Címke: költészet

  • Áprily Lajos: Útravaló

    A lélek,
    mikor búcsúzva bontja szárnyait,
    visz magával a földről valamit.
    Eszmét, melyet világra ő hozott,
    virágot, melyet ő virágoztatott.

    Én Istenem, én mit vigyek neked?
    Nem vihetek én mást, csak verseket.
    Kiválasztok pár útamra valót,
    a többinél tisztábban dalolót.

    S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
    zenét hallok majd, felséges zenét.
    Barátom, aki már előre ment,
    azt a zenét rég hallja odafent.

    S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
    azt a keveset rendre hullatom.
    Az a zene csak vallatja velem:
    Süket sor… nem merem… ezt sem merem.

    S amikor, Uram, hozzád érkezem,
    könnyű kezem miatt szégyenkezem.
    A választottakból csak egy maradt,
    az, melyben elfogtam egy sugarad.

    Az, amelyikben elmondtam neked,
    hogyan szerettem drága földedet.
    S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
    ne ítéld meg nagyon szigoruan.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj

    (Reményik Sándornak)

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    de fáradt nem vagyok,
    és bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    amely ma szerteszét
    elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    s azóta minden évszakújuláson
    még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
    és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    a hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    embernek, őznek örök anyaemlő:
    vedlik és újul az emberi öltő,
    meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Az első dal

    Kit a dal istene
    Szent csókjával füröszt,
    Első vagyok, hazám,
    Színházad népe közt.

    Zengjen tehát a lant!
    S legelső énekem,
    Pályámnak társai,
    Tinéktek szentelem.

    Az érzet kútfeje
    A dagadó kebel;
    Dalomnak hangjai
    Onnan szakadtak el.

    S mint szívnek gyermeki
    A szívbe vágynak ők;
    Engedjétek nekik
    Honokba menniök. – –

    Ki a művészet e
    Szent templomába lép,
    Az, illő, hogy legyen
    Főben, kebelben ép;

    Az elme éjjele
    S a megromlott kebel
    E fának ágain
    Gyümölcsöt nem nevel.

    Két csillag sugara
    Derengje át egünk:
    Hon és erény legyen
    E két csillag nekünk.

    Nem kell a színpadot
    Tekinteni csak úgy,
    Mint hol mindennapi
    Kenyérhez nyílik út;

    A színpad célja nagy,
    A színpad célja szent:
    Ez a szív parlagán
    Erkölcsöt fejt, teremt.

    Azért érzelmeink
    Gyulassza tiszta tűz,
    Mely minden szennyet a
    Kebelből számkiűz;

    Mert várni lehet-e,
    Hogy romlott föld alatt
    A mag termő legyen
    Gazdag kalászokat?

    Föl hát! és míg a szem
    Csak egy sugárt lövel,
    Előle a magas,
    Szent cél ne vesszen el.

    S ha ez lesz életünk:
    Édes jutalmat ad
    A hon áldó szava
    S a nyugodt öntudat.

    Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Nem élek én tovább…

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Amíg a szívemből
    Felfakad az ének;
    Amíg a lelkemet
    Sírhatom a dalba,
    Amíg lángra gerjeszt
    Ihletés hatalma;
    Amíg titkos órán
    Reám száll a bánat,
    Feketén, komoran,
    Mintha a világnak
    Végzetszerű átkát
    Csakis én érezném,
    Tépődve annyi bús,
    Megfejtetlen eszmén.

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Míg vérező szívvel
    Ezernyi kétség közt
    Még mindig remélek.
    Míg az örök eszmét,
    Míg az örök szépet
    Keresem, imádom,
    Míg egy ábrándvilág
    Lesz az én világom,
    Melyet én kormányzok,
    Melyet én teremtek,
    Amelyről dalaim
    Annyi szépet zengnek.

    Nem élek én tovább,
    Csupán addig élek,
    Amíg szerelmemért
    Szerelmet remélek;
    Amíg mint eszménykép
    Ragyog le szívemnek
    Szentelt oltárára
    A nő, a teremtés
    Legszebb koronája.

    Nem élek én tovább,
    Nem élek csak addig,
    Amíg a szívemen
    Ezer kínos kérdés
    Keresztül nyilallik;
    Amíg nyugodalmat
    Egy percre se leltem,
    Amíg egy világért
    Gyötrődik a lelkem.

