Címke: kiábrándulás

  • Dsida Jenő – Mit hoz a Mikulás?

    Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
    a jégvirágos ablakok mögé –
    Talán ma győz a mese-hit, varázs,
    s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
    valami szépet hoz a Mikulás.

    Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
    mint kérdéseink fehér másai:
    lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
    És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
    Régi kisgyerek… régi Mikulás…

    Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
    tavasz várása, csókos szerelem,
    kevesebb küzdés, több boldogulás,
    örökös nóta csengése a számon –
    Elhozza holnap mind a Mikulás!

    …és reggel – reggel üres volt az ablak,
    hóval párnázott hideg, befagyott,
    – és megértettem: meghalt a varázs…
    A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
    semmit sem hoz a régi Mikulás.

    1925. december 7.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lili – Kit érdekel, ugyan kit érdekel…

    – hacsak nem a férget a föld alatt,
    mely széjjelmarja majd az ajkadat –
    hogy ember akartál lenni, hű, derék,
    s asszony lehettél csak, semmi egyéb.

    Kit érdekel, kit érdekelhet már ma
    lázadásod s bús éjszakáid száma?
    Hajad, ha őszül, s nem karcsú már bokád,
    a lelked senkit sem érdekel tovább!

    Kit érdekel, hogy sohse voltál boldog,
    mert gyarlóságod szégyenkezve hordod?
    Vétked lemosni nincsen mód, se vegyszer.
    Asszony lettél: véged, ha megöregszel!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Gyulai Pál – Silvester éjtszakáján

    Az idő fut, tűnnek évek,
    Érzem immár súlyokat,
    Rég elhagytak a remények,
    Lángból hamv, mi megmaradt;
    S mint vándor, ki fáradt, tévedt,
    Visszanéz és meg-megáll:
    Visszanézek rád, oh élet,
    S nyugton várlak, oh halál!

    Mennyit hittem és reméltem
    Ifjúságom kezdetén,
    S most romok közt rom, azt kérdem:
    Vajjon miért éltem én.
    Nem dicsőség álma bántott,
    Nem vagyon, rang fénye csalt,
    S mégis, mire szívem vágyott,
    Alig bírtam, már kihalt.

    Sanyarú volt gyermekségem,
    Ifjúságom szomorú,
    S ha derült is olykor nékem,
    Már sötétlett a ború.
    Nem csüggedtem, szívem égett,
    És sodort a küzdelem;
    Két fényes csillag vezérlett:
    A haza és szerelem.

    Hőn szerettem és szenvedtem.
    Meg nem tört szívem hite,
    A csalódást eltemettem,
    S új remény, vágy enyhíte.
    Nem keresve feltaláltam
    Kit ígértek álmaim,
    S a világot szebbnek láttam
    Egy szelíd nő karjain.

    Angyalarc és tiszta lélek,
    Áldozó szív, mély kedély,
    Oh miért is ösmerélek,
    Hogy csak egy pár évet élj
    Karjaim közt, s hideg sírban
    Porladozzál egyedűl!…
    Könnyemet bár rég elsírtam,
    Mégis most szemembe gyűl.

    De emelt a sors vagy sújtott,
    Nem feledtelek, hazám!
    Mit tehetség, munka nyújtott,
    Híven neked áldozám.
    Küzdtem érted szívvel, ésszel,
    Bár derűlne jobb napod,
    Nem gondoltam bajjal, vésszel,
    S átszenvedtem bánatod.

    Láttalak láncod lerázva,
    Küzdni, győzni oly dicsőn;
    Láttalak majd, megalázva,
    Meggyalázva rémitőn.
    Bosszú és düh, bú és kétség,
    Hány szív megszakadt bele!
    Aggva: vaj’ lesz-é jövőd még,
    Tölt el éltem jobb fele.

    Tiprott lelked ím feltámad
    S új nagy tettre bátorít!
    Rövid öröm, hosszú bánat,
    Hívságod megtántorít.
    Mily erényt szült szenvedésed,
    Jó szerencséd mennyi bünt!
    Újra aggok, féltve téged,
    És hitem kétségbe tűnt.

    Nem, hazám, te el nem veszhetsz!
    Vesszen bűnös nemzedék!
    Új hittel új pályát kezdhetsz…
    Mily örömmel küzdenék
    Még egyszer! De lelkem szárnya
    Tépve, törve – lankadok,
    A romok közt múltak árnya,
    Elhaló visszhang vagyok.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Nikolaus Lenau – Puszta semmi

    A puszta semmi int, amerre nézek;
    Agyonpéldázott vándorút az élet,
    Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
    S az út során a friss erők enyésznek.

    Igen, ha végső célig úgy mehetne
    Az ember, víg suhanc gyanánt haladva,
    Amint az első pár lépést szaladta,
    A játékon nevetni tán lehetne.

    De létünk zord erők kezén forog,
    S ütődik perctől perchez, s törve már,
    Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
    A tikkadt föld porán, amerre jár.

    Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
    Jobb lesz; dobják a többi tört cseréphez…

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: A felnőtt karácsony

    Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
    azt várod, hogy a fal, aminek nekirepülsz,
    mint gyermekjátékot rugója, visszadob
    utadnak elejére, ahelyett,
    hogy az Idő fenéktelen
    gödrébe suhintana?

