Címke: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, akiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
    Diákkoromban mentem hozzá néha
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a díványsarokba
    és ámbratestét néztem, szívdobogva.
    Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
    Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
    Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
    S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
    forró fejed bután födi a föld el
    s mint antik húgaid repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
    nem tudni soha hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.
    Valahol messze, a poros vidéken,
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella oly szűzi és árva
    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.
    Hogy mutogatta. Egyiken merengő
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.
    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    mult és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze ürbe
    s kis pille, a szobáját átrepülte.
    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem

  • Zelk Zoltán: Kosztolányi halálára

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy ennyire félt a haláltól,
    ki látta szörnyű rettegését,
    láthatta, milyen nagy és bátor!

    Láthatta vívni három éven
    keresztül iszonyú sebekben:
    három esztendeig nem bírta
    legyőzni a Legyőzhetetlen!

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy így vigyázta birodalmát:
    a lányok könnyét s a kötélen
    lógó gyilkos szederjes arcát,

    lepkék tántorgó repülését
    s a tollas fényeket az ágon…
    – Ki őrzi őket, hogyha elmegy,
    ki félti és ki tartja számon?

    Be szép volt és milyen fenséges! –
    Halljátok? Ordító szelekben
    és felhők lenge, lágy neszében
    hirdeti a Legyőzhetetlen:

    „Csonttestem s gyilkos ólomujjam
    sajog a körmétől, fogától,
    nem vívott így még senki vélem –
    mondjátok hát: Hős volt és bátor!”

    Forrás: DIA – PIM

  • Kosztolányi Dezső

    (1885. március 29., Szabadka – 1936. november 3., Budapest)

    Anyja: Brenner Eulália
    Múzsa: Harmos Ilona (felesége)

    A Nyugat nemzedékének egyik legsokoldalúbb alakja.
    Finom iróniával figyelte az élet apró mozzanatait, a mulandóság szépségét és fájdalmát.
    Kívülről könnyed úriember, belül mélyen gondolkodó, szorongó lélek.
    Versei és prózái egyszerre szólnak a derűről és a veszteségről – arról, hogy az élet rövid, de érdemes megszépíteni.

  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelem

    Leszállt az est, künn a mezőkön árny van
    és szénsötét már-már a tiszta ég
    és a gomolygó, gőzölgő homályban
    bátortalanul egy kis csillag ég.

    Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,
    előttem áll a váró tinta, toll.
    S én elmerengek, tollam messze dobva
    s egy könny remegve szempillámra foly.

    Oly bús az est… A hold merengve kél fel,
    távolból édesen szól a zene,
    s néhány madár lefekvő éneke.
    És záporozva hull a rózsa, csók…
    Csak engemet fog által jégkezével
    egy visszajáró hófehér halott.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Karácsony

    Ezüst esőbe száll le a karácsony,
    a kályha zúg, a hóesés sűrű;
    a lámpafény aranylik a kalácson,
    a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

    Kik messze voltak, most mind összejönnek
    a percet édes szóval ütni el,
    amíg a tél a megfagyott mezőket
    karcolja éles, kék jégkörmivel.

    Fenyőszagú a lég, és a sarokba
    ezüst tükörből bókol a rakott fa,
    a jó barát boros korsóihoz von.
    És zsong az ének áhítatba zöngve…
    Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
    sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.
    S az ónszin égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Az áprilisi délutánon

    Az áprilisi délutánon
    dalt hallani egyszerre, távol.
    Az illatos, japáni égből
    hull a napfény és hull a zápor.

    Tömjénez a tavasz a légben,
    virágos ágon kancsi fény ég.
    Kis, ideges lányok kacagnak,
    veri az ördög a feleségét.

    Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
    agyunkba rózsaszínű láz kap.
    Vékony, ezüst esőfonálon
    dévaj angyalkák citeráznak.

    Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
    Villám se lobbant, ég se dörgött.
    De láttuk a két ősi titkot:
    itt járt az Angyal és az Ördög.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kosztolányi Dezső: Mikes szól

    A éjszakába fellobog a máglya,
    gyászsátorába tart a nagy vezér,
    halotti ének búg a pusztaságba.
    A kósza szél sejtelmesen beszél,
    a Marmorán kialszik mind a csillag,
    a régi seb sír, sír s a könnye vér.

    A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
    s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
    a szivárványos éj száz árnyat ingat.
    És látok… A homályos éjjelen
    rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
    kik százakig pihentek itt velem.

    Vágtatnak a koporsók dübörögve,
    csupa seb és sír a föld, rét, bozót
    s sápadt halottvivők állnak körötte.
    És látok… És a lázas ég zokog.
    És jönnek a mélységből zúgva, forrva
    halotti arccal sírva bujdosók.

    Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
    a véreink ők s mennek reszketeg,
    tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
    Zsibong, dagad a kába körmenet,
    támolygva futnak el a szörnyü harctul
    éhes, fehér, sovány kisértetek.

    Vert páriák némán viharzanak túl,
    de sóhajuk egész hozzám sír át…
    Megint a népemésztő, régi harc dúl.
    Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
    a vértelen harc véres áldozatja
    zokogva keresi az Ádriát.

    Bús társaik az égi madarak ma
    s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
    s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
    Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
    s ők nekivágnak a kék végtelennek,
    vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
    És a halottak mind, mind hazamennek.

    (1906)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel

    (Szegény kisgyermek panaszaiból)

    Azon az éjjel
    az órák összevissza vertek.
    Azon az éjjel
    holdfényben úsztak mind a kertek.
    Azon az éjjel
    kocsik robogtak a kapunk alatt.
    Azon az éjjel
    könnyben vergődtek a fülledt szavak.
    Azon az éjjel
    égett szobánkba gyertya, lámpa.
    Azon az éjjel
    féltünk a borzadó homályba.
    Azon az éjjel
    arcunk ijedt volt, halavány.
    Azon az éjjel
    halt meg szegény, ősz nagyapám.

    Azon a reggel
    csupa rokon jött, sirató nép.
    Azon a reggel
    sürögtek az öreg mosónék.
    Azon a reggel
    kendővel kötötték fel gyönge állát.
    Azon a reggel
    lassan vezettek a földúlt szobán át.
    Azon a reggel
    rozsdás pénzt tettek kék szemére.
    Azon a reggel
    riadtan bámultam feléje.
    Azon a reggel
    csak hallgatott makacs ajakkal.
    Azon a reggel
    olyan volt, mint egy néma angyal.

    (1910)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

    Én úgy szeretlek.
    A cigarettához
    és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
    Az én szemem most már sohase álmos –
    és hallgatom a szíved zajait.
    Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
    mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
    Párnák között, arcodhoz epedezve,
    te vagy az éjjel asztalán a bor.
    Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
    és nem igazat tesz, aki örül,
    de szöges-örvül, vezeklő-övül
    magam köré kötöm keserű tested.
    Te légy nekem a diadalmi ének,
    hogy dárda és csók a szíven talált.
    Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
    s akarlak, mint az élet a halált.
    Hisz szívem túlvilági jeleket les,
    a lehetetlent és halált szeretné
    s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
    ki őrült és az Istenbe szerelmes.

    Forrás: Szívzuhogás