Címke: látomás

  • Lai Tai Po: Szerelem-részegség

    Langyos szél jár a palota-kerten át,
    A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.

    A teraszon, hanyagul hátradőlve
    Jólléte színes selyemvánkosain
    Pihen a császár dús lakoma után. –
    Előtte táncol Si Chy… ragyogva, mint a csillag,
    Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,
    És mosolyog… mosolyog csudálatosan,
    A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;
    Gyengéd csipői ringatják a vágyat,
    Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.
    Így illan, lebben, – míg édes bágyadás
    Önti el forró, halovány tagjait.
    Hulló virágként hull lágy lépte már, –
    És elomlik epedőn a Királyi
    Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,
    Odakúszik, felkönyököl és vár…

    A szűzi Si Chy… epedve dől oda…

    Kaffka Margit fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Peter R. Holm: Ellenfényben

    Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.

    A hegyi sziklák éles kiugrásai

    akár árnyékok sötét hegyomlása,
    s az országút pora arany
    ködökben csillan, mozdulataid
    lassabbak, mint a valóságban.

    Körötted napfény csillámlása,
    szédítőn forró levegő, jössz
    semmibe tűnt egykori álmok
    világából, mögötted nagy zöld fallá
    záródik össze tömören az erdő.
    Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.

    Sulyok Vince fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leleszi Balázs Károly: Éjszakai szivárvány

    Mert mindig is sejtettem én, hogy ha telihold
    idején ujjamat felnyújtom a vízesés
    felé, ekkor mennydörgés közepette hirtelen
    felragyog az éjszakai szivárvány.

    Fények és vízcseppek
    becézgetések tűzijátékai
    íme, ez az én testem, dajkáld lüktetőn
    ágaskodó kábulat
    csillagszemcsék a szemek mécseseiben
    szilaj-ösztönös emelkedő zuhanás
    a száj, a vér, a levegő határfalai között
    a szív tiszta vágya fekete pecsétet leverő kő
    zene és költemény és kiváltság.

    Illatos-titkos édeni rejtelmeket ragyogtat
    az éjszakai szivárvány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: A város címere

    Mert a méhek a húsra dongnak
    s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
    eljön a fekete katona.

    Mert a rikító ponyvák alatt,
    patinás kupolák alatt is
    kan-kofa támadt annyi,
    hogy röhög a föld
    s mert a kofákra hallgat a sors is:
    eljön a fekete katona.

    Mert a fekete vitorla
    már a Balatonnak nagyon hiányzik,
    s hegyek és fenyvesek
    fehér holtakért, holtak szagáért
    süvöltve zsolozsmáznak,
    mert e megőrlő Bakonynak
    bújdosó szerelmünk sose elég:
    eljön a fekete katona.

    Mert a torony a galambot,
    galamb a fészke kovás ganaját
    elúnta, megutálta
    s a csendtől megőrült harangok
    bongni akarnak, noha lángban,
    hát majd viaszvirágként
    megolvadnak a fennkölt harangok,
    bronz-dizentéria befolyja
    a köveket, forró falakat –
    s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
    eljön a fekete katona.

    Mert a vagonok lisztje
    nem akar keserű kenyér lenni,
    hát majd fekete sebeket
    hoz a vonat,
    mert a tej nem akar
    újra meg újra vízzé válni,
    hát majd hirtelen bevérzenek
    a tejüzemek – s a telepeken
    a deszkák nápolyiszelet-sorait,
    a pala-lapokat, csöveket
    porrá töri az égi kerék,
    mivel itt minden tiltakozik:
    eljön a fekete katona.

    Eljön a fekete katona,
    óriás fekete-bársony denevér,
    duhogó lágy kupolák a szárnyai,
    szőrgatyás lábain óriás
    görkorcsolyáit előrerúgva
    leszáll a városba, megvakulunk,
    megvakul a naptár, a történelem,
    szerelmeim, a hosszú sörény,
    aranyfüggönye csípőtöknek
    pernyévé zsugorodik,
    s poklok tudója magam is
    tördelve kezeimet álmélkodom:
    nem hittem volna soha,
    nem hittem volna soha:
    hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha:
    hogy ti kölykek a tejfogatok
    hirtelen kipotyog s iszonyatos
    gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
    végzetes vízszintesekkel
    elkészül a város címere újra,
    cirkalma lesz a füst és fohász,
    mert eljön a fekete katona,
    eljön a fekete katona.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

