https://verskucko.com

Címke: látomás

  • Babits Mihály: Fekete ország

    Fekete országot álmodtam én,
    ahol minden fekete volt,
    minden fekete, de nem csak kívül:
    csontig, velőig fekete,
    fekete,
    fekete, fekete, fekete.

    Fekete ég és fekete tenger,
    fekete fák és fekete ház,
    fekete állat, fekete ember,
    fekete öröm, fekete gyász,
    fekete érc és fekete kő és
    fekete föld és fekete fák,
    fekete férfi, fekete nő és
    fekete, fekete, fekete világ.

    Áshatod íme, vághatod egyre
    az anyagot, mely lusta, tömör,
    fekete földbe, fekete hegybe
    csap csak a csáklyád, fúr be furód:
    s mélyre merítsd bár tintapatakját
    még feketébben árad, ömöl
    nézd a fű magját, nézd a fa makkját,
    gerle tojását, csíragolyót,
    fekete, fekete, fekete,
    fekete kelme s fekete elme,
    fekete arc és fekete gond,
    fekete ér és fekete vér és
    fekete velő és fekete csont.

    Más szín a napfény vendég-máza,
    a nap a színek piktora mind:
    fekete belül a földnek váza,
    nem a fény festi a fekete színt
    karcsú sugárecsetével
    nem:
    fekete az anyag rejtett lelke,
    jaj,
    fekete, fekete, fekete.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Bede Anna: Álom

    Egy asztallap választ csak el
    tőle, fa-göcsörtjeivel,
    ág-bogak sebhelyeivel…
    Nem kérdez, de felelni kell,
    én felelnék, de nem merek,
    a fát látom a szirt felett,
    sok vizek zúgnak lent vadul,
    a látomás örvénybe hull,
    veszejtő zűrzavarba fúl,
    elvész föltarthatatlanul…

    Most őt látom, csupa zene,
    madárhang, örvény a szeme,
    szirten lángragyúl a jég,
    tűzzuhatag a szakadék,
    csak zuhatag és jajgatás,
    aztán örök hallgatás;
    borít szakadt fátyolt reám
    a lágy, közömbös óceán,
    volt sorsok, elmerült nevek
    között halálba süllyedek,
    de fölnézek egy percre még,
    és ő az ég, és ő az ég.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kormos István – Vallomás régholt költő hangján

    Sirály vízre csapódó
    szerelmem kötő-oldó
    hurcolász színed elébe
    hurcolász három holló

    Elmerül libeg felszáll
    vízgyöngyös liliomszál
    tejfehér ködök takarnak
    hét kócsag körbe kószál

    Álmom öblén kutatlak
    a nap rád nyíló ablak
    a hold az aranyszárcsa
    száll keletről nyugatnak

    Bukdos zöld békalencse
    buzogány-tengerben fel-le
    szélvetés hóaratás
    árnyéka borul fejemre

    Sulyom sás szittyó káka
    mohafalak homálya
    dobok vad buffogása
    szívem harangozása

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Mese

    Kőország
    kővilág
    kőfákon
    kő az ág

    kőágon
    kőmadár
    kőtolla
    hulldogál

    Kővirág
    kőfelhő
    kővölgyben
    kőpatak

    kőhegyen
    kőerdő
    kővízben
    kőhalak

    Vénségеs
    kőjuhász
    kőnyájra
    ő vigyáz

    köréten
    kőjuhok
    fű is csak
    kő jutott

    Kőégen
    kő a nap
    kisbojtár
    bújj elő

    ostorod
    kapd elő
    s kő kövön
    nem marad!


    Forrás: PIM

  • Szécsi Margit: Freskó a Szolgafalra

    Isa por és hamu-kor.
    Nem az égbolt, csak a boltja.
    Halálba űzik a hőst,
    a gyávát a hatalomba.

    Nem a csillagközi por,
    de a lélek-közi banda.
    Porond-cár por-markában
    a titkos értelmű bomba.

    Jaj, a sivatagi csók!
    Jaj, a megemésztő szolga!
    Merre hajtsuk a csikót –
    halálba vagy hatalomba?

    Égilovas-buktató
    kozmikus törpe, te ronda!
    Halálba űzöd a hőst,
    a gyávát a hatalomba.

  • Szécsi Margit: Kondor Bélának

    Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
    Átlátszó-tiszta életed,
    hibáid is tündöklenek.

    Vigyázzon ránk kettős erőd:
    az igazság, s a képzelet.

    Bontsd ki fekete szárnyadat,
    rajzold föl látomásodat,
    e fuldokló élet s halál
    egyivású jelenéseit,
    hogy az igazak lássanak.

    Legyen végre becsülete
    a tudásnak, a játéknak,
    s a szigorral gyönyörűen
    megvalósított szándéknak.

    Hogy képeidről tanuljuk
    minden dolgoknak új nevét,
    s akarjuk is kimondani,
    akarjuk, s legyen is miért.

  • Várnai Zseni: Fekete kutya

    Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
    hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
    kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban
    s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.

    Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó
    kigyúlt tekintetét az erdőn átlövellte
    s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
    s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.

    Azután, mint ha égő kazal üszökbe hamvad,
    úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya,
    kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
    a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya.

    Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
    fekete, óriási kutya lohol utánam,
    vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
    verejték verte testem és reszketett a lábam.

    Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
    s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
    már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
    kitátott torka párás gőzét reám lehelte.

    Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
    jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
    kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
    akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.

    Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
    eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
    s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
    mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Parazsat loptam…

    Parazsat loptam a nagy kondér alól,
    a kondérban forrt, fortyogott a lé,
    egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte
    s nem láthattam a kéz, a kar kié.

    A léből egy csöpp homlokomra fröccsent
    és mély, tüzes sebrózsát égetett,
    nem éreztem a fájást és gyönyörrel
    fogadtam ezt a lángoló jelet.

    Futottam és az erdő vad magányán
    elővettem vajákos lábasom,
    parazsomból tüzet szítottam s néztem,
    mint fut a láng a száraz ágakon.

    A tűz dalolt és sziszegett a pára,
    már bugyborékolt, főtt varázsszerem:
    kolibrinyelv, bibictojás, beléndek
    s ezerfű, mely hegyormokon terem.

    Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam,
    illat kerengett s bódított a füst
    s a holdvilágból lábasomba csorgott
    álmothozó, delejező ezüst.

    Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével
    bekentem arcom, szemem, homlokom,
    karom, kezem, a keblem és a vállam
    s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,

    karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak
    emelnek, visznek, szállok, mint a szél,
    köröttem furcsa szellemek suhognak
    vakító fényük vág, mint az acél.

    A föld olyan parányi lett alattam,
    amint lenéztem, szinte semmiség
    s csillaghímes bársonyruhába burkolt
    új dajkám, a bakacsin éji ég.

    Azután nagy, feketeszárnyú angyal
    suhant fölém és lágyan átölelt,
    szárnya körém csapódott és szeméből
    kék villámfényű kénkő láng lövellt.

    Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,
    de szertefoszlott s húzott le a föld,
    mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem
    sár lettem újra, szárnyam összetört.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu