https://verskucko.com

Címke: megbékélés

  • Kosztolányi Dezső: Koporsó és bölcső közt

    Anyám, ha egyszer végre visszatérek
    és ott maradok mindörökre nálad.
    Ha ráborulok régi küszöbünkre,
    s megcsókolom az áldott, ősi fákat,
    és fáradottan, könnyesen remegve
    nézek szemedbe.

    Várj akkor engem, mert jövök egy este.
    Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz,
    rőt esti láz.
    Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
    hogy fázva átremeg az ősi ház
    a félelemtül.

    De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
    bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
    zárj a karodba, ne keresd a szívem,
    melyet elönt a csúf, fekete vér,
    csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
    csak simogasd a főmet csendesen.

    Én sem mesélem el neked, hogy éltem
    fekélyes csókok közt, világos éjben,
    csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
    akkor megértem majd, te vagy a kezdet
    s te vagy a vég.

    Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
    én, szólni nem tudó öreg baba,
    és a szívemből ajakamra reszket
    az életem eltűnő dallama.
    Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó,
    merengve, mosolyogva, szomorún,
    s koporsó és bölcső közt tétovázva
    fonod fehér halotti koszorúm.

    Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
    gyógyítva rebben áldott mosolyod,
    s könnyel, virággal, régi-régi dallal
    szegény fiad halálba dalolod.

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Mégis

    Ha sóhajod, többé nem hallik át,
    ha könnyed, soha nem hull már ide,
    ha emléked, szavak kísértete,
    ha vágyad, nem te szítod parazsát,
    ha mindig, a veled-halt ifjúság,
    ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
    ha nincs, még benne van a volt íze,
    ha van, akkor is iker árvaság.
    Nem csupa innen és nem csupa túl,
    mihelyt megszövöm, szálaira hull
    s úgy fut a semmin keresztül-kasul:
    mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
    mégis valóság, élet és jelen –
    mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Képzelt párbeszéd

    Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szívedben
    sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
    – Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
    aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
    mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
    hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
    más halál voltak, azok a napok,
    haragos hetek, órák! – Mindaketten
    romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
    – S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
    te engem csak magaddal: odalett
    veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
    siratlak is már, túlvilági férjem!
    – Sírj, sírj, szívem, kísértet-feleségem!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz…

    Folyton átlengsz gondolataimon,
    mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
    ég váratlan villanó mosolya,
    s néha már, mint egy édes hatalom
    érintésétől, szívem s homlokom
    nyugodni simúl: ha sajog is a
    „nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
    szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
    Meg kell ismernem minden emberit,
    ha üdvözít, ha pokolra taszít;
    és rád gondolnom olyan jól esik!
    Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
    Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
    segítesz, ugye, szív a szívemen?!

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.

    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.

    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.

    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,

    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Nehéz a szívünk

    Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
    Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
    Jobban kellene szeretni magunkat,
    hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

    A szíveink egymásra zúzva hulltak,
    eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
    Sebeinkért szeretjük már a múltat;
    és a jövőt: – lesz mit fölemlegetnünk.

    Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
    Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
    Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
    ütése alatt ragyog a szerelmünk.

    Egymást szeressük már – ne csak magunkat.
    Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: Én, szegény Magam

    Szeretlek halálos szerelemmel,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te elhagyott, te szép, béna ember,
    Te: Én, szegény Magam.

    Senkid sincs e bús, pucér világon.
    Sorvasztó, álmatlan éjjelek
    Holdfényénél fölujjongva látom:
    Csak én szerettelek.

    Te: Én, aki királynőket vártál
    S bölcs királyok hódolásait,
    Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:
    Csak én vagyok ma itt.

    Szeretlek, mert a keserűségnek
    Ártatlan és áldott fia vagy,
    Mert minden egynek, búsnak és szépnek
    Tömjénezni szabad.

    Téged elhagyott már minden, minden,
    Durván, meg-nem-értőn és gazul.
    Nincs szépség, melynek hívője nincsen:
    Most én vagyok az úr.

    Az egész világ helyett imádlak,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te szép, kit a buták meg nem láttak:
    Te: Én, szegény Magam.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm

    Napsugarak zúgása, amit hallok,
    Számban nevednek jó íze van,
    Szent mennydörgést néz a két szemem,
    Istenem, istenem, istenem,
    Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
    Te voltál mindig mindenben minden,
    Boldog szimatolásaimban,
    Gyöngéd simogatásaimban
    S éles, szomorú nézéseimben.

    Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
    Hol éreztem az életemet
    S hol dőltek, épültek az oltárok.
    Köszönöm az énértem vetett ágyat,
    Köszönöm neked az első sírást,
    Köszönöm tört szívű édesanyámat,
    Fiatalságomat és bűneimet,
    Köszönöm a kétséget, a hitet,
    A csókot és a betegséget.

    Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
    Másnak, csupán néked, mindenért néked.
    Napsugarak zúgása, amit hallok,
    Számban nevednek jó íze van,
    Szent mennydörgést néz a két szemem,
    Istenem, istenem, istenem,
    Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
    Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
    S hogy te leszel a halál, köszönöm.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Káin megölte Ábelt

    Uram, én Jehovám,
    Tudtam, hogy ölni nem szabad
    S Káin megölte újra Ábelt:
    Megöltem magamat.

    El sem bujdoshatom,
    Nem mostam meg véres kezem,
    Nem vétkeztem, mikor gyilkoltam
    És most sem vétkezem.

    Nincs senkihez közünk
    S Te nem adtál elég erőt,
    Uram, hogy ketten legyünk eggyek
    A te arcod előtt.

    És föltámadt Káin,
    Ki százszor többet szenvedett
    S megölte önmagával együtt
    Ábelt, gyermekedet.

    E földön senki sincs,
    Ki vádolhat halottakat,
    Te sem, Uram, az Égben ott fent,
    Bár ölni nem szabad.

    Megöltem magamat,
    Mert furcsák voltunk kettesen:
    Fogadj, Jehovám, két-eggyünket
    Értőn és kedvesen.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Álmom: az Isten

    Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
    Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
    A sorsom: menni, menni, menni
    S az álmom: az Isten.

    Vele szeretnék találkozni,
    Az álmommal, nagy, bolond hitben
    S csak ennyit szólni: Isten, Isten
    S újból imádkozni.

    Nem bírom már harcom vitézül,
    Megtelek Isten-szerelemmel:
    Szeret kibékülni az ember,
    Mikor halni készül.

    Forrás: MEK