Címke: létezés

  • Dsida Jenő – Hálóing nélkül…

    Föl-fölvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
    Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
        hálóingemet, egyedül álltam,
        kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen,
        s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
        Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
        este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
        estek és zuhogtak és én dadogtam:
        – Késő este van, éjszaka is talán,
        s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még
        és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
        fekete sűrűség?

    Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
        rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat
        és annyi régi, sápadt ismerősöm,
        ki messze van, vagy lent a föld alatt.
        És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
        csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
        nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
    mely fedez és véd a zord hidegtől,
        véd és takar magamtól engemet:
        jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
        és védő ingemet.
        Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
        nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
        se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,
        törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
        aki meredélyre kaptat, se út, se cél – és költő sem vagyok,
    csak ember, aki minden idegével
        lágy takaró s melengető vacok után sír
        és csak áll a nagy sötétben
        s meztelenül
        Isten előtt vacog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Tíz lépcső

    Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
    Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
    Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
    Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
    Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
    Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
    Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
    Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
    Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
    Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gérard de Nerval: Intés

    Ember, ne hidd, hogy csak magad gondolkodol
    világunkon, ahol mindenből zeng az élet!
    Erőket gyűrsz le s mégis szolgaság a béred
    s agyadra nem szorul a mindenség sehol.

    Az állatból hozzád szellemek ajka szól
    és mindegyik virág kibomlott szirmu lélek;
    az örök szerelem titkát őrzik a fémek;
    „érez minden dolog” s mind lényedig hatol.

    Félj: a világtalan fal szemmel tartja lépted, –
    igéket rejteget a holtnak hitt anyag:
    ne tartsd hát esztelen céljaid eszközének!

    A sötét lényekben istenek alszanak;
    s mint szem, mit héj s a pillák rejtve tartanak:
    szűz szellem ég a kő kemény kérge alatt!

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos – Pörpatvar

    Magadnak aki könnyű voltál,
    miért vagy súly a nyakamon?
    Ezt a mázsás ürességet
    lerázni, hol a hatalom

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Celan – Egy homokszem

    Kő, amelyből faragtalak,
    mikor az éj az erdőket letarolta:
    fának faragtalak,
    s kérgül leghalkabb bájolóm
    barnája borult rád.

    Madár, a
    leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
    moccan lombként fölötted:

    várj, míg szemek közt
    egy homokszem neked föl nem parázslik,
    egy szem homok,
    mely álmot adott nekem,
    mikor lebuktam a mélybe, érted –

    Felé törekedsz gyökereddel,
    s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
    felmagasulsz,
    s levélként szállok előtted én,
    mely tudja, kapuk hol nyílnak.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A rejtett igazi

    Sokszor, mikor a napba nézek,
    már-már azt hiszem:
    ő az igazi.

    S elfelejtem, hogy minden látható,
    tapintható és megcsókolható:
    a rejtett igazinak
    árnyéka csupán.

    Valahol bennünk van az élet,
    melynek árnyékát éljük,
    valahol bennünk van a ház,
    melynek árnyékát lakjuk,
    valahol bennünk van a kenyér,
    melynek édes árnyékát
    megszegjük estelente.

    Vagy valami irgalmatlan kék tó
    mérföldes fenekén,
    vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
    és távoznak tőlünk az égen –
    messziről, messziről visszakiáltva:
    Poéták, bolondok,
    meg tudtok-e fogni?

    Én nem tehetek róla,
    megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
    Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
    ha mélységes, barna szemébe nézek,
    remegve dobom felé a kérdést:
    Milyen lehet a Gyönyörű,
    kinek árnyéka vagy?

    1928

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Farkas István: Lehetett így is

    A Galaxisban lebegő Lélek voltam csak,
    aztán az Anyám testében levő magzatba
    zuhantam, gyermekként megszülettem,
    s majd Emberként halok meg…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Friedrich Hölderlin: (idézet)

    „Semmi sem képes oly magasra nőni
    és oly mélyre hullani, mint az ember.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A nő

    A nő: tetőtől talpig élet.
    A férfi: nagyképű kísértet.
    A nőé: mind, mely élő és halott,
    úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
    a férfié; minderről egy csomó
    kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
    A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
    a világot dolgokká széthabarja
    s míg zúg körötte az egy-örök áram,
    címkék között jár, mint egy patikában.
    Hiába száll be földet és eget,
    mindég semmiségen át üget,
    mert hol egység van, részeket teremt,
    és névvel illeti a végtelent.
    Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
    alkot s rombol, de igazán nem él
    s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
    ha nők szeméből rá élet sugárzik.
    A nő: mindennel pajtás, eleven
    csak az aprózó észnek idegen.
    A tétlen vizsgálótól összefagy;
    mozogj és mozgasd s már királya vagy:
    ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
    oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
    Alakja, bőre hívást énekel,
    minden hajlása életet lehel,
    mint menny a záport, bőven osztogatva;
    de hogyha bárki kétkedően fogadja,
    tovább-libeg s a legény vérig-sértve
    letottyan címkéinek bűvkörébe.
    Valóság, eszme, álom és mese
    úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
    mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
    ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
    A világot, mely észnek idegenség,
    bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
    és végső, királynői díszruhája
    a meztelenség.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: SUNT LACRIMAE RERUM

    Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
    hogy sírnak a szobámban nesztelen;
    sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
    bús lelküket kitárják meztelen.
    Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
    ki járna a sötétben eleven?
    De én, szobáknak baglya, nézem őket,
    örülve, hogy van, aki sír velem.

    Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
    silány terhét emelni únja már.
    Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
    gyötrelmes éjet önmegadva vár.
    (Keresztény rabnő várhat így az éjre,
    bírván basája undok, únt kegyét.)
    A vén karszék némán húzódva félre
    bús daccal tölti bársonyos begyét.

    Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
    szegekre fölfeszített vértanuk,
    s mint este egyedül maradt cselédek,
    sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
    Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
    süket szemek, sötétbe zárt rabok,
    halottlan-holtak és örökre lárvák,
    léttelen lények, tompa darabok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek