https://verskucko.com

Címke: magyar

  • Bella István: Dal

    Egyszer majd elmegyek hozzád
    megmelegítem az ágyad
    mellemmel búvok melledhez
    s nem jövök el soha többé

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Kezem a kezedben

    Hallod? Ez az a szél
    mely kitépi a fák gyökereit
    de ez a szél gyönge ahhoz
    hogy elszakítson bennünket egymástól.

    Te az én lefejthetetlen húsom vagy
    s az én vérem forr a te ereidben.
    Hiába jön felénk barát vagy ellenség
    nincs aki elrabolhatná a te ajkad
    az én ajkamtól
    nincs, aki kiáshatna engem
    a te nagyon mély szemeidből.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Szegények

    Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
    kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
    mert gazdag vagy s feledékeny.

    Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
    újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
    s robogsz tovább,
    köszönve ennek, mosolyogva emerre,
    igen szórakozottan.

    De a szegények még most is tudják,
    mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
    hogy végigmentél a budai utcán,
    s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
    ki azóta
    ott porlad a tabáni temetőben.

    Óvják ők azt, ami élet,
    félreteszik, amit csak megérintett,
    mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
    cigarettát tartottak valaha mások.
    A szegények virrasztanak,
    vigyáznak mindenre,
    élnek tehelyetted is,
    és nem felejtenek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecseri Gábor: Levél

    Szárny nélkül is száll a szó,
    száj nélkül is szól a szív;
    szép zenéje altató:
    boldog álmodásra hív

    Drága, hozzád és feléd;
    fagy ha tép, ha csíp a dér,
    arcod édessége véd,
    nyári hőnél többet ér.

    Ó, napom, napon derülj,
    így éld életed,
    minden percnek úgy örülj,
    ahogy én neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Áldottak az éjszakák

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek.
    Külön vagyunk, határaink
    tiszták, nincs senkinek

    velünk érintkezése. Mint
    a sürgönypóznák, hogyha a
    drótjuk szakadt, nem küldenek
    s nem kapnak tétova

    jelzéseket a tág világ
    felé s felől. – Csak száz s nehány
    kilométerre vagy, de ha
    ezerre lennél vagy nehány

    méterre, mindegy volna, mert
    erős a fény és visszatart;
    és nem jöhet közel
    a messzi part. –

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek,
    de áldottak az éjszakák:
    lágy kapcsoló-közeg

    a dús sötét. Az ég meleg
    és roppant nagy kosár,
    és minket, mint ma-kelt
    csibéket összezár

    pihés ölén. A sürgöny-
    póznának számtalan
    új drótja nő, és érzem:
    már nem vagyok magam.

    S határát vesztett testem
    és tested szétterül
    a sűrű légbe, s itt vagy
    a bőrömön belül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: A kutya

    Ismersz-e, mondd?
    A bundám barna volt,
    fehér sáv volt a homlokomon,
    mint a lámpás a pejlovakén
    és mint az égen a Hold.
    Mozgott a fülem,
    amikor rászállt a légy.
    Mozgott az orrom,
    amikor szaglásztam a légy után.
    Emlékszel?
    Te még síró-baba voltál.
    Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
    elkergettem a kotlóst,
    hogyha feléd közelített.
    Később
    a hátamon is lovagoltál.
    Egyszer le is estél.
    Engem raktak meg a rémületben.
    A kezedből ettem.
    Kicsi kezed volt, halványpiros
    és néha sáros, néha homokos.
    Egészben nyeltem le a falatot,
    nagy-nagy, falánk kutya voltam.
    Ismersz-e?
    Egyszer… világos este volt…
    telihold…
    vonítottam az égre, a Holdra.
    Árnyékom hosszan úszott utánam…
    mint mikor ló pusztult a háznál
    és elcipeltem a belet.
    Hallottam a hangodat akkor,
    elővágtattam a kazlak közül,
    táncoltam melletted, ugattam.
    Emlékszel?
    Aztán, éjjel
    a kertek közt csavarogtam.
    Doronggal hátba vágtak akkor.
    Elgörbült a gerincem,
    a bundám mocskos lett és fakó.
    Beteg kutya lettem.
    Agyonlövettek.
    Akkor, vacsoránál
    csak lassan járt a szájakhoz a villa.
    A kisasztalnál ültél te külön.
    Kip-kop…: s lábaiddal
    harangoztál nekem,
    kipi-kop.
    Emlékszel?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Érintés

    Lepergek néha az időről,
    Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
    És elidőzöm kissé a semmiben,
    Hogy ne féljek, és hogy te se félj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Haikuk és rövid versek (válogatás)

    VALÓSÁG ÉS IGAZSÁG
    Nem érdekel, hogy
    tényleg hideg van-e most
    — csak az, hogy fázom.

