Isa por és hamu-kor.
Nem az égbolt, csak a boltja.
Halálba űzik a hőst,
a gyávát a hatalomba.
Nem a csillagközi por,
de a lélek-közi banda.
Porond-cár por-markában
a titkos értelmű bomba.
Jaj, a sivatagi csók!
Jaj, a megemésztő szolga!
Merre hajtsuk a csikót –
halálba vagy hatalomba?
Égilovas-buktató
kozmikus törpe, te ronda!
Halálba űzöd a hőst,
a gyávát a hatalomba.
Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
Átlátszó-tiszta életed,
hibáid is tündöklenek.
Vigyázzon ránk kettős erőd:
az igazság, s a képzelet.
Bontsd ki fekete szárnyadat,
rajzold föl látomásodat,
e fuldokló élet s halál
egyivású jelenéseit,
hogy az igazak lássanak.
Legyen végre becsülete
a tudásnak, a játéknak,
s a szigorral gyönyörűen
megvalósított szándéknak.
Hogy képeidről tanuljuk
minden dolgoknak új nevét,
s akarjuk is kimondani,
akarjuk, s legyen is miért.
Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban
s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.
Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó
kigyúlt tekintetét az erdőn átlövellte
s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.
Azután, mint ha égő kazal üszökbe hamvad,
úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya,
kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya.
Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
fekete, óriási kutya lohol utánam,
vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
verejték verte testem és reszketett a lábam.
Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
kitátott torka párás gőzét reám lehelte.
Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.
Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Parazsat loptam a nagy kondér alól,
a kondérban forrt, fortyogott a lé,
egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte
s nem láthattam a kéz, a kar kié.
A léből egy csöpp homlokomra fröccsent
és mély, tüzes sebrózsát égetett,
nem éreztem a fájást és gyönyörrel
fogadtam ezt a lángoló jelet.
Futottam és az erdő vad magányán
elővettem vajákos lábasom,
parazsomból tüzet szítottam s néztem,
mint fut a láng a száraz ágakon.
A tűz dalolt és sziszegett a pára,
már bugyborékolt, főtt varázsszerem:
kolibrinyelv, bibictojás, beléndek
s ezerfű, mely hegyormokon terem.
Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam,
illat kerengett s bódított a füst
s a holdvilágból lábasomba csorgott
álmothozó, delejező ezüst.
Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével
bekentem arcom, szemem, homlokom,
karom, kezem, a keblem és a vállam
s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,
karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak
emelnek, visznek, szállok, mint a szél,
köröttem furcsa szellemek suhognak
vakító fényük vág, mint az acél.
A föld olyan parányi lett alattam,
amint lenéztem, szinte semmiség
s csillaghímes bársonyruhába burkolt
új dajkám, a bakacsin éji ég.
Azután nagy, feketeszárnyú angyal
suhant fölém és lágyan átölelt,
szárnya körém csapódott és szeméből
kék villámfényű kénkő láng lövellt.
Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,
de szertefoszlott s húzott le a föld,
mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem
sár lettem újra, szárnyam összetört.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
