https://verskucko.com

Címke: küzdelem

  • V. Viszockij: Inohogyec, avagy a máshogy-mén dala

    Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
    Dombon, éren, harmatos mezőn.
    Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek –
    Így vagyok magam: különbözőn.

    Hátamat gyötörte úri kény,
    Oldalam remeg, ha víz borít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Vívni kell, ma rám köszönt a vad nap,
    Vágta lesz, de semmiképp egál,
    Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
    Bárha én futok, zsokém zihál.

    Sarkantyúja véresen kemény,
    És a publikum röhög, vonyít.
    Jó, futok, de ménesemmel én –
    Zabla és nyereg, jaj, undorít!

    Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
    Mind előttem ér a célba majd.
    Megkeserli még a sarkantyúkat,
    Visszalassulok, hiába hajt!…

    Startharang! Zsokém fölül, „helyén”,
    Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
    Futni kék a ménesem füvén,
    Zabla és nyereg ott nem szorít!

    Hogy merem? Miért teszem? Nem értem –
    Ellenségem ő! De mint lökött,
    Nem bírom magam lefogni mégsem,
    Nem tudok befutni más mögött.

    Egy maradt nekem, csak egy poén:
    Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
    S jót futok, mint ménesen füvén –
    Árva nyerge még fel is derít.

    Én beértem, ő aligha kullog,
    Kátyun és eláztatott mezőn.
    Rólam elmaradt a „Máshogy”-billog,
    Győzni kellett, nem-különbözőn.

    Fordította: Marosi Lajos

    Forrás: Lélektől lélekig

  • V. Viszockij: Hegyi lírai dal

    Hogy kezem reszketése múlt,
    Hegy orma vár!
    A félelem mélységbe hullt
    Örökre már.
    Mi visszatarthat, nincs erő;
    Megyek, de fáj.
    Szirtfok, mely nem legyőzhető,
    Nincs oly határ.

    A sok nem járt út egyikén
    Majd én megyek.
    Egy meg nem hódolt csúcs enyém:
    Rám vár, szeret.
    Itt-haltak neve hó alatt
    Rejtőzködik.
    Végig nem vándorolt utak:
    Enyém egyik.

    A lejtőn kékben álmodik
    Fénylőn a jég.
    A gránit nyomok titkait
    Vigyázza rég.
    Magasba nézve vallatom
    Az álmomat;
    Ők az igaz – hiszem vakon:
    Hó és szavak.

    S feledni annyi év után
    Se tudtam én:
    Kétségeim e szirt fokán
    Öltem meg én.
    A víz – „Légy sikeres nagyon!” –
    Így suttogott.
    Milyen nap is volt az napon?
    Ah… szerda volt.

    Fordította: Erdélyi Z. János

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Ardsuna és Siva

    – Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
    hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
    és hogy a harcot nem bírod tovább?
    Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
    Mégis esztelen álmokba menekszel,
    idillt akarsz, henye elégiát?

    – Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
    megtettem én már, amit megtehettem,
    talán többet is, bár keservesen,
    és ha én a boldog idillre vágyom,
    azért vágyom rá, mert e vad világon
    csak benne nem volt részem sohasem.

    – Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
    Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
    S ha fű volnál vagy katicabogár?
    Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te,
    és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
    lesz szelídebb a rettentő szabály.

    – Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
    volnék fűszál, lapulhatnék a földön,
    és ha bogár, szárnyam megmentene.
    – Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:
    a mindenség két fele falja egymást
    és az idill szörnyekkel van tele.

    – De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
    – A szorongás csak ott volna szívedben!
    – Nincs biztonság? – Sehol az ég alatt!
    – Mi kéne hozzá? – Hogy te légy az isten.
    – Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.
    – Megmondtam már: vállald a sorsodat!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Szeretők

    Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
    de homlok a homlokon, váll a vállra,
    úgy fekszünk itt, olyan hiába,
    mint két zsoldos, ki egymást halálra
    szúrta, kaszabolta és vágta,
    s most itt fekszenek, egymás kardjába
    dőlve, mégis egymás karjában,
    szívük, tüdejük, agyuk kitárva
    a szemérmetlen napvilágra,
    fekszünk pucéran a hiába-
    harcmezőn, elárult, árva,
    nyomorult zsoldosok sokaságában,
    oly egyedül, hogy sírásra
    görbül a test, egyetlen száj csak,
    fekszünk, fekszünk,
                            temetetlenül –
    De életem véresre harapva
    rá tudok-e nézni magamra,
    káromkodva és felzokogva
    – mellemhez szögezett szívemmel –
    ki tudok-e állni a napra?
    Föl tudok-e ébredni reggel,
    ha nem kell megvívnom szemeddel,
    ha a mindennapért nem veled kell
    pusztulásig megverekednem?
    Halálos ellenségem, szerelmem,
    ne hagyj magamra!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Csöndes, ünnepi óda az élethez

    Nagy vagy, te föld, te víz, te tűz az égen,
    mellettetek olyan kicsiny vagyok,
    s te élet, mely sötéten felkomorlasz,
    mindenkinél nagyobb,

    nagyobb, veszélyesebb, iszonyú torlasz,
    mely kőkeményen az utunkban áll,
    s keményebb árnyakat borítsz fölébe,
    mint a kemény halál.