    A LEGJOBB TANÁCSOKBÓL
    Sose légy fáradt
    megdicsérni bárkit is,
    ha megérdemli!

    MOZART
    (hommage à K. D.)
    nincs rossz fű. Nincs szél,
    ami ne jól fújna. Nincs
    hamis madárfütty

    KAVICS
    Remélem: igen?
    Remélem: nem?
    – Tudom: úgy lesz
    jó, ahogyan lesz.

    KAVICS A MÉRLEGEN
    Hegyet csodálni
    lehet – de szeretni csak
    kavicsot tudunk.

    •
    Csak, kinek volt már
    kavics a cipőjében:
    becsüli, ha nincs.

    HÁLAÉRZET
    mikor az ember
    tudja, hogy mi baja nincs

    IDŐ, JÁRÁS, JELENTÉS
    aztán a hó,
    megint a hó,
    eljön a hó hava, évada:
    hullhat önmagára másmaga.
    Most jelentősebbek és múlandóbbak
    a lábnyomok. Aztán megint elolvad
    a hó, a hó, a hó

    A KAPCSOLAT
    Nem a gyakoriság.
    Nem is a közös programok.
    — A tér/idő/alkalom
    rendszerketrecébe nem
    zárható
    Korlátlan Jelenlét.

    PONT
    Holott most inspirált vagyok
    — azaz: együtt cél, eszköz, ok —
    ám épp, mint némely verseket
    épp nem szabad, épp nem lehet
    történtté tenni (fontosabb
    dolog képezvén dolgomat,
    vagy szakmám Kétnevű Ura
    tiltja: Ízlés, Öncenzúra);
    ___megcsökve hát e pontnyi poszton:
    ___halálom újra elhalasztom.

    HALOTTI BESZÉD
    A halál nem baleset, nem betegség, nem büntetés:
    ne tarts tőle, ne próbáld gyógyítani, sem elkerülni;
    ne szégyelld.
    ___________Veled növekszik, mióta csak
    növekszel
    s veled fogy, épp azóta.
    ____________________Tiéd. Halálod is te vagy.

    NE HARAGUDJ…
    (Szép Ernő-hangminta)
    Ne haragudj, ha meghalok,
    s itt hagyok nem kevés, de sok
    ilyen-olyan tennivalót!
    – Mint a többi silány csalók,
    váltig leplezzem a valót?
    Mint te is: én is meghalok.
    Ne haragudj, hogy meghalok
    (s hogy előbb inkább, vagy utóbb?
    az megtörténtéig: titok).
    Ne haragudj, de meghalok,
    mert élek – egyszerű dolog.
    Ha jó, ha rossz: majd megszokod.
    (Mit írok s míg olvashatod,
    vedd úgy, hogy Hozzád szól, a Szót:
    ne haragudj, ha meghalok!)

    Forrás: Fodor Ákos költészete (Facebook-csoport)

  • Romhányi József: Nyúliskola

    Erdőszélen nagy a móka, mulatság,
    iskolába gyűlnek mind a nyulacskák.
    A tanító ott középen az a nyúl,
    kinek füle leghosszabbnak bizonyul.
    Kezdi az oktatást egy fej káposztával,
    hallgatják is tátott szájjal.

    Az egymást tapasztó
    táposztó
    levelek képezte káposzta
    letépett
    levelein belül tapasztalt betétet,
    mely a kopasztott káposzta törzse,
    úgy hívják, hogy torzsa.
    Ha most a torzsára
    sorjába
    visszatapasztjuk
    a letépett táposztó káposztaleveleket,
    a tapasztalt rendben,
    akkor szakasztott, helyesen
    fejesen
    szerkesztett káposztát képeztünk.

    Ez a lecke! Megértettük? –
    kérdezte a nyúltanár.
    Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már.

    – Akkor rögtön feleltetek! –
    lapult a sok tapsifül,
    füllentettek, dehogy értik, és ez most mindjárt kisül!

    – Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj kétlábra, s vázold hát,
    mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát?

    – Jóllakok! – felelte elképesztő képzetten
    a kis káposzta-kopasztó ebugatta,
    de a tanár megbuktatta.

    Forrás: (pl. MEK / Romhányi József versei – ahova majd beteszed)

  • Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz

    Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
    S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
    S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
    Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
    Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
    S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

    Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
    Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
    S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
    Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
    S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:

    Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
    Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
    Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
    Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
    Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.

    Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
    Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
    Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
    Hogy megszeresd új társaid
    S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
    S akikhez máris tartozol:
    Az elfeledtek árnyait.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia