Címke: magyar

  • Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz

    Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
    S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
    S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
    Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
    Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
    S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

    Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
    Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
    S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
    Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
    S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:

    Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
    Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
    Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
    Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
    Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.

    Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
    Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
    Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
    Hogy megszeresd új társaid
    S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
    S akikhez máris tartozol:
    Az elfeledtek árnyait.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…

    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: „Ha csontjaimat meg kelletik adni” (Arany)

    Vad iramban fut e vad fogat.
    És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
    Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe
    S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
    Nem baj, nem sirok. – Oh fussatok hát vad lovak
    S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
    Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
    Ki ölni megy el, nem fél, – nem tekinti fenn a Teremtőt,
    Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?…
    De így szól: ez a rend! – Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
    Ki voltam éhes, mint a kigyók,
    Lusta, mint a krokodílus
    S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa
    S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben.
    Hát ennen balsorsodat siratod?
    Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
    Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
    Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
    És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé…
    S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnoszodat e világon s arról,
    Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Részeg éjszaka

    A szél lengeti széleid,
    Nehéz sötét. – S hol felhőid osonnak el,
    Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd…

    Súlyos teher e földi lét nekem.
    Úgy mondják, mély-álmomban meggyógyulhatok…
    De nem lehet, aludni nem tudok.
    S a lelkem gőgjén nem változtatok.

    Oh némely ember alszik zsákokon,
    Befal, ledől s horkolván sose lát
    Bozontos mellű éjszakát.

    Mint tófenéken furcsa limlomok
    S a furcsa népség, mely ott imbolyog:
    Olyan vagyunk. – A nyelve hogy pörög
    Egynémely utcalánynak s hogy röhög, –
    Az udvarlója nem nem tetszik neki. –
    Bandzsít, kancsal, kopasz görög.

    S egy katona megy ott, a lábait veti,
    A bátorságát mind mellén viszi
    S az árokparton ördög ráncigál zsidót
    S egy sékelt ad neki.

    Oh nagypénteki részegek, dicsők,
    Hogy belefeküsztök a szélbe, – nők
    Nem kellenek már néktek s földi fények,
    Úgy száguldoztok, mint a vőlegények.

    Oh elhamvadni volna jó
    És feltámadni megint részegen…
    Részeg király volnék egy nagy hegyen.

    E hegynek én vagyok királya, – mondanám…
    S az özvegyasszony dolga jó legyen,
    S anyámra gondolnék a sírba’ lenn.

    Oh elhamvadni volna jó,
    Buzgón álomba kezdeni…
    E részeg éjszakán hadd jósolok:
    Hiába futsz ott fenn aranygolyó,
    E föld súlyos-beteg, mint én vagyok.
    Az inség itt a törvény, sírjatok,
    Mert sírni kell ám nektek mindezen,
    Hogy nincs termésetek e földeken,
    S ha néha van, – elönti öt folyó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Egy hellenista arab költő búcsúverse

    Ó én völgyem, hegyem,
    S ó én szép, barna feleségem,
    S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat,
    S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek,
    S félelmek anyja, te hármas Hekaté, –

    Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom,
    S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból
    S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam,
    Mert néma lettem, mint a föld,
    S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő
    S csontjaim porát a szél összeakavarja.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Zsoltár

    Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
    Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret,
    Megadod majd, megadod máskor…

    Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
    S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –
    Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri
    S Feléd tárom ki két karom…

    S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még?
    Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed
    Elnehezűlt szivemre többé nem teszed?
    S már lázas felhőid közt sincs lakásod
    S hiába várom onnan késő jeladásod?…

    Ki teremtettél s megátkoztál,
    Ki megcsókoltál és eltaszitottál,
    Uram, én nem tudok már szólani Hozzád!
    Néma lettem én s a szívem nem talál.

    De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt
    S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?”
    S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod
    Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim,
    Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, –
    Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél:
    Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem…
    …Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed
    És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet…
    Taníts meg rá, hogy újra áldjalak
    S feledjem el, hogy nem találtalak…
    Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Útra kelni, messzi menni…

    Útra kelni, messzi menni…
    Idegenbe’ megpihenni…
    Hol találja őt a tél, a nyár?
    A fű is felvídúl talán, amerre jár…

    S az út mentén köszöntik őt a fák
    Füttyent a szél, biccent az ág
    S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
    Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
    Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
    Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
    Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
    S a dúrva végtelenben ver tanyát…

    Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
    Nincs több találkozás s a messzeségben
    Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Magyar könyörgés

    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Isten, mennyei kardodat.

    Ó mért nem küldöttél látnokot,
    Húnyt szemmel ki vezetni szokott,
    Rettenetes lángoszlopot.

    Mit mutassunk? nyitott sebeket,
    Sáros, szeges, nyűves sziveket,
    – Megalázottat ki szeret.

    Emeld fel mégegyszer a főnket,
    Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,
    Könyörögeni hogy tudjunk előtted.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás:

  • Áprily Lajos: Iduska

    Emlékszik még a korhadt kerti padra
    S a kútra, mely a fák tövén fakad?
    Úgy emlékszem, sétáltunk ott, mikor még
    Virág nyílott a lombos fák alatt.

    Virágos volt a vadmirtuszbokor még.
    – Tövébe most lesárgult lomb zizeg –
    Talán én is kissé vidámabb voltam
    S kegyed se volt ily szótalan, hideg.

    Most néha-néha elvetődöm arra,
    S míg más vidáman, gondtalan mulat,
    Egy százszor visszasírt álomvilágba
    Vezet a borús, őszi hangulat.

    Ha majd megint tavasz derül a tájra,
    Tudom, kicsalja önt a vadvirág.
    Ha arra jár, jusson eszébe néha
    Egy összetört, elhervadt mirtuszág.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket