https://verskucko.com

Címke: közösség

  • Szilágyi Domokos: Viszonylag

    boldog lehetek,
    hogy törődhetem veletek,
    mert magammal is így törődöm;
    viszonylag sokat tehetek,
    ha fölismerem bennetek
    mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
    viszonylag csak hasznomra van,
    ha bennetek nézem magam,
    megtudni: mért és hogyan élek;
    viszonylag biztos igazam
    innen őrzöm minduntalan –:
    a világ léptéke a lélek;
    viszonylag jól dolgozhatom,
    míg példátokból tudhatom:
    a lélek léptéke a munka;
    viszonylag ékes szavakon
    csak így, csak így indíthatom
    önmagamat felétek útra; –
    viszonylag boldog lehetek
    s elégedett: hogy tehetek,
    hogy eme gyönyörű kínomnak
    élhetek, s hogy tiértetek
    láthatok én és érthetek
    s ti érettem –: mert így lehet
    elejét vennem az iszonynak,
    hogy boldog lehessek viszonylag.

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Molnár Piroska előadása

  • Tom Hubbard: A befogadott vándor

    A tornác körül halomba kotorta
    Az avart: magántörténeteit
    Átrendezte, méltón a kontratáncra
    Az új helyen, az új arcok miatt.

    Csálé kalapban dalolt utcaszerte,
    És örült, hogy itt a hóbort a rend.
    Vesztes múltját közöttük elfeledte.
    Átmulatták a vihart a hegyen.

    Hasított fát, akár ők, télire,
    De ha látta, ég már, üszkösödik,
    Az otthonért sírt, s nem átkozta meg
    A hazaút keserű csendjeit.

    Fordította: Szabó T. Anna

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Somlyó György: Ahhoz aki jönni fog

    1
    Hogyan képzeljem el őt
    aki óriás marokkal fogja össze
    azt ami széthullt
    s egyetlen mozdulattal széthasítja
    ami recseg de nem akar engedni

    Hogyan merjem felidézni őt
    aki most már mindent mer ami van

    2

    Kitörjük a konok és ragyogó
    tornyok kapuit miket magunkra zártunk
    még mielőtt ránkomlanának

    És feltépjük a nyomor
    mind szélesedő karámjait
    még mielőtt barommá hajszolnának

    És széthajigáljuk
    a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
    még mielőtt eltemetne

    Nem csodáljuk többé a hercegek
    csillogó térdszalagján a gyöngyöt
    nem remegünk kerekkalapú papok
    szentsége előtt a zsámolyon
    nem perdülünk parfőm és vér
    szagától szédelgő katonák
    gáláns és állati szavára
    és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
    kalmárok nagyképü üzelmei előtt

    De még nem hánytunk le magunkról mindent

    Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
    egy perccel a gyönyörűség előtt

    3

    Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

    4

    Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

    Dadogva próbálom a zengő
    dalt mely elárad rajtam mint a tenger
    és mint a tenger otthagy hirtelen

    Mondd meg ki vagyok
    hogy megmondhassam én is
    rákiálthassam
    mint egy képet a felmeredő falakra
    kirakhassam
    a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
    hogy te ki vagy

    5

    Vedd óriás ónodat
    s rajzolj meg engem megyek az utcán
    folyton készülve az elmondandó szavakra
    egy idegen város bűvös útjain
    hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
    mégis érzem mindenki rámnéz
    egy pillantással az enyémbe
    kötözi sorsát
    és várja hogy elmondjam neki
    mi lesz velünk

     
    7

    És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
    hová majd elmegyünk vele
    a többiek közé
    ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
    mivé formálta a mindig megújulni áhító
    anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
    nyár forró kelméit téli szikrázó
    érceket az ősz sugárzó áramait
    s a földet forgató tavaszt
    mivé a nappalok kinyíló végtelenét
    s a mélységbe záruló éjeket
    Hol könnyű táncok vonalain
    rajzolódik ki az újuló évre a terv
    mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
    és énekben fogan a törvény

    8

    Lássátok
    roskadásig tele voltam mindennel
    oly tele hogy közelíteni se tudtak
    hozzám hogy közelíteni se tudtam
    senkihez
    De most kiloccsantottam a földre mindent
    nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
    fényesre csiszolt a várakozás
    és meg-megcsendülve
    csillogó cseppekben hull belém
    a jövendő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Sorshorgoló

    Csak szem a szemre, lánc a láncra,
    miként sodort a három párka…
    Ki munkál, hajszol, mindörökre
    sorsunk szívósan ölti egybe.

