Címke: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső: Ó szép magyar fejek, ti drága-régik

    Ó szép magyar fejek, ti drága-régik,
    költők, az írás büszke bajnoki,
    ifjan virágzók és ifjan lehullók,
    Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,

    aki regés és mélyen-kék szemeddel
    jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
    tébolyt keresve, s szájadon kigyúltan
    égett a szesz, mint baljós, lila láng.

    Vásott köpeny a válladon, s mi néztünk,
    halántékod megeste kora dér.
    De homlokodon láthatatlanul nyílt
    a mágus-kincs, a bánat és babér.

    Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája,
    hol él a régi, fáradt, hősi faj,
    s csodát teremt, és megrepedt szivéből
    még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.

    Áldott legyen az, aki átkozott itt,
    s gúny és tövis nő a pora felett.
    Amerre jártak ők, ott a titok volt
    és a Kelet, a százszor szent Kelet.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Én feleségem, jó és drága-drága

    Én feleségem, jó és drága-drága,
    eddig neked dalt alig-alig írtam,
    mert nem bíztam tintában és papírban,
    s féltem, hogy elhull a szavak virága.

    Nem is vittelek tornyos frizurával
    fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
    ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
    sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

    Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
    mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
    mosollyal vérzett – áldott heroina –
    sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.

    Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
    népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
    hordozza a fejét a bálteremben,
    karján egy gyémánt-fülű, buta húri.

    Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
    mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
    most nevető, most bánatos-sóhajtó –
    a karba, amely integet igézve:

    de hittem a te két jó-jó szemedben,
    a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
    én mindig a lélekbe-szembe hittem,
    most is hiszek, megálltam, várok itten.

    Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
    az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
    de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
    akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.

    Most is megmozdul e polgári otthon,
    olyan bitang már a költő kabátja,
    éjjel két nyomorék-karját kitárja,
    s feléd ölel ő is – szegény – busongón.

    Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
    adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
    volt kenyerem a gőg meg az alázat,
    de csak te tettél krisztusi lovaggá,

    ki köntösét is megfelezi azzal,
    akit szeret. Érted téptem le álcám.
    A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
    a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

    Világok lázát mérik most a népek –
    s én egy higany-pont rebbenését várom,
    37,2… vagy 37,3…?
    s a pesti utcán is remegve lépek.

    Remegve nézek innen messze, hátra,
    oda, hol hóban ível föl a Tátra,
    s betegek fekszenek, lágyan merengve
    szájukban hőmérővel, téli csendbe.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

    Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
     legyen tiéd örökre az egész.
    Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
     itt van neked az epe és a méz.

    Ez itt a keserű s ez itt az édes,
     ez a fekete és ez a fehér,
    ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
     ez itt a méreg és ez a kenyér.

    Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,
     ölelni lágyan és birkózni kart,
    és harcot is, hogy harcolj csakazért is,
     a rózsa mellett ott legyen a kard.

    Van még néhány elhányt és csonka holmi,
     egy kis verőfény és egy-két kacaj,
    viaskodó kedv, várat ostromolni,
     és végezetre egy nagy, tompa jaj.

    Iker ajándékot veszel örökbe,
     oly ember-ízű és oly felemás,
    de ember adta, nem telt néki többre,
     eget ne vívj, mély kútakat ne áss.

    Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
     s koldus apád most tétovázva áll,
    mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
     és a baljában ott van a halál.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Az álmaimnak színes ablakába

    Az álmaimnak színes ablakába
    gyakran bekandikálnak furcsa nők.
    Ajkuk datolya, szőlőfürt a mellük,
    és morfinista-szemmel néznek ők.

    Régen halottak itt ki- és bejárnak,
    ismernek engem ismeretlenek.
    Reám mutatnak hosszú ujjaikkal,
    s közöttük én, remegve, mint gyerek.

    Most ifjúság maszkjába fölmagaslom,
    kegyúri gőggel, diadalúton,
    aztán megölve, akiket szerettem,
    a végtelent véres hajjal futom.

    Az éjszakai, vad előadást már
    mondd, láttad-e, s tudod, ki e gigász
    színész, aki hazuggal és igazzal
    rémülve-rémít és komédiáz?

    Éjente nézem ágyam páholyából
    csukott szememmel, egy legördülő
    könnyet csikorgó pilláimba rejtve,
    reggel pedig azt mondom róla: Ő.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Én nagyon sokakat szerettem

    Én nagyon sokakat szerettem,
     én vágytam arra, vágytam erre,
    de aki úgy szeretett engem,
     anyám az életet szerette.

    Ő úgy szerette, hogy megállott,
     az úton elmaradt, lekésett,
    ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
     s a porban azt mondotta: élet.

    Az életet bámulta folyton,
     mint egy menyasszony, mindig ifjan,
    apám szemében kezdte nézni,
     és nézte aztán arcainkban.

    Csak a szívét hallgatta halkan
     mély-kék szemekkel, megbűvölten,
    csak a tűnő időt figyelte,
     s arcát nem látta a tükörben.

    Ő járt, tudott és látva-látott
     fájó ideggel szótlan álmot,
    megszentelt engemet a lelke,
     az ő lelkétől vagyok áldott.

