(20)
mit érünk el? mi ér el minket?
minek is látjuk az elért elérőt?
miféle port, milyen szemünkbe hinthet?
(milyen volt? milyen lesz tőle a tekintet?)
- mi: éleslátók? mi: vakon remélők?
Forrás: Lélektől lélekig
(20)
mit érünk el? mi ér el minket?
minek is látjuk az elért elérőt?
miféle port, milyen szemünkbe hinthet?
(milyen volt? milyen lesz tőle a tekintet?)
Forrás: Lélektől lélekig
„Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.”
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom
nagyon soká olvastam verseket.
Most reggel tíz. Gyönyörű télidő.
Az égen apró, szabad fellegek.
Ujjongva tartom karomat magasra
(üdvözlet az időnek, ez elég)
s megborzongok a rémülettől: látom
kezemet, de nem ujjaim hegyét.
A dívány fölött, az olasz festményen
oldalt meggörbült az ezüst keret.
A pamlagra ugrom s kézzel tapintom:
nem volt soha ennél egyenesebb.
Leülök az asztalhoz és a hírlap
után nyúlok közönyösen, pedig
nemhogy csak sejtem, de tudom előre,
hogy a borzalom csak most következik.
A fő címeket jól bírom szememmel,
de a szabványos, apróbb méretű
sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok,
nincs köztük egy olvasható betű.
Kizártak az olvasás gyönyöréből.
Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom
a levelet, sem azt, mit magam írok.
A könyvtáramat is kidobhatom.
Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem
a versíráshoz még erő elég?
Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton,
balról mankóm. Jobbról a feleség.
Forrás: Magyarul Bábelben
Inségemből hozzád
fohászkodom sírással,
akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
hadd lássam a mélyben
az elásott kincseket.
Álomban szegődött
hozzánk és kék lángokkal
lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.
Ha meg nem találjuk,
ha csak fázva didergünk,
lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
hadd lássak, hadd lássak,
mert bizony elkárhozunk.
Forrás: Szeretem a verseket
v
Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
megérintette fénytől szűz szemem,
világgá lett a bús világtalanság,
s öröm borzongott át a lelkemen.
Koldus-kövem felett, a tér derengett,
arcom felé egy arc világított,
s káprázva néztem hívó, mély szemébe
Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.
Szép volt, anyám, szememmel simogatni
virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
vagy messze-húzó út ívét követni
a dús vetésű Jordán-tájon át.
Ma is csodám a csillagsűrűs éjjel,
a nyári éj, mely csóvákat hajít,
a virradat, mely kútvízhez kicsalja
a város nőit és galambjait.
Jerikó minden színe birtokom lett.
Egész világ. De meddig lesz enyém?
Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
tán elhullatnám s elfelejteném
a pálma zöldjét, esti domb liláját,
barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
De lelkem mélyén hordozom halálig,
hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!
Forrás: Lélektől lélekig
A szemnek lelke van. Nem fon be minden
Virágot koszorúba, ám melyet
Letépett, emlékezetével egy
Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.
Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
Illat-lapokból kristályt épített.
Néz: hallgatásával üzen neked.
De álma távol tágasabb teret lel.
Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
A látszat álmában megigazul.
És hárfáival azt hirdeti nékem,
Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
Hogy elválások összhangja az ég,
Hogy a világ a tűrő isten képe.
Forrás: Lélektől lélekig
Kattints a címre a teljes vershez!
Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.
Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.
Forrás: Lélektől lélekig