https://verskucko.com

Címke: látomás

  • Ady Endre: A csodák föntjén

    „…Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről
    egy nagy csillag… a csillagnak neve pedig üröm… És mikor az
    ötödik angyal megfuvallotta trombitáját… csillag esék le az
    égről, melynek adaték a mélységes kútnak kulcsa… Annak okáért
    az napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg
    azt és kívánnak meghalni, de a halál elmegyen előlük…”

    (János jelenései, 9., 10.)

    Csillag-zuhító angyal-trombiták
    piros hangjára addig-addig lestem,
    míg megérkeztek a káprázatok
    s csodáit küldi, pirítva a testem,
    a nyolcadik angyal: a Láz.

    Minden rendestől eltéptem magam,
    szemem prédáit mind összezilálom,
    életem száz mással elegyítem,
    csapdoshasson vitézül föl az álom
    s száz színű álom-rettenet.

    Csodálatos, képes rettenetek
    szent zavaros kora, íme, szakadt rám,
    ülnek bennem víziók és valók
    szerelmesen, fájón összetapadván,
    hogy minden: ugyanegy legyen.

    Így, az üröm és halál-vágy után,
    teljességessé, fantomossá válok,
    reggelt, oldást, bizonyt nem keresek
    s leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:
    már minden mindent vállalok.

    A Láz és én vagyunk ma a világ,
    nem sietek, mert már el úgyse kések,
    csillag-zuhító angyal-trombiták,
    száz élettel fölérő jelenések
    visznek csodák föntjére föl.

    1914. május

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Alkony

    A rókabundás alkonyat
    most lendül át az égi partra,
    s csillag-sövényen fennakad
    bozontos, rozsdaszínű farka.

    Kitépi és tovább szalad,
    nyomára forró vért csöpögtet,
    és mint pityergő vadnyulat,
    kiejti szájából a földet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Önarckép, 1958

    Menetelnek a szentek a pokolba
    Vigyorognak a kövirózsák
    Eltévedt őzgida sírdogál
    Magányosan
    Az aranysárga erdőn

    Futkosnak a százlábúak a kihaltak városában
    Mézillatú bodza szagától
    Kókadtan heverésznek a kígyók
    A Tűzisten templom udvarán
    A holtak szájából kankalin virágzik
    Sárga kikerics nyílik a sokat látott szemekből
    Sietve menekül a dögevő is
    Fél inában vacogva

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Esti felhőkön

    Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt
    locsol izzadt arcainkra
    nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
    ezek ilyenkor egész elolvadnak
    ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg
    szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
    csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
    kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbújtak tenyereinkben
    mi az igazság kérdem a falaktól
    erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
    a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
    az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
    ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha
    takarónk lassacskán lecsúszik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: De hallom néha

    De hallom néha. Valaki jár.
    Most körben függöny-fal zizeg,
    foszforos-fekete,
    mint egy ég-magasságú ajtón
    a hold gyöngyfüggönye;
    most valaki. Most kint az éjben.
    Most felnőttes lebernyegében,
    a szárnya apró még, idétlen
    csak térde nagy, mint teve térde,
    s kilóg –
    ujja alatt
    halkan pendülnek a falak,
    a gyöngy, a hold.
    Most széles éj.
    Csenevész fügefák alatt
    egy csengős kecskenyáj halad,
    most a fügék is konganak
    öblükben csengenek a magvak,
    csak még az óriási ég
    fekete-bronz döngése hallgat –
    Ércből rezeg a csönd –
    Aztán füge se kondul,
    a nyáj a láthatár alá
    a némább némaságba fordul,
    nem peng. Nincs semmi. Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Viráglegenda

    Kertünkben már alszanak a virágok
    langyos szellőben és holdfényben alszanak.
    ha elég bátorságom lenne hozzá
    leszakítanék egy violát, hogy reggel
    színnel és illattal keltsem kedvesem.

    A hold muzsikája szól a kert felett
    s közben, mintha aludnának virágaink.
    Aztán látom a függöny résein át,
    egy kibomlott rózsa leszakad az ágról
    s mint a madár, átszáll a szomszéd kertbe.

    A hold ekkor éppen előttem úszott
    s Szent Dávid, kit mindnyájan nagyra becsülünk
    letette hegedűjét és egy kancsót
    nyújtott felém a messzi ég küszöbéről.

    Igyál, mondta. Nem. Aztán mégis ittam
    és egészen elfelejtettem kedvesem.
    Óh, a virágok már mind szárnyra keltek
    s míg részeg voltam, döntöttek sorsom felett.

    Forrás: Kassák Lajos versei.

  • Gyurkovics Tibor: Pasztell

    A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
    az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
    Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
    ajándékul neki, mint ritka dolgokat.

    Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
    hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
    hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
    ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.

    Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
    fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
    s szívják belőle a szerelmet és az ablak
    keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.

    Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
    mint bábok színházában türelmes figura
    és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
    az ég aljára lép s betér a kapuba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Decemberi vázlat

    Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
    vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
    Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
    aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
    más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
    mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
    mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
    tégedet sejt meg először, aki már e világnak
    más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
    s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
    lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
    de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
    pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
    még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
    Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
    Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
    s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
    csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Elégia

    Atyám emlékének!

    Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
    S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
    S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!

    Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
    Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
    S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!

    Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
    Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
    Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!

    Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
    Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
    Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás,

    Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
    Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
    Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!

    S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
    S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
    S te nagy magánosság is, a szívemig ható!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Fehér galambot

    Fehér galambot, fekete hollót
    ingembe raktam, vigyen a szélben,
    vigyen az égi hullámverésben.
    Látom a földet mélyen alattam,
    látok egy írást messzi fölöttem,
    szép betük arról, mivégre lettem.
    E zűrös élet mágnes-köréből
    nem illik nékem följebbre törni,
    sem nem a földi hadakkal ölni,
    tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.
    Mire beborúl a heves égbolt,
    nehéz vizei mossák a földet,
    magamat látom a tisztaságban,
    e csillogó föld nekemvaló lett.
    Mire kihajt a tövises ezüstfa,
    mire kinyílik szagos virága,
    csillag-rengeteg sárgaréz torka
    a te szép neved kitrombitálja,
    lezuhanok a fényes világra.

    Forrás: Lélektől lélekig