Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.
Forrás: Szeretem a verseket
A fűz a vízen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén –
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt…
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Éjfélkor jön az álom-fickó,
Kevés szavú, rossz szemű, fürge.
Dobol egy fekete koporsón,
Táncol bolondul a kezein
S röhögve mondja: „Ülj le, ülj le.”
És jön a másik, jön a többi,
Forognak, mint az ördög-orsók.
Csak a szemük néz mindig engem
S akit reszketve lovagolok,
Ezt a titokzatos koporsót.
A bal kezemben véres kantár,
Suhogó ostor van a jobban.
Gyí, gyí, kergetem a koporsót.
A fickó-had zúg, kereng, röhög
S a szívem csak nagy néha dobban.
És tótágast állnak a fickók,
Sötét van és kén-lángok égnek
S adnak, íme, újabb parancsot,
Tréfásat, vigat és iszonyút,
Ezek a kegyetlen legények.
„Kacagj, amíg a hajnal eljön,
Vágtass azzal a táltos-lóval.”
És én kacagva nyargalászok
Vérvevő álom-fickók között
Paripámmal, a koporsóval.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Éjjel meglátogatott.
Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.
Megsimogattam nagy hűvös haját:
az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.
Meg akartam csókolni.
Huncutkásan megfenyegetett.
Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.
Forrás: Lélektől lélekig
Előbb fekete viharfelleg,
Mennykövek méhe.
Aztán hamuszín borulat,
Záporok anyja.
Aztán szakadozott Isten-palást,
Foszlányok az Úr álöltözetéből.
Aztán csendben vándorló ezüstnyáj,
Halkan hullámzó zarándokcsapat.
Aztán egy eltűnő vitorlaszárny,
Istenhozzádot intve messziről.
És aztán semmi más,
Csak a tiszta ég titkos tengere.
Forrás: Lélektől lélekig
Te vagy nekem a messzenyíló reggel
s a Duna szürke szemed folytatása
szíved fölé feszül a hidak rácsa
s a trópusi ég arany lemezekkel.
Egy mozdulatod: házsorok a Napban
s két fényszalag – kinyúló karjaid
derekad körül arany utca csobban
talpad alatt millió fény – kavics.
A könyvtártermek hűvös csendje vagy
éveim szótlanul lapozgatod
kezedben cserzett, sárga könyv vagyok
elfutó soraimnak rendje vagy.
A képbehajló lomb Te vagy, virágzó!
S már mennyi éve, lombom s górcsövem
Te fölémhajló arc, kíváncsi szem:
romjaim fölött világoskék zászló.
A távolléted, az is csak Te vagy
a távozásod, az is közelít
ha gyanúsítasz, s arcod – a szelíd
vádolva ég – hálómban fennakadsz.
S ezüstpénzeid fényért kiabálnak
és nem szabadulsz bezárt ujjaimból
mert belül vagyok, s ha menekülsz,
újból Te futsz utánam, én mögötted állok.
Forrás: Lélektől lélekig
Ma félek a holdtól,
e sárga koboldtól,
félek.
Kísérteni feljött.
Körötte a felhők
állnak.
Olyan buta-bámész,
bandzsítva reám néz,
némán.
Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
a föld.
Meg is halok, érzem.
Reggel hideg ércen
fekszem.
Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
alja.
Zsákutca tövében
elkondul a léptem
búsan.
Az éjszaka ül meg,
bársonypuha, fülledt,
hőség.
Azt hinni, meleg vér,
s mikor tova mennél,
megköt.
Vér fűszere buggyan,
a zegzugos útban:
hulla.
Az éj csúnya lánya,
ha jönne, utána
sírnék.
Egy kapuba állnék,
szólnék neki – árnyék –:
anyám.
Ha jönne barátom,
júdásian áldón
mennék
kígyózva elébe,
s a tőrt a szívébe
döfném.
Baljóslatú sarló
reám veti gyarló
fényét.
Félarca nevet le,
a fénye kezembe
tallér.
Szaga szálldos
és émelyeg álmos
lázzal.
Vad illat a fákon,
lihegve kitátom
a szám.
A mély utak alján
kúszom, sunyi-halvány
rabló.
Forrás: Lélektől lélekig
Nagy városokról beszélt a messzi vándor
Ott az emberek nem ismerik egymást
A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, úgy hallgatják
Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
és azok is örülnek neki
A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
Fényes nappal is szeretik egymást
Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
a vizet meg a hajókat
Úszkálnak ide-oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.
Forrás: Lélektől lélekig
Ezer éve vagyunk itt a földön,
Már visszahívott milliárd elem.
Szemünkben egy halvány csillag fénye,
Szívünkben vadak félelme s örökléte.
Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
Kik úgy nevezik magukat: emberek.
Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
Istent tagadnak és szeretetet.
Egy lankás parkban vártalak,
S te jöttél felém, mint a fény,
Időtlen gondolat viharzott át a téren,
A rettegés villámként csapott belém.
Az időt megállítani voltál képes,
Jeleket rajzolni az égre fel,
A Mindenség mámorban reszketett,
Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…
Üldöztek suhanó fekete árnyak,
Elrabolták emberbe vetett hited.
Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
Hangod az ősi káoszba veszett.
A fájó idő is tűnő, mint a lét,
Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
Éreztem, utolsót dobban a szíved.
A hold megfordult az égen és beleremegett.
Meghalt a perc, az érzés, a titok…
Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
Hívott a feledés, távoli galaxisok…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Addig bámultam hunyt szemmel
az égető napba, míg pupillám
két sötétkék gyöngyként keringett
fejemben, s felvert gondolataim
aranykásába bódultan feledték
nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt
s vakon zsongtak szemeim bíbor
födelük alatt – mégis láttam
és jártam, sugárlábakon jártam
s aranytenger hárfacsobogása
öntözte légies káprázatomat.
Jártam, röpültem! Ez a világ
nem volt sehol, csak bennem volt!
csak nekem ragyogtak tündöklő
dombjai. Hangok szikráztak bennem
mint gyémánt, s vak szemem mögül
a világ zengő fényekkel adott hírt
végtelenről és örökkévalóságról…
És ember, ember aranyos partjaimon
ember nem volt egyetlenegy se.
Forrás: Nyugat, 1937/12. szám