    Mert végül semmisem marad,
    csak az angyalok s a lovak.
    Csak állnak lent az udvaron,
    az angyalok meg a szobámban;
    csellengnek néha szinte százan –
    egy lény mit is tesz önmagában?
    Feldobrokol, s ismét megáll,
    vagy szárnyát csattogtatja olykor,
    mint egy szellőzködő madár.
    Csak állnak és nincs semmi más,
    csak látvány és csak látomás,
    csak láb, csak szárny – az út, az ég,
    bennük lakik a messzeség –
    oly távol vannak, oly közel.
    Talán ők már nem hagynak el.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Mese, mese, mátka…

    A fűz a vízen áthajolt.
    Szép zöldhajú szűz mátka volt,
    vállán veréb ült, néha tíz.
    Alant suhant, rohant a víz,
    mint egy bolondos, bő regény,
    hűtlen, makrancos vőlegény.

    A felhő könnyű, ritka volt,
    s az ég sötétkék tintafolt,
    és csók a szél, mely átoson
    a füstbe süppedt városon.

    És akkor lopva jöttem én
    a nyári lanka szőnyegén –
    de sarkantyúm volt, rézveret,
    az pengett s minden észrevett.

    Egyszerre metsző lett a szél,
    mint a süvöltő, fent acél,
    az ég szuroksötétre vált,
    a fűz letört, a víz megállt…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Ady Endre: Az én koporsó-paripám

    Éjfélkor jön az álom-fickó,
    Kevés szavú, rossz szemű, fürge.
    Dobol egy fekete koporsón,
    Táncol bolondul a kezein
    S röhögve mondja: „Ülj le, ülj le.”

    És jön a másik, jön a többi,
    Forognak, mint az ördög-orsók.
    Csak a szemük néz mindig engem
    S akit reszketve lovagolok,
    Ezt a titokzatos koporsót.

    A bal kezemben véres kantár,
    Suhogó ostor van a jobban.
    Gyí, gyí, kergetem a koporsót.
    A fickó-had zúg, kereng, röhög
    S a szívem csak nagy néha dobban.

    És tótágast állnak a fickók,
    Sötét van és kén-lángok égnek
    S adnak, íme, újabb parancsot,
    Tréfásat, vigat és iszonyút,
    Ezek a kegyetlen legények.

    „Kacagj, amíg a hajnal eljön,
    Vágtass azzal a táltos-lóval.”
    És én kacagva nyargalászok
    Vérvevő álom-fickók között
    Paripámmal, a koporsóval.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: Gyakran eljön

    Éjjel meglátogatott.
    Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
    figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

    Megsimogattam nagy hűvös haját:
    az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

    Meg akartam csókolni.
    Huncutkásan megfenyegetett.

    Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
    Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
    s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Égi változatok

    Előbb fekete viharfelleg,
    Mennykövek méhe.
    Aztán hamuszín borulat,
    Záporok anyja.
    Aztán szakadozott Isten-palást,
    Foszlányok az Úr álöltözetéből.

    Aztán csendben vándorló ezüstnyáj,
    Halkan hullámzó zarándokcsapat.
    Aztán egy eltűnő vitorlaszárny,
    Istenhozzádot intve messziről.
    És aztán semmi más,
    Csak a tiszta ég titkos tengere.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vészi Endre: Arcod égtájai

    Te vagy nekem a messzenyíló reggel
    s a Duna szürke szemed folytatása
    szíved fölé feszül a hidak rácsa
    s a trópusi ég arany lemezekkel.

    Egy mozdulatod: házsorok a Napban
    s két fényszalag – kinyúló karjaid
    derekad körül arany utca csobban
    talpad alatt millió fény – kavics.

    A könyvtártermek hűvös csendje vagy
    éveim szótlanul lapozgatod
    kezedben cserzett, sárga könyv vagyok
    elfutó soraimnak rendje vagy.

    A képbehajló lomb Te vagy, virágzó!
    S már mennyi éve, lombom s górcsövem
    Te fölémhajló arc, kíváncsi szem:
    romjaim fölött világoskék zászló.

    A távolléted, az is csak Te vagy
    a távozásod, az is közelít
    ha gyanúsítasz, s arcod – a szelíd
    vádolva ég – hálómban fennakadsz.

    S ezüstpénzeid fényért kiabálnak
    és nem szabadulsz bezárt ujjaimból
    mert belül vagyok, s ha menekülsz,
    újból Te futsz utánam, én mögötted állok.

    Forrás: Lélektől lélekig