https://verskucko.com

Címke: megnyugvás

  • Győri Dezső – Megbékülés

    Sikongó szívvel csodákat lestem,
    Álmodva jártam sugaras estben;
    Néztem a vágytól ittasult szembe,
    Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
    Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
    Mellyel a holt szó élővé válhat;
    Derengő ködben láthatárt, mélyet,
    Hová a lelkem sohasem érhet;

    Fáknak odvában elrejtett kincset,
    Melyből szeretet gyémántja inthet,
    Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
    Vérvörös lángom fehérre szítván…
    Oromról lávák völgyében jártam,
    Tisztító lázban elégni vágytam.
    Könnyek tengerét gázoltam térdig,
    Könnyek tengerén szívem csak vérzik…

    Feledés írja maradna végül,
    Mellyel a lelkem szelídre békül;
    Higgadtra, miként megkopott kövön:
    Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
    Nem érzi kínját dermesztő télnek,
    Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
    Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
    Hűvösen, bölcsen mered az égre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Párbeszéd

    Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
    fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
    Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
    te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

    Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
    és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
    Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
    s karommal égig emeled azt a kardot.

    Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
    mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
    Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
    téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Reviczky Gyula: Sírok között

    Szeretek én bolyongani
    közöttetek, sírok halottjai!
    Rég porladó szívek fölött
    a pázsit kétszer oly tömött.
    S köröskörül, amerre nézek,
    halál helyett száz ifjú élet.
    Azt olvasom fűben, virágban,
    hogy a sírból feltámadás van.

    Rég porladó szívek fölött,
    ahol a pázsit kétszer oly tömött,
    szoktam tűnődni egyedül
    a túlvilági lét felül.
    S ha új sírdomb előtt megállok,
    melyet benőttek a virágok:
    úgy érzem, holtakkal beszélek,
    s mélázva egy rózsát letépek.

    A temető csendes magánya
    mindig kedvenc helyem marad.
    A lét zajából ki-kivágyva,
    oda irányzom utamat.
    Ha bú emészt, ott enyhülök;
    a léttel ott kibékülök.
    Ha sírról sírra lépdegélek,
    úgy tetszik, hogy marasztanak.
    A holtak mintha intenének:
    „Békén viseld fájdalmadat.
    Begyógyul mindnyájunk sebe,
    tiéd is, bánat embere!”

    Forrás: Magyar Kurír

  • Goethe: Vándor éji dala

    (Tóth Árpád fordítása)

    Immár minden bércet
    Csend ül,
    Halk lomb, alig érzed,
    Lendül:
    Sóhajt az éj.
    Már búvik a berki madárka,
    Te is nemsokára
    Nyugszol, ne félj…

    Forrás: Magyar Kurír

  • Tóth Árpád: Este a temetőn

    Vén, halottas esti kert.
    Itt-ott ferdén, egyedül
    Egy-egy tél-túl földbevert
    Furcsa fejfa hegye dűl:
    Megpihenne, ósdi rom,
    Elzuhanna békiben
    Lent a füves, ó siron,
    Hol gazdája rég pihen…

    Most a tiszta esti ég
    Gyengezöld és tág mező,
    Nyúgodalmas, rest vidék,
    Egy-egy halkan érkező
    Csillag csillog: angyal ott,
    Őrző angyal, azt hiszem,
    Földre ballag most gyalog,
    S kézi kis lámpást viszen…

    Béke, béke… lomb megett
    Vén feszület feketül,
    Karja most, az átszegelt,
    Kétfelé lágyan vetül:
    Elgyötörte estelig
    Véres és szöges tusa,
    Ölelő most és szelíd
    Ívü fáradt gesztusa…

    Béke, béke… élni ma
    Nem fáj úgy, nem tépdesem
    Lelkem váddal, vén ima
    Zsongat búsan, édesen:
    Útbafáradt vén legény
    Estimája… dédapám
    Énekelte még, szegény,
    Vándorútján hajdanán:

    „Útvigyázó szent kereszt!
    Vándor míves esdekel,
    Új bolygásra úgy ereszd:
    Féluton ne esne el;
    Légy kegyelmes tútora,
    Vén csontot hadd várja már
    Meleg cipó, csutora,
    Édes asszony, víg halál…”

