https://verskucko.com

Címke: lelkiismeret

  • Dsida Jenő: A gyávaság szonettje

    Nincs engedelmességem, nincs parancsom. Egyként eldobtam már
    a kéjt s a kínt. Órákig is elbámulom, amint sugár szikrázik át egy
    tiszta kancsón.

    A fán rekedten rikkant fel a páva, a nap melenget és a föld
    forog. Áldott, kiben nem fáj a tört horog s a küldetésben néha-néha
    gyáva.

    Szívem e békés lustaságban oly dús!

    A gazdag úton szembe jön velem vasakkal verten egy csapatnyi
    koldus, s amíg a parkon át lassan halad ki, a módot kutatom és nem
    lelem: mint tudnám őket végre megtagadni?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság

    Éjfélkor a sötét belémlát,
    ilyenkor vallanak a némák,
    és a süketek dobhártyája
    beleremeg az éjszakába.
    Nem könnyű a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
    ha ilyen éjszakán elalszol!

    Az ébrenlét a bátorság itt:
    lehurrogni lelked, ha ámít,
    rágondolni, amire nem mersz,
    akármilyen nehéz, keserves,
    büntetni magad röstellt könnyel,
    társ-nélküli, szegetlen csönddel,
    nézni, midőn a képre fény száll,
    amit az éj tükre elédtár.

    Ó én tudom: a gyöngeségem
    legláthatóbb a tükör-éjben,
    s én látom legjobban, hisz éjjel
    magam vagyok rossz számizével.
    Nincs kínzóbb a felismerésnél:
    hazugnak látni, mit beszéltél,
    mondandónak, mit elhallgattál,
    adandónak, amit nem adtál.

    Magam vagyok magam fegyence,
    bíráim legkegyetlenebbje,
    s még az lehet csak, akin látszik,
    hogy éjszakákat áttusázik,
    aki velem éber az éjben:
    legyen bírám s ha kell, pribékem,
    de megítélni hogy merészel,
    aki nyugodtan alszik éjjel?!

    Legyen a bírám talpig ember,
    magát-vizsgáló becsülettel,
    s ítéljen el, egyazon szinten,
    mint embert ember, istent isten,
    mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
    miként legyőzöttet legyőzött,
    de sárga törpék tű-sisakban
    ne mocorogjanak alattam.

    Ha számonkérő éjben alszol:
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
    Bár nehéz a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    de áldozzunk ennyit magunknak,
    kiéjszakázott igazunknak,
    s azoknak, akik tisztelettel
    úgy neveznek minket, hogy ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A bűn

    Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
    de jól érzem magam.
    Csak az zavar e semmiben,
    mért nincs bűnöm, ha van.

    Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
    De bármit gondolok,
    az én bűnöm valami más.
    Tán együgyű dolog.

    Mint fösvény eltünt aranyát,
    e bűnt keresem én;
    elhagytam érte egy anyát,
    bár szivem nem kemény.

    És meg is lelem egy napon
    az erény hősein;
    s hogy gyónjak, kávézni hivom
    meg ismerőseim.

    Elmondom: Öltem. Nem tudom
    kit, talán az apám –
    elnéztem, amint vére folyt
    egy alvadt éjszakán.

    Késsel szúrtam. Nem szinezem,
    hisz emberek vagyunk
    s mint megdöföttek, hirtelen
    majd mi is lerogyunk.

    Elmondom. S várom (várni kell),
    ki fut, hogy dolga van;
    megnézem, ki tünődik el;
    ki retteg boldogan.

    És észreveszek valakit,
    ki szemmel, melegen
    jelez, csak ennyit: Vannak itt
    s te nem vagy idegen…

    Ám lehet, bűnöm gyermekes
    és együgyű nagyon.
    Akkor a világ kicsi lesz
    s én játszani hagyom.

    Én istent nem hiszek s ha van,
    ne fáradjon velem;
    majd én föloldozom magam;
    ki él, segít nekem.

    1. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Pilinszky János: Egy titok margójára

    Takard le jól, mit elkövettél,
    és élj utána szabadon, akár
    egy sikeres merénylő. Tetted
    kendő alatt, nélküled is megél,
    majd túlnő rajtad, meghalad,
    alig először, később azután
    gyereksirásként, mint a végitélet,
    mikor a bárány elkiáltja magát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Két útitárs

    A bölcsőtől egész a sírig
    Két útitárs megyén velünk:
    Démon, világi gyönyörökben
    És angyal, hogyha szenvedünk.

    A démon örökös kacajjal,
    Csábítva, nyeglén jár elől.
    Nézése inger, szava bűbáj
    És ölelése majd megöl.

    Bor, zene közt, vad orgiákban
    Ott lebeg láthatatlanul;
    Ott esik legjobb múlatása,
    A hol a szív mámorba fúl.

    S mikor a rosszat elkövettük,
    S megbánjuk, gúnyosan nevet.
    Szívek vérzése, jajgatása
    Neki a legfőbb élvezet.

    Az angyal némán jár utánunk;
    Őrjöngve nem halljuk szavát.
    Siratja tévedt útitársát,
    És ajakán nincs durva vád,

    Mosolya bánat, hű szemében
    Nagy, mennyei malaszt ragyog.
    Megsimogatja homlokunkat,
    Mikor mindenki elhagyott.