    Hiába bújok el a föld ölébe,
    magas toronyba, léptem követed,
    és szenvedést adsz, terhes aranyalmát,
    követ adsz, köveket,

    és mindig érzem láncaid hatalmát,
    hogy élni nagyszerű és szomorú,
    egy néma szája nekem egy néma harcdal,
    sors és bús háború.

    E sekély korban bús-tragikus arccal
    vallom, hogy nagy vagy, és mindig tudom,
    a kávéházban és a villamosban,
    a lármás körúton,

    és féltve viszlek a tömegbe mostan,
    hol száz idegen szem mered felém,
    és gonddal nézek minden elmenőre.
    Ó életem, enyém.

    Golyózáporban haladok előre,
    ki minden tűzzel, karddal ismerős,
    s úgy csókolódzom és dőlök a sírba,
    mint bátor, büszke hős.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

    Mikor úgy érzem nincs tovább,
    utolsót lobbant már a láng,
    egy furcsa árnyék hívogat,
    hiába minden áldozat…,
    valaki mindig visszahív…

    Valaki mindig visszahív,
    mikor zokogva fáj a szív,
    mikor a kétség és tudás
    egymásra ront, s a pusztulás
    szegény, bolond fejemre száll…

    Szegény bolond fejemre száll
    a sűrű éj s a rút halál,
    és megfogják a vállamat,
    már csak egy végső pillanat,
    de mindig van egy fénysugár…

    …de mindig van egy fénysugár,
    vagy egy parányi fénybogár,
    mely megmutatja mennyit ér
    az élet, s újra jót ígér,
    mikor úgy érzem, nincs tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: IRÁS KÖZBEN

    Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
    ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
    e forduló világ és az ordas emberek.
    Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
    között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
    rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
    Igaz, jó szerteütni néha, de békében
    élni is szép lenne már s írni példaképen.
    Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
    mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
    Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
    s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Kemény parancsolat

    Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad,
    Mint fényben és illatban megillanó madárka.
    Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba,
    S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.

    Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél,
    Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén,
    Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén,
    Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.

    Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát
    Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad.
    Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad,
    És verje újra ujjad a királyok dalát.

    Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot
    Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz,
    És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás,
    S inaid vígan ropják az áldozati táncot.

    Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed,
    Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül,
    De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül
    Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!

    Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél.
    Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid,
    Virágszemeivel szemed közé vakít.
    Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.

    E lánccal vonna még az elhagyott világ:
    A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja,
    A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja,
    S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;

    A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál,
    Amik elől lezártad a pilláid korán,
    És az az esti illat, mely rádsuhant puhán,
    Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.

    De én nem akarom, hogy a szemed lezárd,
    És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál,
    És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál.
    Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.

    Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed
    A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom,
    És illanjon az illat: virág légy, akarom,
    De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.

    Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének,
    És nagyon és riasztón nagyot akarok én:
    Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény,
    Mert királynak születtél s királyok mesterének.

    Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak,
    Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak,
    Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak,
    És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.

    És hogyha sírna benned a haldokló virág még,
    És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont:
    Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd:
    “A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czóbel Minka: A sors

    Pihenni? – nem, még nem lehet.
    Ne álmodjék ki él, tehet!
    Az élet fájó küzdelem,
    A végperczé a győzelem.

    A végperczé, mely már talán
    Ott van a holnap hajnalán,
    Vagy távol évek végén áll,
    Bizonytalan – biztos halál?

    A czél homályos, szűk az út,
    Verejték, könnyü összefut.
    Virág, ha nyilva lát napot,
    Verejték, s könnyü áztatott.

    A fűre önti harmatát,
    Lábunk alatt a föld porát
    Áztatja, véle egyesül,
    Por lent, verejték s könny felül.

    A sors ragad, tovább, tovább,
    Megállás nincs – előre hát!
    Előre hát e tengeren,
    Melyen csak bánat s kín terem.

    Az élet kín és fájdalom,
    Nincs más öröm, csak nyugalom,
    Nyugalmas csöndes, szép halál,
    Még nem – előttem élet áll!

    Szívem harczolni, tűrni kész,
    Mégis remegve visszanéz,
    Hogy elmaradt a végremény
    Gyermekkorom derült egén.

    Letűntek a derült napok,
    Mi voltam – többé nem vagyok.
    És a jövő? mit tartogat
    Titokzatos homály alatt?

    Küzdelmet, harczot, életet.
    Megyek jövő, megyek veled!
    Fájó gyönyört, bizalmat ád:
    Megállni bátran a csatát.

    Megállni, bár a vég közel,
    Nem biztat semmi égi jel,
    A nagy jövőnek éjjelén,
    Nincs egy sugár, nincs egy remény.

    Csak érzemény, csak gondolat,
    A lelkesülés elragad,
    Hő lelkesülés, égi jel –
    Megyek a merre menni kell!

    Nem kérdem én: mi lesz a vég?
    Harczolni kell, ez már elég.
    Szívem harczolni, tűrni kész,
    Emelj, vezérelj égi kéz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: SZÖGEK

    Szögeket verünk be.
    Szögeket, mindenféle anyagba,
    szögeket, más anyagokon át:
    rögzítendő a tarthatatlant.
    Lárma, seb és forgács terem,
    míg tákoljuk sufnipiramisainkat,
    verve a szögbe is szöget,
    verítékben, vérben, vesztesen,
    verve, veretve.

    Forrás: Lélektől lélekig