https://verskucko.com

Címke: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső: Ó el ne ítéld…

    Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
    sötét szemekkel, búsan áll eléd,
    és tétovázó kézzel eltakarja
    ledőlt világát, hitvány szégyenét.

    Az ő szívében is volt fényes oltár,
    mely egykoron szent lánggal volt tele:
    nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
    s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

    De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
    kinek világa meddő volt s kopár,
    ki sose küzdött és sosem bukott el,
    kié sosem volt az ürömpohár,

    ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
    s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
    nézz jéghideg tekintettel szemébe,
    emeld fel a főd – büszkén menj tovább!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Icarus

    Icarus a tüzes naphoz futott.
    Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
    és léghasító tolla meglazult,
    előtte végtelen volt még az út.
    Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
    s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
    Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
    Alatta mérgesen morgott a tenger.

    Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
    arcát belepte a halálverejték,
    hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
    és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
    Sajnálta csendes, lombos otthonát,
    hol élhetett vón boldogan tovább,
    de húzta testét a nehéz teher le.
    Érezte, elvesz… Szárnyát zúgva verte,
    mint az, ki véres háborút izen,
    s egy percre győzött a sötét vizen.
    Tollförgetegbe lankadtan kapálva
    kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
    érezte, bukni fog, s emelkedett.
    Ment a halálba, mind felebb s felebb,
    forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
    s elkápráztatta könnyező szemét,
    perzselte húsát a sugárnyaláb,
    de ő röpült…
         És így bukott alább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Vágyódás

    Ha majd a sok hazugság véget ér!
    s te megszeretsz szilaj szerelmemér’,
    ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj
    s pirosra gyullad arcodon a fagy
    s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;
    aranyhajad fojtó Niagarája
    elönti sápadt főm s fejem felett
    örök tavaszt ragyog rám két szemed
    és átfog két kar, perzselő, fehér…
    Ha majd a sok hazugság véget ér!!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Innen a szobámbul

    Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég.
    És jól belátni innen a szobámbul.
    Csend, béke. Kávé és lámpás idill.
    Egy kisgyerek olykor arcomba bámul,
    mit nézek oda? És a csend kiszáll,
    és ott lebeg riadt tekintetem,
    mint a viharban turkáló sirály.
    A néni is leteszi a kötést,
    hamuszín arca egy kicsike felleg,
    és hirtelen mind-mind felállanak,
    nem tudni, sírnak, félnek, vagy nevetnek?
    Reám merednek. Érzik a szemem,
    mely felkavarja halk nyugalmukat,
    és sejtelem zúg, kihül a szoba,
    zöld árnyak, temetői hangulat.
    A lámpa is halódva fellobog.
    Sötét szivem lesz az úr mindenütt,
    s ők menekülnek óriás batyukkal – –
    Mi lesz velük?

    Forrás: Lélektől lélekig – Kosztolányi Dezső versei

  • Kosztolányi Dezső: Ne hidd, hogy…

    Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
    mert a piacon pár nevet.
    Sötétbe bújnak a borongók,
    és ott keresnek menhelyet.

    A szenvedők sötéten érzik,
    nem ez a föld az ő helyük.
    Mély árnyba vérzik a kevély szív,
    csak az üres forg mindenütt.

    Fölszínen ágál a silányság,
    ágyára dől a bús maga,
    eloltja csendesen a lámpát,
    s rádől sötétlő bánata…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Feleségemnek…

    Megszoktalak, akár a levegőt,
    bármerre nézek, mindenütt te vagy,
    szekrényem alján, a fiókjaimban,
    az agyvelőmben, és nem veszlek észre.

    De múltkor este, amikor bejöttél
    szobámba, s mondtál valamit nekem,
    sok év után egyszerre ráocsudtam,
    hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
    ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
    Ezt hajtogattam csöndesen magamban:

    „Megszoktam őt, akár a levegőt,
    Ő adja nékem a lélegezetet.”

    1931

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kalap

    Egy kalapról szól ez az ének
    s e pár együgyű fura rím,
    figyeljenek reá szelíden,
    ó, hölgyeim és uraim.

    Gazdája csákót tett fejére,
    de ő a fogason maradt,
    az előszoba fogasán volt
    ez a kalap,
    egy szürke, fess civilkalap.

    Azóta várt, várt az urára,
    unalmas volt az élete,
    bélése csöndesen kifeslett,
    szélét fehér por lepte be.

    Bizony megvénült és megőszült,
    olyan volt, mint egy lomha agg,
    hogy bóbiskolt a bús homályban
    a vén kalap,
    a vén és elzüllött kalap.

    Egy légy repült reája néha,
    de mindjárt tovább ballagott,
    majd egy dühös moly hullt beléje
    s rágcsálta a rongy szalagot.

    Egy szúnyog jött s azt mondta: zizü,
    zizü, bölcsen ezt mondta csak
    s várt ősszel, nyáron és tavasszal
    a jó kalap,
    a jó és hűséges kalap.