    Karácsony csenget a szörnyű télben.
    Alig hallom csengését. Sárga
    arcokat látok a hóverésben
    s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
    kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
    fojtja az ünnepek kalácsa.

    Nézd ezt a kort, amelynek legnagyobb
    s elérhetetlen éden-álma, hogy
    enni legyen kinek-kinek
    elég! Nézz a gonosz nyájra, mely
    naiv báránykora múltán
    nem vél többé magáról semmi jót.
    Nem kell neki szalag és csengő.
    A gyermek megnőtt s szép játékjait
    elrúgta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
    A szív hideg és kemény, mint a föld.
    Tudjuk már, hogy ölni s halni születtünk.

    Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
    a földet, mely a sírok rothadását
    s csontok pőreségét takarja,
    s az eget, a Mennyek csillagos
    homlokzatát, a kivilágított
    Potemkin-frontot, mely mögött
    nincsen még levegő sem…

    Forrás: Babits Mihály versei

  • Babits Mihály: A felnőtt karácsony

    Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
    azt várod, hogy a fal, aminek nekirepülsz,
    mint gyermekjátékot rugója, visszadob
    utadnak elejére ahelyett,
    hogy az Idő fenéktelen
    gödrébe suhintana?

    Karácsony csenget a szörnyű télben.
    Alig hallom csengését. Sárga
    arcokat látok a hóverésben
    s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
    kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
    fojtja az ünnepek kalácsa.

    Nézd ezt a kort, amelynek legnagyobb
    s elérhetetlen éden-álma, hogy
    enni legyen kinek-kinek
    elég! Nézz a gonosz nyájra, mely
    naiv báránykora múltán
    nem vél többé magáról semmi jót.

    Nem kell neki szalag és csengő.
    A gyermek megnőtt s szép játékjait
    elrúgta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
    A szív hideg és kemény, mint a föld.
    Tudjuk már, hogy ölni s halni születtünk.

    Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
    a földet, mely a sírok rothadását
    s csontok pőreségét takarja,
    s az eget, a Mennyek csillagos
    homlokzatát, a kivilágított
    Potemkin-frontot, mely mögött
    nincsen még levegő sem…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ágh István: Te sem vagy barátom

    Fölfedezlek itt-ott,
    ácsorgunk a forgalomban,
    éppen úgy mint régen
    benzinbűzös kék vadonban,

    éppen úgy mint régen,
    kezünkben boros pohár van
    szőlőhegyi estén,
    gyertyavilág hintójában,

    de mosoly-álarccal,
    de unalmas áltatással.
    Műanyag kabátod
    zúg sok elhúzó kabáttal

    más világba, honnan
    barát nem tért vissza senki,
    csak ellenségedet
    nem tudod soha feledni.

    Te sem vagy barátom,
    hiába is képzelődöm,
    kevesebb a társam,
    eggyel több az ismerősöm.


  • Ágh István: Utószó

    Csizma kellett volna, zsíros közöny,
    lábnyomom pocsolyavíz tölti föl,
    bugyborog azonnal, mint a mocsár,
    fűvel, növénykóccal zsúfolt a sár.

    Hát visszajutottam, csúf társaság,
    varjúraj, lakatlan, csünt szilvafák,
    láthatáron túl is tanyák, kutak,
    buta ebek őrzik nyomorukat.

    Mégis laknak erre, mégis haza,
    áll penésszel meszelt vakablaka,
    s elterül a hírhedt kerékkötő,
    végig vízszintesre nyomott mező,

    hizlal barmokat, pénzt, vásárra dob
    ifjúságot, emészt talentumot.
    Laktam már, ismerem természetét,
    három napra jöttem, éppen elég,

    jó gyümölcsöt sem ad, szégyenkezem,
    meglógni lehet csak, búcsúzni nem.



    Forrás: PIM

  • Szabó Lőrinc: Válasz

    Láttam a komédiát,
    hajam beleőszült.
    Minden férfi bandita,
    minden asszony őrült.

    Gyomrom, agyam tele van,
    öreg undor éget.
    Választ akarsz? Kezdelek
    kiokádni, élet!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Bolondok

    Menjetek máshoz vigaszért!
    Paphoz! Nőhöz! Akárhova!
    Aki itt még örülni tud,
    hazug, gonosz vagy ostoba.
    Nektek öngyilkosság, ami
    nekem céltalan nyugalom:
    mindent tudok és tűrök és
     unatkozom.

    Hogy más is voltam, nem segít,
    hogy más is leszek, nem vigasz;
    hogy tisztább voltam, tévedés,
    hogy tisztább vagyok, az is az.
    Nekem minden egyforma már,
    s hogy az élet hogy múlik el,
    a másé vagy a magamé,
     nem érdekel.

    Magányom koronás ura,
    mint minden féreg, vagyok én;
    nem több, mint amit megeszek,
    az állat, vagy a rab növény.
    Király vagyok, alázatos,
    ki díszeit és rongyait
    becsülni vagy szégyelni nem
     méltóztatik.

    Világ szíve, Nap, vén bolond,
    mindennek te vagy az oka!
    Te szültél! te mozgatsz ma is
    mindent buzgón ide-oda!
    Elnézem kis játékaid
    és azt mondom: Jó lesz, ha már
    társad, az a másik bolond,
     bennem megáll.

    Forrás: DIA