Szerelem emléke, viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
világíts belső éjszakánkba,
mert szívünk megvakult,
beborult, elvadult,
kitörve édes vonzalomból,
átkozott csillagként csak rombol,
tördeli párját,
szeretőjére halált gondol.
Viráglámpa,
tabáni tulipánfa,
ragyogd be szívünk éjszakáját!
Forrás: Szívzuhogás
Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.
Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt, nálad is jobban,
a csitítót, feledtetőt.
Már mint a messze csillagok
úgy tűnnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok.
Forrás: MEK
Hatalmas úr, sziklás erősség,
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhívod.
Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.
Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.
Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.
Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!
Forrás: MEK
Hadd éljek még – hogy beteljék felettem,
amit számomra valahol kiróttak.
Be akarom még csukni az ajtókat.
S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.
Kit megbántottam, megvigasztalom majd,
ki megbántott, azon még bosszút állok.
Korán kelek, hogy lássam a világot,
s estente halljam még a régi lomb-zajt.
Egy-két szegénynek még levelet írok.
Megnézem még a szabadkai házat,
hol porba vert a gyász és a gyalázat
egy nyári éjen, s sírok, újra sírok.
Elutazom oda, hol sose jártam.
Egy ismeretlen ablakon benézek.
Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
Sötétbe járok. Járok a sugárban.
Aztán, mikor elérkezik a vesztem,
s végére hajlik már emberfeletti
nagy életem – mert nem szabad feledni –
tisztán és fényesen a sírba fekszem.
Forrás: MEK
Anyám, ha egyszer végre visszatérek
és ott maradok mindörökre nálad.
Ha ráborulok régi küszöbünkre,
s megcsókolom az áldott, ősi fákat,
és fáradottan, könnyesen remegve
nézek szemedbe.
Várj akkor engem, mert jövök egy este.
Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz,
rőt esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
hogy fázva átremeg az ősi ház
a félelemtül.
De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
zárj a karodba, ne keresd a szívem,
melyet elönt a csúf, fekete vér,
csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
csak simogasd a főmet csendesen.
Én sem mesélem el neked, hogy éltem
fekélyes csókok közt, világos éjben,
csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
akkor megértem majd, te vagy a kezdet
s te vagy a vég.
Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
én, szólni nem tudó öreg baba,
és a szívemből ajakamra reszket
az életem eltűnő dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó,
merengve, mosolyogva, szomorún,
s koporsó és bölcső közt tétovázva
fonod fehér halotti koszorúm.
Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
gyógyítva rebben áldott mosolyod,
s könnyel, virággal, régi-régi dallal
szegény fiad halálba dalolod.
Forrás: MEK
Ha sóhajod, többé nem hallik át,
ha könnyed, soha nem hull már ide,
ha emléked, szavak kísértete,
ha vágyad, nem te szítod parazsát,
ha mindig, a veled-halt ifjúság,
ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
ha nincs, még benne van a volt íze,
ha van, akkor is iker árvaság.
Nem csupa innen és nem csupa túl,
mihelyt megszövöm, szálaira hull
s úgy fut a semmin keresztül-kasul:
mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
mégis valóság, élet és jelen –
mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.
Forrás: DIA
Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szívedben
sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
– Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
más halál voltak, azok a napok,
haragos hetek, órák! – Mindaketten
romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
– S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
te engem csak magaddal: odalett
veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
siratlak is már, túlvilági férjem!
– Sírj, sírj, szívem, kísértet-feleségem!
Forrás: DIA
Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szívem s homlokom
nyugodni simúl: ha sajog is a
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít;
és rád gondolnom olyan jól esik!
Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szívemen?!
Forrás: DIA
Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.
Húrjai elpattantak. A nyakán
Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.
Oly fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,
Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, – s cellája küszöbén.
Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,
És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság.
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.
Forrás: MEK
Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: – lesz mit fölemlegetnünk.
Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már – ne csak magunkat.
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