    Nála az irgalom, bocsánat.
    Ő szánakozva ránk tekint;
    Keblére zár, csitít, vigasztal
    S lecsókolgatja könnyeink’.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Parancs János: Önarckép és helyzetjelentés

    a megaláztatás ideje
    a szégyen ideje
    a kishitűség és a félelem ideje
    a hiúságé is talán

    arra várok hogy szó nélkül értsenek
    s elfogadjanak úgy ahogy vagyok
    nem akarok önmagam élő reklámja lenni

    tudom hogy ki vagyok mennyit érek
    amit leírtam az vagyok
    többé-kevésbé azonosítható rögeszme
    elevenen vergődő lelkiismeret
    fegyvertelenül is veszélyes álom
    akit idomítani nem lehet

    aki hajlik a meggyőző szavakra
    ha érveit okosan megcáfolják
    s aki nem nem! nem hisz a szavaknak
    ha a tettek után bűzleni kezd a valóság

    ami könnyen ellenőrizhető még ma is
    csak bele kell szagolni a levegőbe
    s előbb-utóbb megorrontja
    bárki a nyilvánvaló igazságot
    a felemás lavírozgatást a pocsolyában
    ami most már-már elviselhetetlen

    Forrás: Szeretem a verseket

  • François Villon: A jó tanács balladája

    Bűnösök, kiket elhagyott az ész,
    Lélekben elfajzottak és sötétek,
    Kiknek az agya torz és csenevész,
    Balgák, kiket befontak tévedések,
    Kik származástok megcsúfolva éltek,
    Főt hajtva a szégyenhalál előtt,
    S a lelkiismeretfurdalás sem ád erőt,
    Gyávák, szégyenbe buktok, meg nem állva!
    Hányan haltak meg ifjú vakmerők,
    Reátörvén a más tulajdonára!

    Ki-ki lássa be, ha szívébe néz:
    Tűrni erény, bosszút szomjazni vétek.
    Ki béketűrő s mindig jóra kész,
    Annak börtön csupán e földi élet.
    Nem helyes ütni, vágni, ez a lényeg:
    Balgák a gyilkosok, rablók, csenők.
    Istent, igazságot nem ismerők
    Az ifjan bűnben élők, s nemsokára
    Kezük tördelik: mért vétkeztek ők,
    Reátörvén a más tulajdonára!

    Mit ér a csel, csalás és hitszegés,
    Furfang, hazugság, hamis esküvések,
    A rászedés, a méregkeverés,
    A bűnös nappalok, álmatlan éjjelek,
    Míg embertársatoktól egyre féltek?
    Javallom hát: legyünk jóra törők,
    Istenben bízzunk mindenek előtt:
    Rövidre szabva életünk határa,
    S bánatba döntünk két öreg szülőt,
    Reátörvén a más tulajdonára.

    Ajánlás
    Viszályt kerülve, legyünk mielőbb,
    Ifjak, vének, mind békeszeretők.
    Lám, a rómaiaknak ezt ajánlja
    Levelében az apostol tanácsa.
    Okosak legyünk, révet keresők,
    Ne hagyjuk el az igaz kikötőt,
    Reátörvén a más tulajdonára.

    Kálnoky László fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvenyén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Oh végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Majd megöregszel

    Majd megöregszel és bánni fogod,
    hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
    A lelkiismeret majd bekopog
    s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

    Lesz vén ebed s az melléd települ.
    Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
    mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
    Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

    Az öreg kutya néha majd nyafog,
    de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
    hanem valaki hiányozni fog
    a múltból ahhoz a magányos csendhez.

    Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
    rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
    áll ifjú képed. Hozzá motyogod:
    “Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

    “Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
    de fogatlan szád már nem válaszolhat;
    s ki a nap előtt lehunyod szemed,
    alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

    Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
    mint a csikó, hogy a hámot levesse.
    S a félelem tűnődik, nem a vágy,
    a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

    Magadban döntöd el. Én fájlalom,
    hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
    Mert elfárad bennem a fájdalom,
    elalszik, mint a gyermek s én is véle.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A rút varangyot véresen megöltük.

    A rút varangyot véresen megöltük.

    Ó iszonyú volt.
    Vad háború volt.
    A délután pokoli-sárga.
    Nyakig a vérbe és a sárba
    dolgoztunk, mint a hentesek,
    s a kövér béka elesett.
    Egész smaragd volt. Rubin a szeme,
    gyémántot izzadt, mérgekkel tele.
    A lába türkisz, a hasa zafír,
    a bőre selymek fonadéka,
    s regés kincsével elterült
    a gazdag, undok anya-béka.
    Botokkal nyomtuk le a földre,
    az egyik vágta, másik ölte,
    kivontuk a temető-partra,
    ezer porontya megsiratta,
    s az alkonyon, a pállott alkonyon
    véres szemével visszanézett.
    Kegyetlenül, meredten álltunk,
    akár a győztes hadvezérek.

    Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
    Szép harc után. A szájunk mosolyog.
    Maró fogunk az undort elharapja,
    s gőggel emeljük a fejünk magasra,
    mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.

    Forrás: Lélektől lélekig