Száz éve most, az erkölcsös csehek közt
Szemét lehunyta egy vidám legény,
Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,
Tiszt, pap, bűvész, kém, gazdag és szegény.
De bármi volt is, bármily állapotban,
Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,
A nagy Jacopo Casanova volt ő,
S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
Maga megírta sok nehéz kötetben
Kalandjait (nevekkel) sorra mind,
Ez immorális és ledér iratba
A jól nevelt lány bele nem tekint.
Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,
Hogy volt az ólmok börtönébe rab,
De a börtönben, mennyben és pokolban
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
Olasz, görög, német, hollandus, angol,
Lány vagy menyecske mindegy volt neki,
Heléna, Róza, Toinon, Tereza
Báját e mű lelkesen hirdeti.
S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs
Szított szívében újabb vágyakat,
Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
Volt felesége, meghalt, elsiratta,
Vett másikat s melléje szeretőt,
Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,
Reggel, ebédnél, este, délelőtt.
Nem volt tüzes szívének semmi sem szent,
És ujjongott, ha új kaland akadt,
Gyermekkorában, ifjan és elaggva,
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
Száz éve most, hogy meghalt, eltemették
Az erkölcsös csehek közt valahol,
Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik,
S a bokorban fülemile dalol.
Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni
A szív, e nyughatatlan húsdarab:
Az Isten megbocsátja bűneit, mert
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.