    Később édes lakást vett benne
    egy önző és mogorva pók
    s ekkor kitörtek a szivéből
    keserű, fájó, furcsa szók.

    Mi lett belőlem, boldog isten,
    a sors haragja hová csap?
    Voltam civilfej koronája,
    én bús kalap,
    koldus és gyászoló kalap.

    Mult éjjel a gazdája távol
    tűzben, viharban elesett.
    A kalap szíve összedermedt
    s sírdogált is egy keveset.

    Aztán egy szél a földre lökte,
    holdfényben égtek a falak…
    Így halt meg az előszobában
    szegény kalap,
    szegény, szegény, szegény kalap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Fejtörő felnőtteknek

    Tudod-e, ez mi?
    Jó torna eszednek:
    asztalt terítenek,
    asztalt leszednek.

    Haladnak az utcán,
    feküsznek az ágyon,
    mint pille cikázik
    fejükben az álom.

    Karjuk követ, ércet
    izzadva vonszol,
    sürgöny fut az éjben,
    vad telefon szól.

    És csönget az ajtón
    az orvos, a lázas
    szerelmes, a postás,
    a koldus, a gázas.

    Fejjel nekimennek
    a hetyke tavasznak,
    harcolnak azért is,
    ordítva szavaznak.

    Bölcsőt tologatnak,
    megcsendül egy ének,
    már vége a dalnak,
    bámulnak a vének.

    Csókok ligetében
    örvény köde nyildos,
    és ölnek, ölelnek,
    te drága, te gyilkos.

    Nem látni a végét
    a hosszú menetnek.
    Kacagnak-e ottan,
    vagy talán temetnek?

    Egy kis vidámság,
    sok-sok sóhajtás.
    Sejted-e már mi,
    pedzed-e, pajtás?

    Nincs nála nagyobb jó,
    mert ez a kincs.
    Úgy hívják: élet.
    Értelme nincs.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Szentbeszéd

    Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
    forró sugárban,
    most járok itt a sápadt, bús fagyok
    fenyérein
    és fölordítok: hol vagyok?

    Testvéreim.

    Volt egy kutyám,
    s nem vertem ki, mikor haragos éjjel
    a hóvihar acsarkodott a széllel,
    csunyán.
    S mikor beteg lett,
    köré sereglett
    a bánatom, a gondom.
    Fölkeltem, hogy reá tekintsek,
    úgy néztem, mint egy árva kincset.
    Egész éjszaka virrasztottam otthon.

    Aztán vásott és buta lázban
    nem madarásztam,
    mert szántam a madárfiókot, a picinykét.
    Vígan kaszáló,
    zöld, könnyű háló
    zacskójával nem fogtam soha pillét.
    Sohase ültem lesve régi cser-tőn,
    vörös vadat nem űztem havas erdőn.
    Kikerültem a gyíkok napos árkát.
    El nem tapostam
    a réteken a szentjános-bogárkát.

    Mostan
    elmondom nektek, emberek.
    Csak ezt, csak ezt – könnyezzetek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Rózsaszüret

    Királylánynak kötök ma csokrot,
    piros, fehér és sárga rózsát,
    haldoklik a bús rózsaerdő,
    elvérzik a gallyon a jóság,
    piros, fehér és sárga rózsák.

    Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
    halotti árnyékok osonnak,
    sápadt az éj, sápadt az arcom,
    hideg szelek fújják a holdat.
    Halotti árnyékok osonnak.

    Haragvó rózsákkal verekszem,
    és vérrel áztat száz hazugság,
    cirógatnak virágos ágak,
    alattomos, gonosz cicuskák,
    és vérrel áztat száz hazugság.

    Csurog a holdfény és a vérem,
    a földre vág egy gúnyos ördög,
    eltépi lebegő ruhámat,
    karmolnak égő rózsakörmök,
    a földre vág egy gúnyos ördög.

    Csupa piros seb már az arcom,
    s megyek előre zúzva, marva,
    belém hasít a tearózsa,
    akár a tigris szörnyű karma,
    megyek előre zúzva, marva.

    Mezítlen mellel földre fekszem
    s kacagva talpra ugrom újra,
    egy gőgös ár reám viharzik,
    s szegény, szegény szemem kiszúrja.
    Kacagva talpra ugrom újra.

    Töröm a csokrot, éji kertész,
    vérezve és vakon tusakszom,
    sebes mellem vérszínű rózsa,
    halvány kamélia az arcom.
    Vérezve és vakon tusakszom.

    Temetkezik a csillag is fenn.
    De te ne félj, aludj csak, édes, –
    fehér ágyban fehérlő rózsa! –
    A te csokrod hajnalra kész lesz.
    Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.

    Reggelre majd ajtódba botlom,
    vakon, bénán és haloványon,
    véres virágokkal borítlak,
    és a te rózsalelked áldom
    vakon, bénán és haloványon…

    Forrás: Lélektől lélekig