https://verskucko.com

Címke: látomás

  • József Attila: Esti felhőkön

    Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt
    locsol izzadt arcainkra
    nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
    ezek ilyenkor egész elolvadnak
    ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg
    szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
    csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
    kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbújtak tenyereinkben
    mi az igazság kérdem a falaktól
    erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
    a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
    az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
    ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha
    takarónk lassacskán lecsúszik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: De hallom néha

    De hallom néha. Valaki jár.
    Most körben függöny-fal zizeg,
    foszforos-fekete,
    mint egy ég-magasságú ajtón
    a hold gyöngyfüggönye;
    most valaki. Most kint az éjben.
    Most felnőttes lebernyegében,
    a szárnya apró még, idétlen
    csak térde nagy, mint teve térde,
    s kilóg –
    ujja alatt
    halkan pendülnek a falak,
    a gyöngy, a hold.
    Most széles éj.
    Csenevész fügefák alatt
    egy csengős kecskenyáj halad,
    most a fügék is konganak
    öblükben csengenek a magvak,
    csak még az óriási ég
    fekete-bronz döngése hallgat –
    Ércből rezeg a csönd –
    Aztán füge se kondul,
    a nyáj a láthatár alá
    a némább némaságba fordul,
    nem peng. Nincs semmi. Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Viráglegenda

    Kertünkben már alszanak a virágok
    langyos szellőben és holdfényben alszanak.
    ha elég bátorságom lenne hozzá
    leszakítanék egy violát, hogy reggel
    színnel és illattal keltsem kedvesem.

    A hold muzsikája szól a kert felett
    s közben, mintha aludnának virágaink.
    Aztán látom a függöny résein át,
    egy kibomlott rózsa leszakad az ágról
    s mint a madár, átszáll a szomszéd kertbe.

    A hold ekkor éppen előttem úszott
    s Szent Dávid, kit mindnyájan nagyra becsülünk
    letette hegedűjét és egy kancsót
    nyújtott felém a messzi ég küszöbéről.

    Igyál, mondta. Nem. Aztán mégis ittam
    és egészen elfelejtettem kedvesem.
    Óh, a virágok már mind szárnyra keltek
    s míg részeg voltam, döntöttek sorsom felett.

    Forrás: Kassák Lajos versei.

  • Gyurkovics Tibor: Pasztell

    A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
    az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
    Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
    ajándékul neki, mint ritka dolgokat.

    Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
    hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
    hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
    ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.

    Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
    fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
    s szívják belőle a szerelmet és az ablak
    keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.

    Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
    mint bábok színházában türelmes figura
    és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
    az ég aljára lép s betér a kapuba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Decemberi vázlat

    Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
    vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
    Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
    aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
    más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
    mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
    mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
    tégedet sejt meg először, aki már e világnak
    más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
    s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
    lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
    de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
    pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
    még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
    Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
    Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
    s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
    csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Elégia

    Atyám emlékének!

    Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
    S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
    S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!

    Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
    Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
    S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!

    Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
    Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
    Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!

    Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
    Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
    Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás,

    Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
    Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
    Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!

    S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
    S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
    S te nagy magánosság is, a szívemig ható!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Fehér galambot

    Fehér galambot, fekete hollót
    ingembe raktam, vigyen a szélben,
    vigyen az égi hullámverésben.
    Látom a földet mélyen alattam,
    látok egy írást messzi fölöttem,
    szép betük arról, mivégre lettem.
    E zűrös élet mágnes-köréből
    nem illik nékem följebbre törni,
    sem nem a földi hadakkal ölni,
    tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.
    Mire beborúl a heves égbolt,
    nehéz vizei mossák a földet,
    magamat látom a tisztaságban,
    e csillogó föld nekemvaló lett.
    Mire kihajt a tövises ezüstfa,
    mire kinyílik szagos virága,
    csillag-rengeteg sárgaréz torka
    a te szép neved kitrombitálja,
    lezuhanok a fényes világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Blake: A REGGELHEZ

    Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
    Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
    Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
    Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
    Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
    Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
    E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
    Koturnusodban dombhajlatainkon.

    Tandori Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Paul Verlaine álma

    Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
    Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
    Aki sohasem egy, s aki sohase más,
    Aki engem megért, aki engem szeret.

    Mert ő megért, Neki, óh, jaj, csupán neki,
    Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
    Sápadt homlokomnak verejték-patakán
    Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

    Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem,
    A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
    Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

    Nézése hallgatag szobrokénak mása,
    Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
    Mint elnémult drága szavak suhanása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Török Sophie: Csillag-üzenet

    Még eligazítom gyűrt párnák közé zsibbadt
    testemet, s félretéve könyvet és papírt,
    éjben virrasztó lámpámat eloltom.
    S szobám, mint durván meglékelt hajó,
    elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
    mozdulat letörli a némán álldogáló
    bútorokat.

    De mint gyors varázslat:
    az elmerült világ helyébe derengő
    ablakot vetít láthatatlan falamra
    a másik pillanat. Mint filmen nappalt
    az éj – úgy váltja sebesen a világ
    káprázó képeit – meglátom a sápadt,
    gyöngyszínű eget, ablakkeretben
    egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
    barna fák árnyékát látom az égen
    felmerülni és álomba süppedt háztetőket.

    Egy cseppnyi csillagot is látok!
    Ó, szép kis csillagom! köszönöm,
    hogy nehéz magányomban megtaláltál!
    hogy tiszta szemeddel szorongó
    szemembe néztél, s hunyorgó égi
    fényjelekkel biztató hírt küldesz hozzám
    Istennek bezárt országa felől.

    Forrás: Lélektől lélekig