Késünk kenyerünkből
egyenlő két karajt nyes.
Hol a poháron ajkad nyoma,
ott iszom a második kortyot.
Járj az én cipőmben!
S télen a te köpenyed
melegít engem is.
Sírunk egyetlen szemünkkel,
s este bezárjuk az ajtót,
hogy egyedül legyünk. Ha alszunk,
álmaink összetevődnek.
(Jánosy István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Bosszúsan, mint a bibliában
A morgó Isten-embere,
Húzódom e bokor tövébe,
És keserű daccal tele.
És fájdalommal, hisz a lelkem
Még most is érettük remeg:
Én jót akartam, én jót akartam,
Miért hogy mégsem értenek!
Szellőcske surran át. Fölöttem
Az orgonafa lombjai
Bizalmasan egymáshoz bújva
Kezdenek összezsongani.
Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
Olyan meghitten fogja át.
Lehet-e, hogy levél ne értse
A szomszédos levél szavát?
Por az úton. A legelőről
Megtérőben a birkanyáj:
Összetorló gyapjas fejekből
Kondorodó tengerdagály.
A szél egyhangú bégetésnek
Foszlányait hozza felém.
Ha báránynak születtem volna,
Bizonyhogy én is érteném!
A ház előtt a gyér homokban
Sikongatnak a gyerekek,
Kavicskáznak és hempergőznek,
Hányják a cigánykereket.
Kettőn közülük csipkegallér,
Mezítláboska két gyerek,
De egy almának négy gerezdje
Nem lehet náluk ikerebb.
Olyan irígyen nézem őket:
Hogy értik egymást mindezek!
Ó én is, én is, minden embert,
Csak engem ők nem értenek.
Az egyiknek csak a tanár úr,
A másiknak író vagyok,
Ez csak a férfit érzi bennem,
A negyedik csak a papot.
Durva szemünk hát csak a felszínt,
A tarka köntöst látja meg?
Az emberösztön meg nem érzi
Azt ami ember, ami egy?
A buta bari bölcsebb nálunk,
És emberebb a kisgyerek.
Embernek lenni emberek közt
Mi nem tudunk csak, emberek?
Forrás: Lélektől lélekig
Bosszúsan, mint a bibliában
A morgó Isten-embere,
Húzódom e bokor tövébe,
És keserű daccal tele.
És fájdalommal, hisz a lelkem
Még most is érettük remeg:
Én jót akartam, én jót akartam,
Miért hogy mégsem értenek!
Szellőcske surran át. Fölöttem
Az orgonafa lombjai
Bizalmasan egymáshoz bújva
Kezdenek összezsongani.
Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
Olyan meghitten fogja át.
Lehet-e, hogy levél ne értse
A szomszédos levél szavát?
Por az úton. A legelőről
Megtérőben a birkanyáj:
Összetorló gyapjas fejekből
Kondorodó tengerdagály.
A szél egyhangú bégetésnek
Foszlányait hozza felém.
Ha báránynak születtem volna,
Bizonyhogy én is érteném!
A ház előtt a gyér homokban
Sikongatnak a gyerekek,
Kavicskáznak és hempergőznek,
Hányják a cigánykereket.
Kettőn közülük csipkegallér,
Mezítláboska két gyerek,
De egy almának négy gerezdje
Nem lehet náluk ikerebb.
Olyan irigyen nézem őket:
Hogy értik egymást mindezek!
Ó én is, én is, minden embert,
Csak engem ők nem értenek.
Az egyiknek csak a tanár úr,
A másiknak író vagyok,
Ez csak a férfit érzi bennem,
A negyedik csak a papot.
Durva szemünk hát csak a felszínt,
A tarka köntöst látja meg?
Az emberösztön meg nem érzi
Azt ami ember, ami egy?
A buta bari bölcsebb nálunk,
És emberebb a kisgyerek.
Embernek lenni emberek közt
Mi nem tudunk csak, emberek?
Forrás: Lélektől lélekig
Tudd meg: szabad csak az, akit
szó nem butít, fény nem vakít,
se rang, se kincs nem veszteget meg,
az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
a látszatot lenézi, meg nem óvja,
nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
ajkát hazugság nem fertőzi meg,
aki üres jelszókat nem visít,
nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
s embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
ha neve nincs is, mégis valaki,
vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
tüzet fölöslegesen nem harangoz,
van mindene, ha nincs is semmije,
mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
vállalja azt, amit jó társa vállal,
és győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
többször cirógat, mint ahányszor üt,
de megmutatja olykor, hogy van ökle…
szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
aki oly áhítattal mondja ki,
mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
és lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
hogy azt csináld, amit akarsz,
s mindazt, miért más robotolt,
magad javára letarold,
mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
mint a reménység, napsugár, tavasz,
mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
ráönti illatát a szomjazó világra,
hogy abból jótestvéri jusson
minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
te sem vagy még szabad, te is csak…
gyáva rab vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.
Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.
Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.
Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.
A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.
Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben –
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.
Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Ki eddig árva egymagamba rogytam
Fenséges és szemérmes bánatomban,
Ma búmat, mint szent zászlót lengetem meg
Testvéreimnek, sok, sok ezredemnek!
Eddig beteg szívemben, mint a poklok
Egy óriás és titkos kín borongott,
Ma gyászom Fárosz, mely ragyogva ontja
Örök tüzét szemekbe, csillagokba.
Kikért szenvedtem, kiktől messze éltem,
Megértik végre zengő szenvedésem,
Utolsó vacsorámnak bús borától
Ma egy világnak fájó lelke lángol.
Forrás: MEK
Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! – mindig
érdemes lesz, hiszem!
Nehéz – s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
– a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől:
s mert rá is jut erődből
ledöfne – úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük – már régen
nem értük – csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért!
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
– vívni, mégis azért, mi
csak együtt sikerül!
Mindez ma sem volt könnyű
– s nem lesz könnyű sosem –
de törvény előtt vállalt sors ez,
ha érdemes, ha nem!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
