Ily tudomány elnémított,
ily tudományra nincs szavam,
de száz esztendő száz falán
keresztül is szól még Arany,
kiről egyszer megmondatott,
– mivel ő is megméretett –
akkor jók versei, ha ki-
várja a végső ihletet…
S az „ihletváró” drága agg
akkor neked is felele,
mert így szólt – ezt tudod talán –
hogy: Várja? Várja a fene!
Forrás: DIA – PIM
Első magyarázat
A költő nem érti művét,
se magáét, se másét,
a fény merre száll, hol ragyog,
megmutatja az árnyék…
Ezért kapaszkodik bele,
ezért kullog nyomába:
az egyik tündököl, ragyog,
a másik magyarázza…
Második magyarázat
A vers kinyílik, nő, fakad,
hát ne hagyd becsapni magad,
a föld se tudja, mit terem,
de mégis szül, szül szüntelen
füvet, virágot, levelet –
ám én adok nekik nevet:
a rózsa és a kikerics,
ha neve nincs, hát nincsen is…
Ha neve nincs, hogy nevezed?
Nem látod „csak” a színeket,
nem érzed „csak” az illatát,
akkor „csak” fű, levél, virág…
Harmadik magyarázat
A költő csak bűvészkalap,
s mint cilinderből madarak –
Hókusz-pókusz és csiribá! –
úgy repülnek ki a szavak…
Forrás: DIA – PIM
Állottam volna véled szembe,
és mondottam volna szemedbe
e kései dicséretet…
Oh ostoba, félszeg szemérem,
átkozott paizs a szegényen –
már nem segíthetek.
Hát mondom mostan! Mert hazátlan
bolyongtam ifjan e hazában,
és úgy leltem hazát,
hogy földjét lankával, halommal
és dús egét is csillagokkal
körém te rajzolád.
Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
ám tudtam én, hogy te mutattad
nékem: Hegy, domb, fa, tó…
Avar… mondtad te az avarra,
és én utánad mondtam zavarva
a sok-sok drága szót…
Így próbálgattam én utánad
nevén szólítani e tájat,
s hogy repesett szavam!
Mert oly nyelven szólt, mint te szóltál,
s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
Vörösmarty, Arany…
Köszöntem volna meg! Mint éltem,
mily árnyak között, milyen mélyben
és milyen egyedül!
Hogy nem is mondhatok már példát,
csak szikkadt, poshadt kútban békát,
amely tátogva ül.
Így éltem én. Most már egem van.
S már írva sorsom csillagokban:
s homálylik vagy ragyog?
Oly mindegy az! Mert bárhogy űzzék,
eblábakon jár-kél a hűség,
és visszaoldalog.
Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
mit ránk hagyál, hogy van-e részem
a honból énnekem?
Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
ha őrizem körömmel, foggal –
mert nincs más fegyverem.
Forrás: DIA – PIM
1
Ablakban állsz, nézed a sötétet,
a tájat, mely fölfalja önmagát,
szörnyű torkában tűnnek már a házak,
fogai közt megroppannak a fák.
Övé e táj, ez volt rút birodalma.
S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
kigyulladt esze hímezte a földre,
s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!
2
S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
Elpusztulunk, s majd károgva repül
gondjaink nagy, sötét varjucsapatja,
és boldog tájak tornyain leül.
S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
majd szüntelen, az idők végeig
az aljas kort, az álmodott vidéket,
a városszélek bús szegényeit.
3
Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
e kígyó nyelvét, e hétágú lángot
csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit,
ha elpusztítjuk bennünk a világot.
4
Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
ezernyi tündöklő testvéreit!
Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
s feleld szívednek, ha vigaszt keres,
feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
s így jó ez, mert élni nem érdemes!
Forrás: DIA – PIM
Be szép volt és milyen fenséges,
hogy ennyire félt a haláltól,
ki látta szörnyű rettegését,
láthatta, milyen nagy és bátor!
Láthatta vívni három éven
keresztül iszonyú sebekben:
három esztendeig nem bírta
legyőzni a Legyőzhetetlen!
Be szép volt és milyen fenséges,
hogy így vigyázta birodalmát:
a lányok könnyét s a kötélen
lógó gyilkos szederjes arcát,
lepkék tántorgó repülését
s a tollas fényeket az ágon…
– Ki őrzi őket, hogyha elmegy,
ki félti és ki tartja számon?
Be szép volt és milyen fenséges! –
Halljátok? Ordító szelekben
és felhők lenge, lágy neszében
hirdeti a Legyőzhetetlen:
„Csonttestem s gyilkos ólomujjam
sajog a körmétől, fogától,
nem vívott így még senki vélem –
mondjátok hát: Hős volt és bátor!”
Forrás: DIA – PIM
Megdobták csenddel, leírták.
Szívét felverte a gaz,
szőlejét elverte a jég,
pénzét – sosem volt – elverte ő maga.
Ködös időben közlekedjél
tompított fényű osztályöntudattal,
mit ér egy vagabund forradalmár,
amikor forr a bor és forr a dal már,
ő Marxot citál egy kocsmapultnál?
Ne félj, lesz még pocakos köteteiden slejfni,
a halál után már nem szoktak feledni,
ha minden jól megy, ott leszel a listán,
tételként húznak az érettségi vizsgán,
így verik el a port jó Ladányi Miskán.
Forrás: —
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye,
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.
Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon
És jövőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.
Hullatja levelét az idők vén fája,
De örök virágzón áll s néz a világra
Arany fája lombja,
Magyar televényben gyökerezve mélyen,
Kevély koronája fölzendül a vészben
Égig magasodva.
Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
És még a mienk Ő,
S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
A magyar Jövendő!
Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
Énekeljünk ottan.
Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
Új magyar dalokban!
Forrás: MEK
Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt – tavaszi anda hold –
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.
Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
És sírvavigad, mint a honi ének.
Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!
Forrás: MEK
A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.
Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!
Forrás: MEK
Mienk a veszély és
Mienk a világ.
Mienk a madár és
Mienk a virág.
Mienk az országút
És mienk a kocsma.
A távolba nézünk
Meg a csillagokba,
Meg a csillagokba!
Tiétek a boldog
Családi szoba,
Tiétek a börtön
Meg a palota.
Tiétek a harc és
Tiétek a béke,
Mi megyünk dalolva
A végtelenségbe,
A végtelenségbe.
Forrás: MEK
