https://verskucko.com

Címke: megbocsátás

  • Váci Mihály: A jövő irgalmáért

    Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
    s kiket a kétség megöl;
    kik ezrekért meghalnátok, de százezerek meghalhatnak
    aggódásotok felől.

    Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
    gyűlölködve szeretők!
    Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
    üldözők!

    Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
    ölitek.
    Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
    lelketek.

    Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
    és istene;
    ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
    és a Lét ítélete.

    Szeretek köztetek élni, emberek! –
    és azt hiszem,
    nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében,
    féltében
    mint segít magán az ember, s hogy éli át
    itt és ott és mindenütt
    ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
    e szörnyűt és e gyönyörűt.

    Úgy él, ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
    tereli.
    Én jövője irgalmába ajánlom, és forrón, szívből
    megbocsátok már neki.

    Éljetek hát boldogan e világon:
    – talán lehet.
    Én próbáltam és tudom már: – nincsen ennél,
    nincsen semmi nehezebb!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Mámor

    Szeretném felverni lelkem dalával
    A szomorúk szivét, a világot.
    Most megbocsátok annak is,
    Aki bántott.

    Szeretném a keblemre ölelni az
    Életért küzdő, fájó rabot.
    Szeretném feltámasztani,
    Aki halott.

    Szeretném, hogyha lassabban forogna
    És végre megállna a nagy kerék.
    De a legjobban szeretném,
    Ha szeretnék.

    És szeretnék alkotni csodásat és
    Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
    S aztán meghalni: Mert én a
    Mámor vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

    Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Szeretted ezt a szomorú világot
    S az embert, ezt a nyomorú virágot.
    Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
    És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
    Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
    Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
    A megbocsátást gyakoroltad egyre,
    Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
    Ma is elégszer hallod a magasban
    A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
    A gyilkos ember hangját, aki részeg,
    S a szeretet szavát feszítené meg.
    Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
    Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

    Völgyek felett hangos torokkal
    üzenhet a vadásztülök.
    Békét kötök az állatokkal,
    az erdővel kibékülök.

    Rejtőzve már többé nem állok
    zsákmánnyal csábító lesen.
    Márciusi szalonka párok
    suhanjanak szerelmesen.

    Jöhet a bükkös karcsú vadja,
    a lenge-leányos őz-alak,
    nem puska-dörrenés fogadja,
    csak egy szelíd: „nem bántalak”.

    Völgyben, vadonban, rónaságon
    a békesség bolyong velem.
    Csak egy öröm van a világon
    s ez az öröm fegyvertelen.

    S a régi őz, aki annyi vérrel
    pirosítva havat, mohát,
    s reám nézett rémült szemével,
    a régi őz is megbocsát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály – A jövő irgalmáért

    Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
    s kiket a kétség megöl;
    kik ezrekért meghalnátok, de százezerek meghalhatnak
    aggódásotok felől.
    Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
    gyűlölködve szeretők!
    Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
    üldözők!
    Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
    ölitek.
    Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
    lelketek.
    Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
    és istene;
    ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
    és a Lét ítélete.

    Szeretek köztetek élni, emberek! –
    és azt hiszem,
    nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében
    féltiben
    mint segít magán az ember, s hogy éli át
    itt és ott és mindenütt
    ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
    e szörnyűt és e gyönyörűt.
    Úgy él, ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
    tereli.
    Én jövője irgalmába ajánlom és forrón, szívből
    megbocsátok már neki.
    Éljetek hát boldogan e világon:
    – talán lehet.
    Én próbáltam és tudom már: – nincsen ennél,
    nincsen semmi nehezebb!


  • Dsida Jenő: Megbocsátod-é?

    Szél vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

    Nap vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy leperzseltem hófehér karod?

    Ősz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy ingválladra tört levelet szórtam?

    Fű vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

    Víz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy áztattalak forró könnyesőben?

    Árny vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy véletlenül arcodra vetődtem?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor – idézet

    „De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív,
    mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek.
    Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban,
    elég, hogy megbocsáss mindazoknak,
    kiknek önző és komisz szívét megismerted;
    elég, hogy megbocsáss az emberek összességének.”

  • Harcos Katalin: Ha majd…

    Ha majd fényt adni lesz újra lángom,
    s tudok visszanézni megbocsájtón,
    ha a fájdalom már csak emlék,
    s leteszem múltunk minden terhét,
    ha árulásod már fájni nem fog,
    talán leszek derűs. Nem boldog,
    de könnyeim mind elapadnak
    s enyhet, vigaszt lelek magamnak.
    Ha benned majd a múltat látom,
    lehetsz egykor csupán barátom,
    de könnyben, kínban gyötrődöm addig,
    s lelkem sötét bánatba hanyatlik
    magányba burkolózva, fájón,
    fényre, melegre, reményre vágyón.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Bizalom

    S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
    csalódom abban, kinek szívemet,
    mint álmából a rózsát, kitakartam,
    s ha épp az árul el, kit életemmel
    fedeztem én,
    s ha tulajdon fiam
    tagad meg,
    és ha nem harminc ezüstért,
    de egy rongy garasért adnak el engem
    barátaim,
    s ha megcsal a reménység,
    s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
    és elátkozom már, hogy megszülettem,
    s ha csak a bosszút hizlalja a hála
    híveimben,
    s ha rágalom kerít be, —
    akkor se mondom, hogy nem érdemes!

    Akkor se mondom, hogy nem érdemes
    hinni az emberben, akkor se mondom,
    hogy megélek magam is, néptelen
    magányban, mert irgalmatlan az élet.
    De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
    bizalmam sarkig kitárult kapu,
    nem verhet rá lakatot a gyanú;

    ki-be jár rajta bárki szabadon.
    Egy besurrant csaló tiszteletére
    nem állítok őrséget tíz igaznak!

    Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
    megtisztálkodva ma betérhet újból;
    ki kétélű késsel jött ide ma,
    köszönthet holnap tiszta öleléssel!

    Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
    Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
    kegyelmet a hazugnak,
    nem tudok
    mentséget a könnyes képmutatásra,
    s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
    akár a nyers önzés orvtámadását.
    De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
    Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
    porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
    dühünk lehűl,
    csak szerelmünk örök.

    S halandó gyarlóságai között
    csupán maga az ember halhatatlan.
    Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
    irgalmas vára bizalomból épül;
    s az önmagával vívott küzdelemben
    csak jósága szolgálhat menedékül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Tudom, hogy senki…

    Nem lesz ott velem
    majd azok közül,
    kiket szerettem
    és elhagytam,
    akit imádtam,
    s elhagyott,
    vagy kit megbántottam,
    s nem kértem bocsánatot,
    — tán megbocsátott
    nekem, ha tudott —
    abban az utolsó,
    fájdalmas pillanatban,
    mikor mennem kell
    e Földről.

    Forrás: Lélektől lélekig