Nem, drágám, nincs semmi baj,
csak a szívem fáj egy kicsit.
A szívem fáj, ahogy szokott.
Vergődik, fölsír, bús-rekedt
gyerek-panasszal. Hagyni kell!
Ne szóljon hozzá senki és
ne dédelgesse sebét!
Egyedül elapad a könny
és elcsitul a szenvedés…
Kábultan szétnéz, még szipog,
de este már aludni fog,
holnap már játszik… fölnevet.
A szívem fáj. Most hagyni kell,
mint egy kis síró gyermeket.
Forrás: Lélektől lélekig
Ismét rövid éj lökött
a kávéscsésze elé,
fázós hajnal didereg
a kapu alatt,
bögréd szélén apró
morzsa pislog,
hangod hallom: álmodból
vajon mi maradt?
Rohanó napok között
kapaszkodunk
egymásba, örvénylenek
zúgó hetek,
s míg párnád
kettőnknek igazítod,
ma éjjel gyógyító
csend leszek.
Új reggelek születnek
körülöttünk,
karolj belém, ami elmúlt,
messze már,
szememben, mint régi
kedves tükrödben,
egyre szélesebb a
reményszínű láthatár.
Forrás: Lélektől lélekig
Élek én, mint oly sok éve
magányom csendes, lágy ölén,
legjobb barátaim lettek a könyvek,
mikben nem csalódtam én.
Ha felcsapom a könyv fedelét,
és utazok a betűk tengerén,
messze-messze röpít képzeletem
s élem a mások életét.
Feltárul előttem sok, színes világ
s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
megnyitom lelkem zárt kapuját,
az érzéseket áradni hagyom.
Sokszor csillog könny szememben,
máskor hangosan kacagok,
feledni tudom gondom, bajom,
mert kiről olvasok, nem én vagyok.
Kirekesztem a zajos világ,
a csend és nyugalom szigete vár,
itt feledem sok kudarcom,
háborgó szívem is megnyugvást talál.
Forrás: Lélektől lélekig
Sikongó szívvel csodákat lestem,
Álmodva jártam sugaras estben;
Néztem a vágytól ittasult szembe,
Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
Mellyel a holt szó élővé válhat;
Derengő ködben láthatárt, mélyet,
Hová a lelkem sohasem érhet;
Fáknak odvában elrejtett kincset,
Melyből szeretet gyémántja inthet,
Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
Vérvörös lángom fehérre szítván…
Oromról lávák völgyében jártam,
Tisztító lázban elégni vágytam.
Könnyek tengerét gázoltam térdig,
Könnyek tengerén szívem csak vérzik…
Feledés írja maradna végül,
Mellyel a lelkem szelídre békül;
Higgadtra, miként megkopott kövön:
Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
Nem érzi kínját dermesztő télnek,
Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
Hűvösen, bölcsen mered az égre.
Forrás: Lélektől lélekig
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Szeretek én bolyongani
közöttetek, sírok halottjai!
Rég porladó szívek fölött
a pázsit kétszer oly tömött.
S köröskörül, amerre nézek,
halál helyett száz ifjú élet.
Azt olvasom fűben, virágban,
hogy a sírból feltámadás van.
Rég porladó szívek fölött,
ahol a pázsit kétszer oly tömött,
szoktam tűnődni egyedül
a túlvilági lét felül.
S ha új sírdomb előtt megállok,
melyet benőttek a virágok:
úgy érzem, holtakkal beszélek,
s mélázva egy rózsát letépek.
A temető csendes magánya
mindig kedvenc helyem marad.
A lét zajából ki-kivágyva,
oda irányzom utamat.
Ha bú emészt, ott enyhülök;
a léttel ott kibékülök.
Ha sírról sírra lépdegélek,
úgy tetszik, hogy marasztanak.
A holtak mintha intenének:
„Békén viseld fájdalmadat.
Begyógyul mindnyájunk sebe,
tiéd is, bánat embere!”
Forrás: Magyar Kurír
(Tóth Árpád fordítása)
Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj…
Forrás: Magyar Kurír
Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedül
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a füves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen…
Most a tiszta esti ég
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog,
S kézi kis lámpást viszen…
Béke, béke… lomb megett
Vén feszület feketül,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetül:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelíd
Ívü fáradt gesztusa…
Béke, béke… élni ma
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
Útbafáradt vén legény
Estimája… dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:
„Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál…”
Régi emlék, furcsa dal…
Ó, mikor még, kis legény,
Próbálgattam fiatal,
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, víg tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily búsan s némán figyel…
Béke, béke… vár reám,
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában ül anyám,
És az estbe kivigyáz…
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvüség,
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még?…
(1911)
Forrás: Magyar Kurír
A lábadozás ideje. Megtorpansz
a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
kolostorcsendje háttered. Kezes
szellőcske indul a füvek közűl,
s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
érzékeid öt meggyötört sebe
enyhületet érez és gyógyulást.
Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
gyermekien áttetsző tagjaiddal
a nagyranőtt kendőben és kabátban,
mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.
És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már,
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.
(Szigliget, 1958. november)
Forrás: Magyar Kurír
Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.
Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.
Akkor láttam: a fényvirágos álmok
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.
És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
s a hervadásban meglassul a vérem,
akkor az őszt majd könyörögve kérem.
A holtaktól megirigylem az álmot,
s cserébe nyújtom minden álmomat
hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
az életemet nagyon tele szőttem…
s megállok ismét kissé megpihenni
a Házsongárdi temetőben.
Forrás: Magyar Kurír
