Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll,
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég meguntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng,
és jól esik az esti csend.
Jó így még egyszer szemlehunyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára,
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Forrás: Lélektől lélekig
Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…
A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint óriás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
Így lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.
Forrás: Lélektől lélekig
Valamikor a világ,
Olyan csendes, mint a tó.
Amikor a szél se rezzen,
Békés, nyugalmat adó.
Lábujjhegyen jön az éj,
Nagykabátján csillagok.
Zsebébe minden belefér,
Boldog s boldogtalanok.
Akinek csak szíve van,
Odabújik egy kicsit.
Átfázott nappalok után,
– Holddal takarózni itt.
Forrás: Lélektől lélekig
Álom, álom, édes álom,
Suhanj végig szempillámon,
S ráterítve csoda-fátylad,
Népesítsd be éjszakámat.
Szerelemrül légyen álmom,
A szelíd, csöndes álom.
Álom, álom, édes álom,
Érkezésed mindig áldom.
…
Te boríts be fátyoloddal,
Te kábíts el mákonyoddal.
Te cirógass karjaidban,
Födj be lágyan holtomiglan.
Áldva légyen érkezésed;
Éltem álom, álmom élet.
Álom, álom, édes álom,
Szemem, íme már lezárom.
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
A legszebb is hiába volt a részed!
Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
az érzékekből hogy illan a dús lét!
De zene zendül, angyalszárnyalással,
hangját millió hangba szövi bennünk,
hogy az embert áthassa mély varázzsal,
s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.
És könnyül a szív, és hamar belátja,
hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
a túlgazdag ajándékot a hála
vele szeretné önként viszonozni.
Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
a zene s a szerelem iker üdve!
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, drágám, nincs semmi baj,
csak a szívem fáj egy kicsit.
A szívem fáj, ahogy szokott.
Vergődik, fölsír, bús-rekedt
gyerek-panasszal. Hagyni kell!
Ne szóljon hozzá senki és
ne dédelgesse sebét!
Egyedül elapad a könny
és elcsitul a szenvedés…
Kábultan szétnéz, még szipog,
de este már aludni fog,
holnap már játszik… fölnevet.
A szívem fáj. Most hagyni kell,
mint egy kis síró gyermeket.
Forrás: Lélektől lélekig
Ismét rövid éj lökött
a kávéscsésze elé,
fázós hajnal didereg
a kapu alatt,
bögréd szélén apró
morzsa pislog,
hangod hallom: álmodból
vajon mi maradt?
Rohanó napok között
kapaszkodunk
egymásba, örvénylenek
zúgó hetek,
s míg párnád
kettőnknek igazítod,
ma éjjel gyógyító
csend leszek.
Új reggelek születnek
körülöttünk,
karolj belém, ami elmúlt,
messze már,
szememben, mint régi
kedves tükrödben,
egyre szélesebb a
reményszínű láthatár.
Forrás: Lélektől lélekig
Élek én, mint oly sok éve
magányom csendes, lágy ölén,
legjobb barátaim lettek a könyvek,
mikben nem csalódtam én.
Ha felcsapom a könyv fedelét,
és utazok a betűk tengerén,
messze-messze röpít képzeletem
s élem a mások életét.
Feltárul előttem sok, színes világ
s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
megnyitom lelkem zárt kapuját,
az érzéseket áradni hagyom.
Sokszor csillog könny szememben,
máskor hangosan kacagok,
feledni tudom gondom, bajom,
mert kiről olvasok, nem én vagyok.
Kirekesztem a zajos világ,
a csend és nyugalom szigete vár,
itt feledem sok kudarcom,
háborgó szívem is megnyugvást talál.
Forrás: Lélektől lélekig
Sikongó szívvel csodákat lestem,
Álmodva jártam sugaras estben;
Néztem a vágytól ittasult szembe,
Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
Mellyel a holt szó élővé válhat;
Derengő ködben láthatárt, mélyet,
Hová a lelkem sohasem érhet;
Fáknak odvában elrejtett kincset,
Melyből szeretet gyémántja inthet,
Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
Vérvörös lángom fehérre szítván…
Oromról lávák völgyében jártam,
Tisztító lázban elégni vágytam.
Könnyek tengerét gázoltam térdig,
Könnyek tengerén szívem csak vérzik…
Feledés írja maradna végül,
Mellyel a lelkem szelídre békül;
Higgadtra, miként megkopott kövön:
Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
Nem érzi kínját dermesztő télnek,
Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
Hűvösen, bölcsen mered az égre.
Forrás: Lélektől lélekig
