Az idő fut, tűnnek évek,
Érzem immár súlyokat,
Rég elhagytak a remények,
Lángból hamv, mi megmaradt;
S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
Visszanéz és meg-megáll:
Visszanézek rád, oh élet,
S nyugton várlak, oh halál!
Mennyit hittem és reméltem
Ifjúságom kezdetén,
S most romok közt rom, azt kérdem:
Vajjon miért éltem én.
Nem dicsőség álma bántott,
Nem vagyon, rang fénye csalt,
S mégis, mire szívem vágyott,
Alig bírtam, már kihalt.
Sanyarú volt gyermekségem,
Ifjúságom szomorú,
S ha derült is olykor nékem,
Már sötétlett a ború.
Nem csüggedtem, szívem égett,
És sodort a küzdelem;
Két fényes csillag vezérlett:
A haza és szerelem.
Hőn szerettem és szenvedtem.
Meg nem tört szívem hite,
A csalódást eltemettem,
S új remény, vágy enyhíte.
Nem keresve feltaláltam
Kit ígértek álmaim,
S a világot szebbnek láttam
Egy szelíd nő karjain.
Angyalarc és tiszta lélek,
Áldozó szív, mély kedély,
Oh miért is ösmerélek,
Hogy csak egy pár évet élj
Karjaim közt, s hideg sírban
Porladozzál egyedűl!…
Könnyemet bár rég elsírtam,
Mégis most szemembe gyűl.
De emelt a sors vagy sújtott,
Nem feledtelek, hazám!
Mit tehetség, munka nyújtott,
Híven neked áldozám.
Küzdtem érted szívvel, ésszel,
Bár derűlne jobb napod,
Nem gondoltam bajjal, vésszel,
S átszenvedtem bánatod.
Láttalak láncod lerázva,
Küzdni, győzni oly dicsőn;
Láttalak majd, megalázva,
Meggyalázva rémitőn.
Bosszú és düh, bú és kétség,
Hány szív megszakadt bele!
Aggva: vaj’ lesz-é jövőd még,
Tölt el éltem jobb fele.
Tiprott lelked ím feltámad
S új nagy tettre bátorít!
Rövid öröm, hosszú bánat,
Hívságod megtántorít.
Mily erényt szült szenvedésed,
Jó szerencséd mennyi bünt!
Újra aggok, féltve téged,
És hitem kétségbe tűnt.
Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
Vesszen bűnös nemzedék!
Új hittel új pályát kezdhetsz…
Mily örömmel küzdenék
Még egyszer! De lelkem szárnya
Tépve, törve – lankadok,
A romok közt múltak árnya,
Elhaló visszhang vagyok.
Forrás: magyar-versek.hu
