Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
Koturnusodban dombhajlatainkon.
Tandori Dezső fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy, s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért, Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem,
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
Forrás: Lélektől lélekig
Még eligazítom gyűrt párnák közé zsibbadt
testemet, s félretéve könyvet és papírt,
éjben virrasztó lámpámat eloltom.
S szobám, mint durván meglékelt hajó,
elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
mozdulat letörli a némán álldogáló
bútorokat.
De mint gyors varázslat:
az elmerült világ helyébe derengő
ablakot vetít láthatatlan falamra
a másik pillanat. Mint filmen nappalt
az éj – úgy váltja sebesen a világ
káprázó képeit – meglátom a sápadt,
gyöngyszínű eget, ablakkeretben
egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
barna fák árnyékát látom az égen
felmerülni és álomba süppedt háztetőket.
Egy cseppnyi csillagot is látok!
Ó, szép kis csillagom! köszönöm,
hogy nehéz magányomban megtaláltál!
hogy tiszta szemeddel szorongó
szemembe néztél, s hunyorgó égi
fényjelekkel biztató hírt küldesz hozzám
Istennek bezárt országa felől.
Forrás: Lélektől lélekig
Langyos szél jár a palota-kerten át,
A bokrok közt jószagú fuvalom lebben.
A teraszon, hanyagul hátradőlve
Jólléte színes selyemvánkosain
Pihen a császár dús lakoma után. –
Előtte táncol Si Chy… ragyogva, mint a csillag,
Tündöklőn, mint a Szépség. Illan, lebeg,
És mosolyog… mosolyog csudálatosan,
A szívig-fáj, hogy repked kis rózsalába;
Gyengéd csipői ringatják a vágyat,
Szép keble kél-hull, mint jószagú tengerár.
Így illan, lebben, – míg édes bágyadás
Önti el forró, halovány tagjait.
Hulló virágként hull lágy lépte már, –
És elomlik epedőn a Királyi
Nyugvóhely jade-párkányára dőlve,
Odakúszik, felkönyököl és vár…
A szűzi Si Chy… epedve dől oda…
Kaffka Margit fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.
A hegyi sziklák éles kiugrásai
akár árnyékok sötét hegyomlása,
s az országút pora arany
ködökben csillan, mozdulataid
lassabbak, mint a valóságban.
Körötted napfény csillámlása,
szédítőn forró levegő, jössz
semmibe tűnt egykori álmok
világából, mögötted nagy zöld fallá
záródik össze tömören az erdő.
Látom, ahogy az ellenfényben közeledsz.
Sulyok Vince fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Mert mindig is sejtettem én, hogy ha telihold
idején ujjamat felnyújtom a vízesés
felé, ekkor mennydörgés közepette hirtelen
felragyog az éjszakai szivárvány.
Fények és vízcseppek
becézgetések tűzijátékai
íme, ez az én testem, dajkáld lüktetőn
ágaskodó kábulat
csillagszemcsék a szemek mécseseiben
szilaj-ösztönös emelkedő zuhanás
a száj, a vér, a levegő határfalai között
a szív tiszta vágya fekete pecsétet leverő kő
zene és költemény és kiváltság.
Illatos-titkos édeni rejtelmeket ragyogtat
az éjszakai szivárvány.
Forrás: Lélektől lélekig
Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bújdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat –
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vízzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykek a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.
Forrás: Szeretem a verseket
A fűz a vízen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén –
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt…
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Éjfélkor jön az álom-fickó,
Kevés szavú, rossz szemű, fürge.
Dobol egy fekete koporsón,
Táncol bolondul a kezein
S röhögve mondja: „Ülj le, ülj le.”
És jön a másik, jön a többi,
Forognak, mint az ördög-orsók.
Csak a szemük néz mindig engem
S akit reszketve lovagolok,
Ezt a titokzatos koporsót.
A bal kezemben véres kantár,
Suhogó ostor van a jobban.
Gyí, gyí, kergetem a koporsót.
A fickó-had zúg, kereng, röhög
S a szívem csak nagy néha dobban.
És tótágast állnak a fickók,
Sötét van és kén-lángok égnek
S adnak, íme, újabb parancsot,
Tréfásat, vigat és iszonyút,
Ezek a kegyetlen legények.
„Kacagj, amíg a hajnal eljön,
Vágtass azzal a táltos-lóval.”
És én kacagva nyargalászok
Vérvevő álom-fickók között
Paripámmal, a koporsóval.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