    Tervrajz szerint, vagy ég bolondja
    szövi a szálat össze-vissza,
    s nem tudhatjuk, mi lesz belőle,
    közülünk kinek van jövője,
    kiből lesz bölcs, gazdag, vagy árva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Oltárra lesz terítő, fényes,
    király palástja, széle véres…
    vagy lábtörlő dohos sarokba,
    aztán a sors szemétre dobja…

    Ne nézz előre, ne nézz hátra,
    horgolva, szőve, varrva, vágva…
    csak szem a szemre, lánc a láncra..

    Jaj, aki csak egy szem a láncban
    ne gondolkozzon, hisz bezártan
    sodródik sorsa áramában,
    és nincs kiút, csak ősi kényszer
    megtartani, ne málljon széjjel,
    amit a többi összefogna.

    Nincs üdvösség, nem jutsz pokolra,
    csak ez a szédítő motolla…
    s magasztalva, vagy meggyalázva,
    csak szem a szemre, lánc a láncra…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Kórus a Naphoz

    Ragyogj le ránk áldott derűvel
    Fények örök királya, Nap
    A gond és bú felhőit űzd el
    S mutasd meg tündöklőn magad!
    Te vagy az élet érlelője,
    Az aratás és szüret őre,
    Áldás és békesség te vagy,
    Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj!

    Szent fényed égjen a szívekben,
    Hogy mind eltűnjön a sötét
    És boldog, büszke győzelemben
    Vegyük át Földünk örökét.
    Ragyogjon a tudás, művészet
    És ünnepünk legyen az élet,
    Ó Nap, te fénylő és meleg,
    Uralkodjál e Föld felett!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ratkó József: Ág ággal

    Színesbőrű testvéreim, szelíd fák,
    mutattok olyan egyszerű,
    gyönyörű példát!

    Ág ággal, egymásba fogódzva
    akácfa, bodza,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében –
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Az izgága szél hiába szaval,
    uszít zsarnok vihart –
    törvénytudók, ti,
    akácfa, bodza
    ág ággal egymásba fogódzva,
    fehér nyírfa, rézbőrű cser, juhar,
    négerfa: büszke ében
    harag nélkül minden egy sorsúval
    éltek e közös ég alatt
    egyforma fényben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Choli Daróczi József: Óda

    Segítsd, Isten a cigányt,
    Lelhesse meg a hazát.
    Segítsd meg a nemzetét,
    Amíg a világon él.

    Bejárta a világot,
    Nem talált csak bánatot.
    Az élete csak a gyász,
    Segítsd, Isten, a cigányt.

    Bejárta a világot,
    Hosszú út volt, meg átok.
    Hosszú út volt, hideg sár,
    A szívében csak a gyász.

    A bűn, ha elkövette,
    Azt már rég megfizette.
    Megfizette szívével,
    Tiszta piros vérével.

    Gyertek, gyertek cigányok,
    Leljük meg az országot.
    Leljük meg azt a helyet,
    Ahol nem hullnak fejek.

    Segítsd, Isten, a cigányt,
    Békét leljen és hazát.
    Segítsd meg a gyermekét,
    Lelje meg a nemzetét.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Vörösmarty Mihály: Fóti dal

    Fölfelé megy borban a gyöngy;
    Jól teszi.
    Tőle senki e jogát el
    Nem veszi.
    Törjön is mind ég felé az
    Ami gyöngy;
    Hadd maradjon gyáva földön
    A göröngy.

    Testet éleszt és táplál a
    Lakoma,
    De ami a lelket adja,
    Az bora.
    Lélek és bor két atyafi
    Gyermekek;
    Hol van a hal, mely dicső volt
    És remek?

    Víg pohár közt édesebb a
    Szerelem.
    Ami benne keserű van,
    Elnyelem.
    Hejh galambom, szőke bimbóm,
    Mit nevetsz?
    Áldjon meg a három isten,
    Ha szeretsz.

    Érted csillog e pohár bor,
    Érted vív,
    Tele tűzzel, tele lánggal,
    Mint e szív;
    Volna szívem, felszökelne
    Mint a kút,
    Venni tőled vagy szerelmet,
    Vagy búcsút.

    Hejh barátom, honfi társam,
    Bort igyál.
    Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
    Csak igyál.
    Borban a gond megbetegszik,
    Él a kedv.
    Nincs a földön gyógyerőre
    Több ily nedv.

    Borban a bú, mint a gyermek,
    Aluszik.
    Magyar ember már búsult sok
    Századig.
    Ideje hogy ébredezzen
    Valaha:
    Most kell neki felvirúlni
    Vagy soha.

    Bort megissza magyar ember,
    Jól teszi;
    Okkal-móddal meg nem árthat
    A szeszi.
    Nagyot iszik a hazáért
    S felsivít:
    Csakhogy egyszer tenne is már
    Valamit.

    No de se baj, máskép leszen
    Ezután;
    Szóval, tettel majd segítsünk
    A hazán.
    Ha az Isten úgy akarja
    Mint magunk,
    Szennyet rajta és bitor bűnt
    Nem hagyunk.

    Rajta társak hát, igyunk egy
    Húzamost;
    Bú, szerelmek, házi gondok
    Félre most:
    A legszentebb – legdicsőbbért
    Most csak bort,
    De ha kellend, vérben adjunk
    Gazdag tort!

    A legelső magyar ember
    A király:
    Érte minden honfi karja
    Készen áll.
    Lelje népe boldogságán
    Örömét,
    S hír, szerencse koszorúzza
    Szent fejét!

    Minden ember legyen ember
    És magyar,
    Akit e föld hord s egével
    Betakar.
    Egymást értve, boldogítva
    Ily egy nép
    Bármi vésszel bizton, bátran
    Szembe lép.

    Ellenség vagy áruló, ki
    Hont tipor,
    Meg ne éljen, fogyjon élte
    Mint e bor.
    Áldott földe szép hazánknak,
    Drága hon,
    Meg ne szenvedd soha őket
    Hátadon!

    S most hadd forrjon minden csepp bor
    Mint a vér,
    Melyet hajdan frígyben ontott
    Hét vezér;
    S mint szikrája a szabadba
    Felsiet,
    Úgy keresse óhajtásunk
    Az eget.

    Légyen minden óhajtásunk
    Szent ima,
    S férfikeblünk szent imáink
    Temploma.
    És ürítsük a hazáért
    E pohárt:
    Egy pohár bor a hazáért
    Meg nem árt.

    Érje áldás és szerencse
    Mindenütt,
    Ahol eddig véremésztő
    Seb fekütt.
    Arca, mely az ősi bútól
    Halavány,
    Felderűljön, mint a napfény
    Vész után.

    Hű egyesség tartsa össze
    Fiait,
    Hogy leküzdje éjszak rémes
    Árnyait:
    Künn hatalmas, benn virágzó
    És szabad,
    Bizton álljon sérthetetlen
    Jog alatt.

    S vér, veríték vagy halál az,
    Mit kíván,
    Áldozatként rakjuk azt le
    Zsámolyán,
    Hogy mondhassuk csend s viharban:
    „Szent hazánk:
    Megfizettük mind, mivel csak
    Tartozánk.”

    1. október 5.

    Forrás: www.eternus.hu / Vörösmarty Mihály: Fóti dal

  • Bertók László: Udvara nő

    Végül csupán a betegek,
    becsapottak, árvák maradnak,
    körülülik az életet,
    mint ünnepre terített asztalt,

    kínálják egymást, kóstolgatnak,
    hinnének még, de nincs kinek,
    kivágódik néha egy ablak,
    végigfut rajtad a hideg,

    megkérdezik, mi van veled,
    s leülsz, mint akit beavattak,
    minden sebed lüktetni kezd,
    de azt válaszolod, hogy jól vagy,

    és udvara nő minden szónak,
    hogy elférjen a sok kereszt.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Székely himnusz

    Ki tudja merre, merre visz a végzet,
    Göröngyös úton sötét éjjelen.
    Segítsd még egyszer győzelemre néped,
    Csaba király a csillagösvényen.

    Maroknyi székely porlik, mint a szikla
    Népek harcától zajló tengeren.
    Fejünk az ár ezerszer elborítja,
    Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

    Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
    Megtörni lelkünk nem lehet soha;
    Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján,
    Legyen a sorsunk jó vagy mostoha:

    Keserves múltunk – évezredes balsors,
    Tatár s török dúlt, labanc rabigált.
    Jussunk e honban, magyar-székelyföldön,
    Szabad hazában élni boldogan.

    Rövid háttér
    A 20. század elejének történelmi traumái nyomán született, és a közösségi összetartozás, valamint a megmaradás vágyát fejezi ki.

    Forrás: Lélektől lélekig