Nincs: vége és többé soha –
Mint sziklakőre a moha:
Szívedre, bár kövitsd és hűtsék,
Halkan kiül a gyönyörűség.
Megyünk és mögöttünk marad
A biztos és a nem szabad –
Sírj és nevess és jer velem,
Ó hajléktalan szerelem!
Forrás: Versek mindenkinek
Nincs: vége és többé soha –
Mint sziklakőre a moha:
Szívedre, bár kövitsd és hűtsék,
Halkan kiül a gyönyörűség.
Megyünk és mögöttünk marad
A biztos és a nem szabad –
Sírj és nevess és jer velem,
Ó hajléktalan szerelem!
Forrás: Versek mindenkinek
Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyős lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedező vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár titeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kívánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
1965
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.
Egyszer csak itt van s mint kis ér,
csilingel és kisér, kisér.
S fürtös csengő lesz: hangpatak,
amelybe új csengés szakad.
Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.
És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.
A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.
A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.
S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering –
csak ring s a lelkem benne ring.
Forrás: DIA
Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.
Szerelem volt a neve régen,
Tavaszban, éjben vagy mesében,
Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.
Forrás: MEK
Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akar a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándék szándékot
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
és ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől félek,
amiért élsz, és
amiért élek.
Jaj, a szelek drótsövénye
szét ne szedje már,
földet érjen, megpihenjen
ez a zöld madár.
Előbb ágra száll,
aztán gyöpre száll,
zöld erdőben, zöld mezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
fűhegyen megáll.
Idegen a táj,
továbbmenne már,
véres még a bóbitája,
tolla csupa sár.
Ne menj el, madár,
kilobban a nyár,
sárga pernye hull a fákról,
füstöl a határ.
Nem megy a madár,
marad a madár,
sűrű eső lesz a rácsa,
ketrece a táj.
Holnap őszre vál’,
aztán télre jár,
fehér fák közt, hómezőben
sétál a madár.
Micsoda madár! micsoda madár!
kék a lába, zöld a szárnya,
dér gyöngyén megáll.
Nem szoktam, nem szoktam
kalickában hálni,
de szoktam, de szoktam
szerte széjjel szállni.
Valahol leszállni,
magamra találni,
mindent odaadni,
tollam ragyogtatni.
Szárnyammal rácsaim
szálig lekaszálni,
szoktam én, szoktam én
földön is kószálni,
százfelé osztatni,
tollam szikráztatni.
Nem is szikráztatni:
halált halasztgatni.
Szerelem, szerelem,
jaj, velem mit tettél?
Hogyha már ezt tetted,
kicsit időzhetnél.
Maradj deres őszig,
maradj nap hulltáig,
fehér hold keltéig,
koporsóm teléig.
Nem szoktam, nem szoktam
társamra találni,
de szoktam, de szoktam
társakra találni.
Szívemet eloldom
mindig, amikor kell.
De tetőled, sorsom,
a halál sem old el.
Esik eső,
Szakad, szakad,
Szeretnélek,
De nem szabad.
Te is tudod,
Tudom én is,
Nézzük egymást
Mégis, mégis.
Törvény, szokás,
Szabott szabály,
Ajtó, asztal,
Ház a határ.
Te is tudod,
Tudom én is,
Várjuk egymást
Mégis, mégis.
Beborul, és
Kinyíl az ég,
Minden éjjel
Megyek eléd.
Te is tudod,
Tudom én is,
Messze vagyunk
Mégis, mégis.
Olykor
az eső cseppjeiben
át tudod csempészni
a Hold Éjszakáját
a
Szerelem Sátrába
ahol
a töménytelen
Szomorúságtól és Szerelemtől
továbbra
is hiszed
hogy
a Tűz a Vízből születik
míg
az Évszakok
gyökeret vertek a
végtelen
pillantásában
amit
gyakran
megérinthetünk
csak
nem
tudjuk
Mikor…