https://verskucko.com

Címke: lázadás

  • Szabó Lőrinc: Égesd el a könyveket, Kalibán!

    Kalibán
    Caliban: „…burn but his books.”
    (Shakespeare)

    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
    fojtsa koromba gyémánt agyvelők
    értelmetlen tündérjátékait!
    Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
    az isteni tudás? Üzlet az is!
    Az aljas élet szégyelli magát
    és álarcot vesz fel és hisz neki.
    Vén igazság, hencegtél eleget,
    most pusztulj, te háromszor-becstelen
    ábránd, ki még mindenkit mindenütt
    kiszolgáltál! És ti is, szeretet
    és jog, s aki csak vagytok, valahány!
    Hiú hitek. S szépség, te pipere,
    s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
    ti, szók, ti, képmutató istenek:
    pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
    ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
    ne is kísértsen többé sohase!
    Égesd el a könyveket, Kalibán!
    Töröld le arcunkról az angyalok
    arcának mimelt vonalait, és
    legyen úr végre, aki úgyis úr,
    legyen úr az egyetlen, az erő!
    Égesd el a könyveket, Kalibán,
    s kalapálj vassá, verj acélbelű
    roppant szerkezetekké! Kalibán,
    te másféle bölcs, benned is csodát
    teremtett mérnököd, az élet ős
    gépésze, a te szörnyű agyad a
    bestia mindenség legigazabb
    képletére kattogva működik, –
    Kalibán, Kalibán, borzalmas és
    bűvös hatalom, már csak te segítsz:
    alakíts át iszonyú, fekete
    óriásokká, reflektorszemű
    szénevő gépekké, hogy amikor
    elégeted a férges könyveket,
    toronytestünkkel és csörömpölő
    bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
    ingó egéig dobva, fenevad
    kórusban táncoljunk máglyád előtt
    és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
    soha többé nem leszünk emberek.

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?

    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a neviben
    egy szót is szóljál? – Senkisem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?

    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?

    Látod, már azok éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hívatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;

    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    – biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz, – jelszava:
    – „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó,
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.

    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    mosolyognak, legyintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng” –
    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.

    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igaz jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.

    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    Magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: A Tűz márciusa

    Csámpás, konok netán ez a világ
    S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
    De élethittel én, üldözött haló,
    Március kofáira és szentjeire
    Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

    Hadd halljék végre olyan magyar szava,
    Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
    De kihez bús Hunnia szikjairól
    Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
    Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

    Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
    S terhére e föld száz Pontiusának
    S haldoklóan mégis elküldöm magam
    Boldogabb testvéreimnek síromon:
    Az új, jobb márciusi ifjúságnak.

    Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
    S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
    Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
    Életre váltott jussa nem volt soha,
    Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek.

    Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
    Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
    S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
    S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
    Holnap talán könnyebb lesz a mártírság.

    Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
    Mert él basák és buták közepette,
    Mert hiába lett acélból itt a szív,
    Szép emberszívként szikrázni ha akar:
    A honi rozsda megfogta, megette.

    De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
    Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
    Az Élet szent okokból élni akar
    S ha Magyarországra dob ki valakit,
    Annak százszorta inkább kell akarni.

    Életet és hitet üzen egy halott
    Nektek fiatal, elhagyott testvérek,
    Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
    S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
    Március van s határtalan az Élet.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Muszáj-Herkules

    Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
    Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
    S meg kell maradnom Herkulesnek.

    Milyen hígfejűek a törpék:
    Hagynának egy kicsit magamra,
    Krisztusuccse, magam megtörnék.

    De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
    S neki hajtanak önvesztükre
    Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

    Szeretném már magam utálni,
    De, istenem, ők is utálnak:
    Nem szabad, nem lehet megállni.

    Szeretnék fájdalom-esetten
    Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
    De hogy ez a csürhe nevessen?

    Szegény, muszáj-Herkules, állom,
    Győzöm a harcot bús haraggal
    S késik az álmom s a halálom.

    Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
    Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
    Így nem fogok sohse meghalni.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az ős Kaján

    Bíbor-palásban jött Keletről
    A rímek ősi hajnalán.
    Jött boros kedvvel, paripásan,
    Zeneszerszámmal, dalosan
    És mellém ült le ős Kaján.

    Duhaj legény, fülembe nótáz,
    Iszunk, iszunk s én hallgatom.
    Piros hajnalok hosszú sorban
    Suhannak el és részegen
    Kopognak be az ablakon.

    Szent Kelet vesztett boldogsága,
    Ez a gyalázatos jelen
    És a kicifrált köd-jövendő
    Táncol egy boros asztalon
    S ős Kaján birkózik velem.

    Én rossz zsaketben bóbiskálok,
    Az ős Kaján vállán bíbor.
    Feszület, két gyertya, komorság.
    Nagy torna ez, bús, végtelen
    S az asztalon ömlik a bor.

    Ó-Babylon ideje óta
    Az ős Kaján harcol velem.
    Ott járhatott egy céda ősöm
    S nekem azóta cimborám,
    Apám, császárom, istenem.

    Korhely Apolló, gúnyos arcú,
    Palástja csusszan, lova vár,
    De áll a bál és zúg a torna.
    Bujdosik, egyre bujdosik
    Véres asztalon a pohár.

    »Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
    Bocsáss már, nehéz a fejem.
    Sok volt, sok volt immár a jóból,
    Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
    Apám, sok volt a szerelem.«

    Nyögve kínálom törött lantom,
    Törött szívem, de ő kacag.
    Robogva jár, kel, fut az Élet
    Énekes, véres és boros,
    Szent korcsma-ablakunk alatt.

    »Uram, kelj mással viadalra,
    Nekem az öröm nem öröm.
    Fejfájás a mámor s a hírnév.
    Cudar álmokban elkopott
    A büszke oroszlán-köröm.«

    »Uram, az én rögöm magyar rög,
    Meddő, kisajtolt. Mit akar
    A te nagy mámor-biztatásod?
    Mit ér bor- és vér-áldomás?
    Mit ér az ember, ha magyar?«

    »Uram, én szegény, kósza szolga,
    Elhasznált, nagy bolond vagyok.
    Miért igyak most már rogyásig?
    Pénzem nincs, hitem elinalt,
    Erőm elfogyott, meghalok.«

    »Uram, van egy anyám: szent asszony.
    Van egy Lédám: áldott legyen.
    Van egy pár álom-villanásom,
    Egy-két hívem. S lelkem alatt
    Egy nagy mocsár: a förtelem.«

    »Volna talán egy-két nótám is,
    Egy-két buja, új, nagy dalom,
    De, íme, el akarok esni
    Asztal alatt, mámor alatt
    Ezen az ős viadalon.«

    »Uram, bocsásd el bús szolgádat,
    Nincs semmi már, csak: a Bizony,
    Az ős Bizony, a biztos romlás.
    Ne igézz, ne bánts, ne itass.
    Uram, én többet nem iszom.«

    »Van csömöröm, nagy irtózásom
    S egy beteg, fonnyadt derekam.
    Utolszor meghajlok előtted,
    Földhöz vágom a poharam.
    Uram, én megadom magam.«

    S már látom, mint kap paripára,
    Vállamra üt, nagyot nevet
    S viszik tovább a táltosával
    Pogány dalok, víg hajnalok,
    Boszorkányos, forró szelek.

    Száll Keletről tovább Nyugatra,
    Új, pogány tornákra szalad
    S én feszülettel, tört pohárral,
    Hült testtel, dermedt-vidoran
    Elnyúlok az asztal alatt.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Én nem vagyok magyar?

    Ős Napkelet olyannak álmodta,
    Amilyen én vagyok:
    Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
    Kegyetlennek, de ki elvérzik
    Egy gondolaton.

    Ős Napkelet ilyennek álmodta:
    Merésznek, újnak,
    Nemes, örök-nagy gyermeknek,
    Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsítónak,
    Nyugtalan vitéznek,
    Egy szerencsétlen, igaz isten
    Fájdalmas, megpróbált remekének,
    Nap fiának, magyarnak.

    (S az álmosaknak, piszkosaknak,
    Korcsoknak és cifrálkodóknak,
    Félig-élőknek, habzó-szájúaknak,
    Magyarkodóknak, köd-evőknek,
    Svábokból jött magyaroknak
    Én nem vagyok magyar?)

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Páris, az én Bakonyom

    Megállok lihegve: Páris, Páris,
    Ember-sűrűs, gigászi vadon.
    Pandur-hada a szájas Dunának
    Vághat utánam:
    Vár a Szajna s elrejt a Bakony.

    Nagy az én bűnöm: a lelkem.
    Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
    Hitszegő vagyok Álmos fajából
    S máglyára vinne
    Egy Irán-szagú, szittya sereg.

    Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
    Rejtve, kábultan és szabadon.
    Hunnia új szegénylegényét
    Őrzi nevetve
    S beszórja virággal a Bakony.

    Itt halok meg, nem a Dunánál.
    Szemem nem zárják le csúf kezek.
    Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
    Valami nagy-nagy,
    Bús semmiségbe beleveszek.

    Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
    Tisza kiönthet magyar síkon:
    Engem borít erdők erdője
    S halottan is rejt
    Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Új vizeken járok

    Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
    Röhögjenek a részeg evezősre.
    Röpülj, hajóm,
    Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

    Szállani, szállani, szállani egyre,
    Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
    Röpülj, hajóm,
    Szállani, szállani, szállani egyre.

    Új horizontok libegnek elébed,
    Minden percben új, félelmes az Élet,
    Röpülj, hajóm,
    Új horizontok libegnek elébed.

    Nem kellenek a megálmodott álmok,
    Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
    Röpülj, hajóm,
    Nem kellenek a megálmodott álmok.

    Én nem leszek a szürkék hegedőse,
    Hajtson Szentlélek vagy a korcsma gőze:
    Röpülj, hajóm,
    Én nem leszek a szürkék hegedőse.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az én menyasszonyom

    Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
    De elkísérjen egész a síromba.
    Álljon elémbe izzó, forró nyárban:
    »Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«
    Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
    Csak a szívébe láthassak be néha.
    Ha vad viharban átkozódva állunk:
    Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
    Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
    Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
    Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
    Boruljon rám és óvjon átkarolva.
    Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
    Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.
    Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
    Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
    Amiben minden álmom semmivé lett,
    Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
    Kifestett arcát angyalarcnak látom:
    A lelkem lenne: életem, halálom.
    Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
    Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
    Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
    Meghalnánk együtt, egymást istenítve.
    Meghalnánk, mondván:
    »Bűn és szenny az élet,
    Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit: Porból porba

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

    Mind a paplan alá való,
    mennyi szőre, mind eladó,
    akár kese, akár fakó –
    színeidben mindenható.

    Szivárványos az ég alja,
    nem jól van a fejed alja.
    Be szent csőszöd, minden facér,
    ki magában krajcárt se ér!

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

    Hogy forog a szent spirálban:
    a tömegsír himporában!
    Hogy kifoszt a fene nászért,
    megnyer hatért, árul százér.

    Mesebeli Ától-Bától –
    üsd el arany almafádtól!
    S rádvicsorít, mint a halál –
    veszett gyöngysor manipulál!

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!

    Egy korona, két korona,
    belőled él minden rima,
    rongyapostol, Richárd király –
    korbácsot rá! ez a szabály!

    Oszd ki neki a szent hegyen!
    Ha kurva köll: sarki legyen!
    Paradicsommadár-tarka –
    szikrázzon a romlás rajta!

    Írd az égi nagy freskóra,
    ki rányergel koporsódra!
    Nem jól van a fejed alja –
    szivárványos az ég alja!

    Porból porba míg sorolnak:
    hátadon csak szárnyad hordjad!
    Csürhével is úgy hajts haza,
    mint a Semmi napszámosa!

    Ne higgy, derék, a törpének,
    ne higgy, szívem, a szürkének!
    Vesd meg, aki sorsodba áll –
    a szürkével szóba ne állj!