten, a tied minden.
Forrás: Lélektől lélekig