https://verskucko.com

Címke: lelkiismeret

  • Túrmezei Erzsébet – A harmadik

    Valamit kérnek tőled.
    Megtenni nem kötelesség.
    Mást mond a jog,
    mást súg az ész.
    Valami mégis azt kívánja: Nézd,
    tedd meg, ha teheted!
    Mindig arra a harmadikra hallgass,
    mert az a szeretet.

    Messzire mentél.
    Fáradt vagy. Léptél százat.
    Valakiért még egyet kellene.
    De tested, véred lázad.
    Majd máskor! – nyugtat meg az ész.
    És a jog józanságra int.
    De egy szelíd hang azt súgja megint:
    Tedd meg, ha teheted!
    Mindig arra a harmadikra hallgass,
    mert az a szeretet.

    Valakin segíthetnél.
    Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
    Tán összetörte a szíved.
    Az ész is azt súgja: Minek?
    De Krisztus nyomorog benne.
    És a szelíd hang halkan újra kérlel:
    Tedd meg, ha teheted!
    Mindig arra a harmadikra hallgass,
    mert az a szeretet!

    Ó, ha a harmadik
    egyszer első lehetne,
    és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
    Lehet, elégnél hamar.
    Valóban esztelenség volna.
    De a szíved békességről dalolna,
    s míg elveszítenéd,
    bizony megtalálnád az életet!
    Bízd rá magad arra a harmadikra!
    Mert az a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Kései szerelem

    Kései szerelem… Fűlik a kályha
    pirosra.
    Valami szigorú kéz állítja a váltót
    tilosra…
    Szél űzi az illatot… Szemembe könny lila
    fátyla.
    Szégyenbe szakad, ki a csókot, a késeit
    vágyja!

    Kezedre vérfoltot rajzol a bűnnek
    ecsetje.
    Te vagy a mardosó vád! Te a sorsod
    esettje!
    Ezerszer átkos a vágy, ha a vér szele
    megvert!
    Kései szerelem koldússá teszi az
    embert…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Ady Endre: Én, szegény Magam

    Szeretlek halálos szerelemmel,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te elhagyott, te szép, béna ember,
    Te: Én, szegény Magam.

    Senkid sincs e bús, pucér világon.
    Sorvasztó, álmatlan éjjelek
    Holdfényénél fölujjongva látom:
    Csak én szerettelek.

    Te: Én, aki királynőket vártál
    S bölcs királyok hódolásait,
    Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:
    Csak én vagyok ma itt.

    Szeretlek, mert a keserűségnek
    Ártatlan és áldott fia vagy,
    Mert minden egynek, búsnak és szépnek
    Tömjénezni szabad.

    Téged elhagyott már minden, minden,
    Durván, meg-nem-értőn és gazul.
    Nincs szépség, melynek hívője nincsen:
    Most én vagyok az úr.

    Az egész világ helyett imádlak,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te szép, kit a buták meg nem láttak:
    Te: Én, szegény Magam.

    Forrás: MEK

  • Reményik Sándor: Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvényén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Oh végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.