    …De ha az életnek
    Piszkos, jeges árja
    Magával ragadna
    S kialudnék tőle
    Szívem régi lángja;
    Hogyha örök hitem,
    Hogyha minden vágyam
    Örökre elszállna
    S annyi tépő kétség,
    Siratott reménység
    Fás közönnyé válna;
    Na titkos órákon
    Nem szállna szívemből,
    Nem zengne ajkamon
    Biztatón az ének –
    Ne éljek én tovább,
    Mit adhat már akkor
    Énnekem az élet?!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leleszi Balázs Károly – Bennünk rejlő költészet

    A költészet is csak akkor
    tudja betölteni égből-nyert küldetését,
    ha minden ember,
      napról napra, percről percre,
      szívből az agyba,
      jóságban és tisztaságban,
      emberi összetartozásban és szerelemben,
      áldozatvállalásaiban,
      imáiban és cselekedeteiben,
    mélységes összhangban az élő Valósággal,
    újra meg újra megírja
    az Isten szeretet-himnuszát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László – Csokonai

    Csak meghajolva? kopogtatva?
    lüktetve az utakban mint a vér?
    csak a behunyt szem semmi ágán? csak így?
    ebben a vállig érő
    mestergerendás hazában
    fejjel az isten füvei között csak így?

    mellkast szétvető
    hajtóerő szárnyán
    garabonciás hírbe keveredve?
    szaftos
    névnapok igriceként?
    álszent cirkuszok pántlikájaként?

    lábbal mindig a kilövőpályán
    vállal a gerenda alatt
    marokban a parázzsal
    fütyörészve megjátszani
    csökött győztesek ünnepeit?

    legyező mögül kisütő mosolyokért
    pohár borért
    ötven vagy száz forintokért
    az eposzért?
    jázminluga
    s-járvány idején?
    kisiklott hajnal idején?
    isten vasárnapja idején?

    mígnem a törzs szétroppan
    elröpül
    keringeni egy ország körül?
    hogy aztán léha névnapok
    anekdoták távcsövein
    megidézzék az érthetetlen
    kánikulai hóesést?

    Inkább a halál, a jövő!

    Még házat épít, bibelődik
    a Művel, elgyomrozott
    tüdejét purizálja, s ebéd után, mikor alusznak,
    elszáll.

    Forrás: Jelenkor, 1973

  • Reményik Sándor: A szépség próbája

    Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
    Mint aranyfelleg alkonyati égre.

    Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
    Örvényes, néma, feneketlen mélyről.

    A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
    A könnycsepp igazolt és ragyogott.

    Úgy ragyogott, mint egy gyémántpecsét,
    Átragyogta a költő kételyét.

    A költeményen és a könnyön át
    A Szépség találta meg önmagát.

    1922. április 8., Hajós Ivánnénak

    Forrás: www.eternus.hu – Reményik Sándor versei

  • Simon Lajos – Esti napló

    Ma délután, egész délután
    szerelmes verset írtam volna,
    de holdvilág-hasú törökbasát rajzolgató lányom,
    mint zsarnok hatalom, elvette a tollam,
    s papírom is, mint börtönőr a fogoly tárgyait,
    így hát kényszerülök
    a líra aranyos csúcsairól
    leszállni a köznapi völgybe,
    s kamaszként lángoló arccal,
    ádámcsutkám mögött elfúló torokkal
    vallani,
    már az elődök száján is elkopott
    szóval.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Alekszandr Szergejevics Puskin: Exegi monumentumok

    (Dsida Jenő fordítása)

    Emléket állítottam szürke üszkén
    az életnek, mely lassan elkopott:
    egekbe szökken s felülmúlja büszkén
    a híres Sándor-oszlopot.

    Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
    hárfaként zengő lélek leszek én,
    dicsfény övezi arcom, valameddig
    egy költő él a földtekén.

    Orosz földön majd legendák keringnek
    nevem felől, amikor eltűnök,
    megértenek a lengyelek s a finnek
    s a pusztán élő kalmükök.

    Rólam beszélvén, milliók zokognak,
    mert gyermekem a bús, férges paraszt,
    mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
    s hallottam minden jajt, panaszt.

    Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
    Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
    s dobd vissza, mit a senkik szolga
    mancsakínál: a babérkoszorú.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig