Menetelnek a szentek a pokolba
Vigyorognak a kövirózsák
Eltévedt őzgida sírdogál
Magányosan
Az aranysárga erdőn
Futkosnak a százlábúak a kihaltak városában
Mézillatú bodza szagától
Kókadtan heverésznek a kígyók
A Tűzisten templom udvarán
A holtak szájából kankalin virágzik
Sárga kikerics nyílik a sokat látott szemekből
Sietve menekül a dögevő is
Fél inában vacogva
Forrás: Lélektől lélekig
Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt
locsol izzadt arcainkra
nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
ezek ilyenkor egész elolvadnak
ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg
szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbújtak tenyereinkben
mi az igazság kérdem a falaktól
erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha
takarónk lassacskán lecsúszik.
Forrás: Lélektől lélekig
De hallom néha. Valaki jár.
Most körben függöny-fal zizeg,
foszforos-fekete,
mint egy ég-magasságú ajtón
a hold gyöngyfüggönye;
most valaki. Most kint az éjben.
Most felnőttes lebernyegében,
a szárnya apró még, idétlen
csak térde nagy, mint teve térde,
s kilóg –
ujja alatt
halkan pendülnek a falak,
a gyöngy, a hold.
Most széles éj.
Csenevész fügefák alatt
egy csengős kecskenyáj halad,
most a fügék is konganak
öblükben csengenek a magvak,
csak még az óriási ég
fekete-bronz döngése hallgat –
Ércből rezeg a csönd –
Aztán füge se kondul,
a nyáj a láthatár alá
a némább némaságba fordul,
nem peng. Nincs semmi. Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
Kertünkben már alszanak a virágok
langyos szellőben és holdfényben alszanak.
ha elég bátorságom lenne hozzá
leszakítanék egy violát, hogy reggel
színnel és illattal keltsem kedvesem.
A hold muzsikája szól a kert felett
s közben, mintha aludnának virágaink.
Aztán látom a függöny résein át,
egy kibomlott rózsa leszakad az ágról
s mint a madár, átszáll a szomszéd kertbe.
A hold ekkor éppen előttem úszott
s Szent Dávid, kit mindnyájan nagyra becsülünk
letette hegedűjét és egy kancsót
nyújtott felém a messzi ég küszöbéről.
Igyál, mondta. Nem. Aztán mégis ittam
és egészen elfelejtettem kedvesem.
Óh, a virágok már mind szárnyra keltek
s míg részeg voltam, döntöttek sorsom felett.
Forrás: Kassák Lajos versei.
A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
ajándékul neki, mint ritka dolgokat.
Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.
Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
s szívják belőle a szerelmet és az ablak
keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.
Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
mint bábok színházában türelmes figura
és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
az ég aljára lép s betér a kapuba.
Forrás: Lélektől lélekig
Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
tégedet sejt meg először, aki már e világnak
más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.
Forrás: Lélektől lélekig
Atyám emlékének!
Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!
Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!
Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!
Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás,
Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!
S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
S te nagy magánosság is, a szívemig ható!
Forrás: Lélektől lélekig
Fehér galambot, fekete hollót
ingembe raktam, vigyen a szélben,
vigyen az égi hullámverésben.
Látom a földet mélyen alattam,
látok egy írást messzi fölöttem,
szép betük arról, mivégre lettem.
E zűrös élet mágnes-köréből
nem illik nékem följebbre törni,
sem nem a földi hadakkal ölni,
tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.
Mire beborúl a heves égbolt,
nehéz vizei mossák a földet,
magamat látom a tisztaságban,
e csillogó föld nekemvaló lett.
Mire kihajt a tövises ezüstfa,
mire kinyílik szagos virága,
csillag-rengeteg sárgaréz torka
a te szép neved kitrombitálja,
lezuhanok a fényes világra.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
Koturnusodban dombhajlatainkon.
Tandori Dezső fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy, s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért, Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem,
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
Forrás: Lélektől lélekig
