Címke: lázadás

  • Vlagyimir Viszockij: Nem szeretem

    (Veress Miklós fordítása)

    Nem szeretem, ha fatális a végzet,
    az élettől nincs életundorom.
    Nem szeretem olyan szakát az évnek,
    amely nem visszhangozza víg dalom.

    Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
    s a bigott rajongásban sem hiszek.
    Nem szeretem azt, hogyha mások
    piszkos kézzel fölbontják leveleimet.

    Nem szeretem, ha előtte időnek
    félbeszakítják a beszélgetést.
    Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek,
    vagy bőrünket perzseli lövés.

    Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
    a kétkedés fullánkja biztosabb,
    mint az a tű, amely valótlant s valódit
    csak egybefércel néhány perc alatt.

    Nem szeretem a hájas biztonságot,
    mert jobb, ha féktelenség csak a vád.
    És bosszant, hogy csak rágalmat találok,
    hol elvetettük a „becsület” szavát.

    Ha szárnyakat találok összetörten,
    nincs bennem részvét, tudom biztosan.
    Nem szeretek erőszakot s erőtlent,
    csak szánom megfeszített Krisztusom.

    Nem szeretem, ha gyávaságom lázad,
    nem szívlelem, ha vernek bűntelent.
    Nem szeretem, hogyha lelkembe
    másznak, s ha beleköpnek,
    nem is tűrhetem.

    Nem szeretek lovardát és arénát,
    hol milliót cserél sok ostoba.
    Bármi jöhet, bármit is élek még át,
    ezt megszeretni nem tudom soha.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Ady Endre: A magyar tanítókhoz

    Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
    Tespedt tavat mely fenékig zavar?
    Alázását ki oly bűnösen tűrte,
    Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
    A tanító, a legrababb magyar?

    Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
    Ott, hol Sötét ül várost és falut
    S hol eped fényért cellák milliója,
    Magyar sivatag magyar tanítója
    Rabok között rabként senyvedt, aludt.

    Bús ébredők! a naphoz az arccal,
    Pusztul ez ország s az idő repül
    S kik hívatttatok vezérül a népnek,
    Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
    Úri gazságok jobbágy őreül.

    Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
    Ha itt az óra, verjen hangosan:
    Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
    Egy sötét ország, melynek páriáit
    Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

    S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
    Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
    Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
    Kapja meg végtén szegény Magyarország
    A szabadító magyar tanítót.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Choli Daróczi József – Ars poetica helyett

    Koponyát szorító vaspánt,
    sötétség glóriája,
    letéplek fejemről!
    S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
    lenyúzom,
    a vályoggödör sarkába dobom.
    Szemem csak új sugarakban fürdik.
    Csontom visszaver minden
    színtelen színt.
    Tenyeremen a Nap parazsa ég.
    Árnyainkra visító átkot mondok,
    és kést fenek
    megmaradt nyomorunkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Gyurkovics Tibor: Erdei manó tánca

    Piros varázs, meg ződ varázs,
    meg hús, meg rongy, meg szalmaszál,
    erdő közepén, tarka vár,
    figurás, belga tánca áll.

    Ez voltam én, ez lettem én,
    magányos torzó, lázadás.
    A szívem rossz és kőkemény,
    torkomban ég az elmúlás.

    Ne féltsetek, ropom tovább,
    erdő közepén, egymagam,
    ujjongva és vigaszatlan

    rúgom magam idébb-odább,
    groteszk, vigyorgó, vad galoppban,
    s fölragyogok a csillagokban.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: A hulló csillagokhoz

    Nem szeretem a lomha fényeket,
    A csillagot, mely álmosan ragyog,
    Ti vagytok az én örömöm látványa,
    Meteorok a fehér éjszakába:
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti züllött csillagok!

    Az égi rónán csöndes nyáj legel,
    Eónok óta hallgatag ragyog,
    – Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
    A szent mélységbe fényeket juttatva,
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti hulló csillagok!

    Békét hazudik a csillagvilág,
    A lusta álmok éjjelén ragyog,
    – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
    Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
    Lobogjatok csak és robogjatok,
    Ti bátor csillagok!

    Forrás: MEK

  • Ágh István: Tiltott házban

    Ha meghalnék, rám kellene törnöd az ajtót,
    egyedül élek, teveled csak a szerelem idején,
    e tiltott házban, akkor is rejtegetlek,
    ha meghalnék, magadban sirathatnál engem
    fal mellett visszalopózva, lábujjhegyen,
    hogy senki se lásson,
    úgy szólítlak, hogy meg ne hallja senki,
    mert itt a papagájfecsegés kedvesebb,
    inkább éreznék ferde cipősarkamról magányom,
    kormos falaimról a szeretet hiányát,

    jobb lenne nekik födetlen fejem
    esendőségét jeges esőben látni,
    léptem utáni pusztaságra vágynak,
    hogy négykézlábra állíthassanak,
    s nagyságukat hihessék vízszintes gerincem fölött,
    ha már hozzájuk nem hasonlítok,
    nyáladzó háziállatuk nem leszek,
    kiherélt kosuk van elég,
    a kimetszett farkaskutyák
    küszöbükre hullatják szőrüket,

    mert erős vagyok általad, sérti őket e szerelem,
    jobban, mintha szobanövényeikre hánynék,
    ruhád suhogása nyomorukat juttatja eszükbe,
    verőered madárfej-ütögetése az eltékozolt erdőt,
    itt, ahol nincs egyetlen zöld bokra a reménynek,
    s fölbontatlan gyászjelentés minden telefon,
    szeretlek, mint a kiscsikókat fehér ágyékom idején,
    itt, ahol nincs múlt és jövő,
    anyám térdén ébredtem ilyen nyugalomra,
    mint a te térdeiden,
    első szerelmesem jövetelében bíztam ennyire,
    egyszál ingben, foszló fa alatt.

    Forrás: PIM – DIA

  • Szabó Lőrinc: Égesd el a könyveket, Kalibán!

    Kalibán
    Caliban: „…burn but his books.”
    (Shakespeare)

    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
    fojtsa koromba gyémánt agyvelők
    értelmetlen tündérjátékait!
    Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
    az isteni tudás? Üzlet az is!
    Az aljas élet szégyelli magát
    és álarcot vesz fel és hisz neki.
    Vén igazság, hencegtél eleget,
    most pusztulj, te háromszor-becstelen
    ábránd, ki még mindenkit mindenütt
    kiszolgáltál! És ti is, szeretet
    és jog, s aki csak vagytok, valahány!
    Hiú hitek. S szépség, te pipere,
    s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
    ti, szók, ti, képmutató istenek:
    pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
    ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
    ne is kísértsen többé sohase!
    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Töröld le arcunkról az angyalok
    arcának mimelt vonalait, és
    legyen úr végre, aki úgyis úr,
    legyen úr az egyetlen, az erő!
    Égesd el a könyveket, Kalibán,
    s kalapálj vassá, verj acélbelű
    roppant szerkezetekké! Kalibán,
    te másféle bölcs, benned is csodát
    teremtett mérnököd, az élet ős
    gépésze, a te szörnyű agyad a
    bestia mindenség legigazabb
    képletére kattogva működik, –
    Kalibán, Kalibán, borzalmas és
    bűvös hatalom, már csak te segítsz:
    alakíts át iszonyú, fekete
    óriásokká, reflektorszemű
    szénevő gépekké, hogy amikor
    elégeted a férges könyveket,
    toronytestünkkel és csörömpölő
    bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
    ingó egéig dobva, fenevad
    kórusban táncoljunk máglyád előtt
    és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
    soha többé nem leszünk emberek.

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?

    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a neviben
    egy szót is szóljál? – Senkisem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?

    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?

    Látod, már azok éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hívatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;

    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    – biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz, – jelszava:
    – „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó,
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.

    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    mosolyognak, legyintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng” –
    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.

    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igaz jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.

    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    Magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: A Tűz márciusa

    Csámpás, konok netán ez a világ
    S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
    De élethittel én, üldözött haló,
    Március kofáira és szentjeire
    Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

    Hadd halljék végre olyan magyar szava,
    Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
    De kihez bús Hunnia szikjairól
    Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
    Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

    Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
    S terhére e föld száz Pontiusának
    S haldoklóan mégis elküldöm magam
    Boldogabb testvéreimnek síromon:
    Az új, jobb márciusi ifjúságnak.

    Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
    S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
    Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
    Életre váltott jussa nem volt soha,
    Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek.

    Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
    Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
    S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
    S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
    Holnap talán könnyebb lesz a mártírság.

    Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
    Mert él basák és buták közepette,
    Mert hiába lett acélból itt a szív,
    Szép emberszívként szikrázni ha akar:
    A honi rozsda megfogta, megette.

    De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
    Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
    Az Élet szent okokból élni akar
    S ha Magyarországra dob ki valakit,
    Annak százszorta inkább kell akarni.

    Életet és hitet üzen egy halott
    Nektek fiatal, elhagyott testvérek,
    Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
    S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
    Március van s határtalan az Élet.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Muszáj-Herkules

    Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
    Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
    S meg kell maradnom Herkulesnek.

    Milyen hígfejűek a törpék:
    Hagynának egy kicsit magamra,
    Krisztusuccse, magam megtörnék.

    De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
    S neki hajtanak önvesztükre
    Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

    Szeretném már magam utálni,
    De, istenem, ők is utálnak:
    Nem szabad, nem lehet megállni.

    Szeretnék fájdalom-esetten
    Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
    De hogy ez a csürhe nevessen?

    Szegény, muszáj-Herkules, állom,
    Győzöm a harcot bús haraggal
    S késik az álmom s a halálom.

    Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
    Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
    Így nem fogok sohse meghalni.

    Forrás: MEK