https://verskucko.com

Címke: költészet

  • Dsida Jenő: Árnyékok

    Kérdezhetnétek:
    Mit akarsz ezzel a torz,
    félig megvakult tükörrel?
    S én vándorútamban mégis felmutatom,
    ősbizalommal mégis dadogom:
    Íme én, íme te!

    Lássátok, leméritek a hold hegyeit.
    S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
    árnyékairól méritek.
    Így mutatom én nektek a dolgok
    másvilágra nyúló árnyékait:
    Hegyek árnyékát,
    házak árnyékát,
    városok árnyékát,
    magatok árnyékát.

    Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
    előttem is égig csapott
    a csipkebokor lángja
    s azóta borzongó mellemben lakik
    a Kimondhatatlan Nevű.

    Rendeltetésem még titok.
    Járok a kiterített lapon,
    a világ mezeje szélén
    s elfog a félelem reszketése,
    mikor süvöltő éjszakán
    ott nyitom fel az ócska bibliát:
    És lőn Salamon: király
    az egész Izrael fölött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Shakespeare

    A kandallóban égnek a hasábok,
    Már itt az alkony. Isten véletek
    Napfényes erdők, tavaszi szelek,
    Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!

    Már itt az este. A szőlőlevél is
    Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
    – Az elmúlás ez, az emlékezés ez –
    Már itt az este és már itt a tél is!

    Motoszkál még fejében egy-egy ének,
    Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
    Melyekre taps reng és zeng száz ajak.

    A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
    S a vak sötétben végsőnek világol
    Két szép szem napja múltak tavaszából.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: A harmadik nap esni kezdett a hó

    Az első nap arra volt jó,
    hogy mindent elfelejtsek.

    A második arra, hogy mindenre emlékezzek.

    S a harmadik nap esni kezdett a hó
    és megszületett a sejtelem,
    hogy most már mindig esni fog,
    homlokodtól a szádig,
    szádtól az ágyékodig,
    végig tested hosszán,
    végig az életemen.

    Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
    ha fölemelem,
    az elmosódó gyerekkori ég, ha hátra nézek.

    Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
    csak a hó kísértete kószál,
    az elsötétített földeken megül,
    a háborús menekülőket megkoronázza…

    És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,
    elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
    leül mellém a vonatba,
    átkel velem a tengeren,
    füstölgő autógumik s levegőtlen városok éjszakájában,
    megszólít anyanyelvemen
    s országokat hódít nekem,
    mert országot hódítani
    te akartál –

    s ha hazám se lesz, mert nem lesz erőm
    vallani róla,
    bezárkózom ebbe a havazásba,
    mint aki fehér inget vesz föl:
    s nem veti le,
    csak az utolsó napon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Sorsokat írok

    A Göncölszekér vertacél rúdjából
    tollat faragok.

    A tintasötét éjszaka levébe
    mártom a hegyét.

    Havas mezőkre, vak ködök falára
    sorsokat írok.

    A kemény, konok ákombákomok
    állnak feketén.

    Az angyalok hosszú széltrombitákon
    dalt dideregnek

    s a pólusoktól az egyenlítőig
    zokog az Ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A vers

    Nem úgy fakad a vers,
    ahogy Ti gondoljátok,
    nagy véres harcok árán:
    nem úgy fakad a vers.

    A vers csak születik,
    mint ahogyan születik a szél.
    Vagy a virág.
    Vagy a falevél.

    Szellő a vers,
    s én azt hiszem,
    a Végtelen küldi vele nekünk
    Világ-virágok bűvös illatát,
    s amint szívünkön lopva illan át
    lepergeti az érzés-szirmokat.
    (Alkony felé
    egymásnak furcsa kékes titkokat
    hegyek üzennek így.)

    Mikor a vers fakad,
    egy pillanatra minden más megáll.
    Csak alig-alig dobban a szívünk,
    mint patak, akit a tél mederbe zár.
    Egy pillanat …
    s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
    egy messziről jött csöndes idegen.
    Tavaszi szél oson át néha így
    az alvó ligeten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Anch’io

    Művész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam
    Egy lant idegén álmodozva babrál,
    Úgy simogatom a szép és új igéket,
    Mint perzsaszőnyegét a kalmár.

    Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba,
    Melyek nagy órák lázában fogantak
    És pirosan és égőn és ragyogva
    Új színeket lopnak az alkonyatnak.

    Nem látom én az utcák szürkeségét
    S a közönyös arcok nekem nem élnek.
    Testvéreim a csillagokba néző
    Nagy álmodók, a szomorú merészek.

    Művész vagyok. Mélységek és magasság
    Gyopáros ösvényén kúszom magamban.
    Keresek egy virágot, új virágot,
    Hogy érte életemet adjam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Hányszor lemondtam már

    Hányszor lemondtam már a versről!
    Fogadkoztam, hogy vége, abbahagyom,
    mint a bolyongást októberben,
    mikor zülleni kezd az erdő,
    és csöndes dúdolását Isten is abbahagyja.

    Magányos, szürke házakat jártam körül.
    Azt képzeltem róluk, hogy siralomházak
    vagy a sikoltozó hisztéria házai,
    csak hogy elakadjanak bennem a szavak,
    mint ellenálló szívben a heves golyók.

    Azt hittem, így majd könnyebb lesz végre
    megédesítenem ereimben a vért,
    könyökölnöm sunyi magyarjaim mellett a kocsmakertben,
    s magasan lebegő erkélyekről nézni:
    Ady eltévedt lovasa merre vágtat.

    De csak az órák lassultak le közelemben,
    de csak a fehérre mosott lepedők
    csattogtak boldogabban a köteleken,
    de csak a világ vége jött közelebb,
    kíméletlenül araszolva, ahogy a délutáni árnyék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: IRÁS KÖZBEN

    Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
    ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
    e forduló világ és az ordas emberek.
    Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
    között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
    rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
    Igaz, jó szerteütni néha, de békében
    élni is szép lenne már s írni példaképen.
    Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
    mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
    Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
    s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • José Martí: Guantanamera

    Egyenes derékkal jöttem
    Onnan, hol nőnek a pálmák.
    Mielőtt meghalok, lelkem
    Versekben osztja el álmát.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    Versemben lángragyúlt kármin
    Váltja a nyugalom zöldjét.
    Versem mint sebesült szarvas,
    Hegyekre cseréli völgyét.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    Egy fehér rózsát gondozok csak,
    Néked ápolom télen-nyáron,
    Őszinte, kedves jó barátom,
    Ki hű szívedet hozzám hoztad.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    S a szívem kitépő gazoknak,
    Kik miatt halódva élek,
    Kórót nem ápolok, se férget:
    E fehér rózsát gondozom csak.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    Szétosztott sorsom a földnek
    Mindegyik szegénye kapja.
    Szívemnek nem kell a tenger
    Füröszti hegyek patakja.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    Tímár György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Robinsonáda

    „…Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral…”

    Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
    ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
    az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
    bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.

    Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
    úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
    Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
    míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.

    Robinson se lehetett jobban árva,
    mint kosár alján az elvetélt gondolat.
    Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
    pedig se így, se úgy nem érünk partokat.

    Forrás: Lélektől lélekig