    Neki nem volt korán könnyezni,
     s könnyezni nem volt soha késő,
    ha ment az erdőn, ment az úton
     ketten mentek: az élet és ő.

    Sírt és dalolt bús mátkaságán,
     bölcsők között sírokra görnyedt,
    a képeskönyve volt az élet,
     nem vitt magával soha könyvet.

    A fiait csókolta némán,
     halottjait némán temette,
    én nagyon sokakat szerettem,
     de ő az életet szerette.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Beírtak engem mindenféle Könyvbe

    Beírtak engem mindenféle Könyvbe
    és minden módon számon tartanak.
    Porzó-szagú, sötét hivatalokban
    énrólam is szól egy agg-szürke lap.

    Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
    hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
    Nem az enyém már a kezem, a lábam,
    és a fejem, az is csak egy adat.

    Jobb volna élni messze sivatagban,
    vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
    mivel beírtak mindenféle Könyvbe
    és minden módon számon tartanak.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

    Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
    nincs is magas és nincs számunkra mély.
    Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
    mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
    ha jő az éj?

    Ti messze költők, akik távol innen
    emelkedtek az Isten szívihez,
    mi földön ülünk már s szavak hamúját
    kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
    mi lesz, mi lesz?

    A versünk is már csak segélysikoltás,
    mely ki se hat a tűzön-poklon át,
    mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
    és mint a szűzé, akit meggyaláznak
    a katonák.

    (Megj. 1919. márc. 16.)

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Óda

    (Székfoglaló a Petőfi Társaságban)

    E dobogón roppant neved köszöntöm,
    Petőfi Sándor, én, az új poéta,
    szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
    s hívom emléked, mely ma újra néma.

    Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
    e tétova és új-ideges ének,
    s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,
    az alföld árva, koldus gyermekének.

    Kezembe nincsenek arany kalászok,
    se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
    Vetésem a hold zöld vizében ázott,
    s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

    Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
    igéztek engem az alföldi porban,
    a bús vidéken és a betegágyról,
    az orvosságról és lázról daloltam.

    Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
    és verekedett a császári haddal,
    még látta arcod és hallotta hangod
    tűzben remegni, amikor a vad dal
    fölreszketett és még mesélt felőled
    olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
    mély téli esten, a gyerekszobában,
    mikor a findzsán reszketett a rumláng.

    Így látlak én még mostan is. Hatalmas,
    kiben az élet vére tüzesen vert,
    ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,
    és meghaltál és nem láttad a tengert,
    elnémulok, csak hírmondód idézem,
    a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
    sötét időben, aki még szabad volt
    s dacolni is mert, régi forradalmár.

    Ő is bolyongott, hosszan számkivetve
    az óceán hullámának eredvén,
    negyven napig vergődött új hazába –
    szegény emigráns – rozoga dereglyén.

    És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
    hajók tolongtak és nem várta senki,
    a kéményerdő rámeredt sötéten,
    lármázott a víz és rohant a yankee.

    Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
    Ágoston itta könnyeit hiába,
    szeneszsákot cepelt a vad New Yorkba,
    selyemre festett Philadelphiába.

    Göndör fejét ereszté este búnak,
    és arra gondolt, vajjon haza ér-e,
    gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,
    az unokái távoli fejére.

    Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
    hogy ne legyen rongyember soha többet,
    és unokája, ki költő leend majd,
    magyarul áldja az eget s a földet.

    Most íme, éneklek őróla, híven,
    ki homlokod láthatta glóriásnak,
    s emléket állítok a kedves aggnak,
    ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

    Méltatlan költő, én, ki a neveddel
    e pillanat tüzében összeforrok,
    ereklyéim adom, mik megmaradtak
    a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

    Iker nevetek fontam koszorúba –
    két drága honvéd – az én új dalomba:
    és a küszöbön várom, hogy megilless,
    alázatosan, a porig hajolva.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A magyar romokon

    Jaj, merre menjek?
    Jaj, merre nézzek?
    Jaj, mit rebegjek?
    Jaj, mit hazudjak?

    Jaj, tán loholjak?
    Jaj, tán feküdjek?
    Jaj, mért akarjak?
    Jaj, mért pihenjek?

    Jaj, régi kertünk?
    Jaj, versek álma?
    Jaj, drága fajtám?
    Jaj, bús vidékem?

    Jaj, hogy sziszegjek?
    Jaj, hogy üvöltsek?
    Jaj, hogy kígyózzak?
    Jaj, hogy harapjak?

    Jaj, hol az arcom?
    Jaj, hol a múltam?
    Jaj, hol az ágyam?
    Jaj, hol a sírom?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Mint

    Mint a beteg, ki néha visszagondol
     egészségére, s könnyez és nem érti,
    úgy gondolok én vissza rossz soromból
     az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.

    Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
     amelyre a vidéki éj aláfolyt –
    s én voltam-e a lánynak útitársa,
     cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

    Csak színezem tovább a régi hársfát,
    és életemnek régi-régi társát,
    mint a beteg, ki forró és fanyar
    lázába édes képeket kavar,
    és álmodik, hogy jár a dombok alján,
    előtte a kutyája s bot a karján.

    Forrás: MEK