    Régi emlék, furcsa dal…
    Ó, mikor még, kis legény,
    Próbálgattam fiatal,
    Félénk hangocskámmal én,
    Kandallós, vén, víg tanyán,
    S megrettenve hagytam el,
    Látva: szép, szelíd anyám
    Mily búsan s némán figyel…

    Béke, béke… vár reám,
    Egyre vár az ócska ház,
    Ablakában ül anyám,
    És az estbe kivigyáz…
    Jaj, de lelkem-testemen
    Lomha, bús egykedvüség,
    S eltünődöm: istenem!
    Messze kell-é menni még?…

    (1911)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Pilinszky János: Novemberi Elízium

    A lábadozás ideje. Megtorpansz
    a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
    kolostorcsendje háttered. Kezes
    szellőcske indul a füvek közűl,
    s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
    érzékeid öt meggyötört sebe
    enyhületet érez és gyógyulást.

    Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
    gyermekien áttetsző tagjaiddal
    a nagyranőtt kendőben és kabátban,
    mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
    És olyan is, mint ama szelidek,
    kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
    oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
    csak ragyogni a novemberi napban,
    és illatozni toboz-könnyüen.
    Csak melegedni, mint az üdvözültek.

    (Szigliget, 1958. november)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Wass Albert: Házsongárdi temetőben

    Egy délután a zajtól messze szöktem,
    s az életemet mentem kipihenni
    a Házsongárdi öreg temetőben.
    Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
    Olyan lélek-csitító volt a csend:
    a némaság és a néma ajkú holtak.
    Akkor láttam: a fényvirágos álmok
    amik a lelkem szent csodái voltak,
    halottak lettek: néma ajkú holtak.
    És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
    s a hervadásban meglassul a vérem,
    akkor az őszt majd könyörögve kérem.
    A holtaktól megirigylem az álmot,
    s cserébe nyújtom minden álmomat
    hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
    S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
    az életemet nagyon tele szőttem…
    s megállok ismét kissé megpihenni
    a Házsongárdi temetőben.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Úgy legyen!

    Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.
    Fagyott rózsafák a sírod felett.
    Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.
    Ragyogjon körül fájó glória!
    Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.
    Láthatatlan és mégis ünnepi.
    Hat éve nem vagy. De légy! Akarom!
    Végső búcsúm a végső hatalom.
    Két új rózsatő a sírod felett.
    Jó s rossz most zárja könyvbe a neved.
    Te se halsz meg egészen! Kétezer
    évig mindig lesz, aki rád figyel:
    férfi sóváran, asszony irigyen –
    örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: A nyugodt csoda

    Tudom, semmi, de semmi közötök
    hozzám, butuska tücskök a fű között,
    mégis jólesik azt képzelni, hogy
    mikor, így, este, ablakot nyitok,
    nekem üzentek, sok hű kis barát,
    lelkendezve, hogy csak szép a világ, –
    és hogy amiként szobámba a rét
    vigasznak lengeti be fűszerét,
    a hömpölygő, meleg szénaszagot
    s benne az ezer szikra csillagot
    s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
    olyan lélekkel, köszöntésetek,
    úgy építitek, hangokból, puha
    zenéből, ide, az ágyam köré,
    az izgatott nap romjai fölé,
    azt, ami örömünk volt valaha,
    közös örömünk: a nyugodt csodát,
    a zengő, boldog, nyári éjszakát.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Takarodó

    Most hát pihenjünk:
    leszerelnek a megvert
    hadseregek,
    szünetelnek a vándormadarak
    légijáratai, megállnak
    a leggyorsabb gyorsvonatok, és
    majd csak lenyomja lázainkat
    orvosunk, a reménytelenség.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál;
    nézd: Polyphemos megvakult:
    nincs már szüksége monoklira,
    hogy udvaroljon Theokritos
    szép lányainak; mindenfelé
    sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond
    a kereskedelem előnyeiről, függöny után
    alszik a hang húrban, fuvolában,
    befelé fordultak a távcsövek
    s végül
    legkedvesebb halottaink fölött is
    eloltjuk a gyertyákat.

    Lelkem, pihenj: a pihenés
    félig halál
    s a halál a lélek ágya:
    párnája feledés,
    takarója csönd
    s megbékült álma maga az isten.

    Forrás: DIA