Címke: mese

  • Romhányi József: Gyíkrege

    Szerette volna a
    gyík, ha kitudódna:
    ő a félelmetes
    bősz sárkány utóda.
    Hogy sor ne kerüljön
    kétkedő vitákra,
    dúlt-fúlt, pofikáját
    szörnyűre kitátva.

    Aztán bizonyságul
    mesékből idézett,
    hogy váltak ebéddé
    szüzek és vitézek,
    miként mondott misét,
    szagosat a püspök,
    hogy egyházmegyéje
    ne lehessen früstök.

    Röhögte a szájast
    szűz lúd, vitéz kácsa:
    – Itt az ebéd! Kapj be,
    te mafla pojáca! –

    Hátrált a regélő
    kínos zavarában,
    erre már a légy is
    felkuncogott bátran.

    Ám nyomban megtudta
    szegény saját kárán:
    Aki ennek bohóc,
    lehet annak sárkány…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB-csoport)

  • Csoóri Sándor: Csodakutya

    Ha hiszitek,
    ha nem is,
    volt egy kutyám
    nekem is,
    piros volt az orra,
    lapulevél nagy füle
    lelógott a porba.

    Csoda egy kutya volt:
    holdsugáron
    lovagolt,
    s csillagfejű csikókat
    terelt udvaromba.

    Csodálkoztok?
    Elhiszem.
    Nem láthatta
    senki sem.
    Fénykép sincsen róla.
    Én is csak egyszer láttam,
    úgy álmodtam róla.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Meseváros

    Járatlan úton, fényen, árnyon át,
    Keresem én a mesék városát,
    Hol régen éltem, szépen, boldogan,
    A várost, amely az álmokba van.

    Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
    Erről a helyről annyi jót regél,
    Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
    Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

    De ha gyermekszemekbe nézhetek,
    Melyek reményt és békét fénylenek,
    Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
    Megvan az út, mely oda vezet el…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Elmulasztott ébredés

    Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A
    játék komoly volt: rácsa, kapuja
    csillant, nyílt, aztán valahogy megint
    eltűnt mindig a tüskelabirint
    mögött a boldog Kert, az Édené,
    ahová, jövőm kincsei közé,
    úgy vágytam legalább belesni már…
    Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam – aki vár,
    ami ott vár, az arany alma, a
    tündér s a többi áhított csoda
    ébredjen végre és ébresszen: óh,
    túlhosszú álom, mutasd a való
    gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel
    volt a titok, hogy nem hihettem el:
    oly közel a Kert, hogy boldogtalan
    kételyem maga zárta csak utam…
    Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat!
    – Fent volt, s én vártam, hogy keljen a Nap!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Primavéra

    Csak halkan járj, halkan.
    A fűszálakra vigyázzunk!
    – Megérzi a sok gyökér lenn.
    Vigyázva járjunk, – halkan!

    Hogy néznek e fiatal fák,
    Mert a kezemet megfogtad!
    Nem, nem is mireánk néznek,
    – Tán bölcsek e fiatal fák?

    Én nem megyek tovább innét!
    – A tó szeme most kinyílott,
    Reggel van, árny van, a tó mély…
    Én nem tudok elmenni innét.

    Te várj meg engem a parton…
    A tóba lenn egy mese-rét van.
    Ha feljövök – ezer év múlva, –
    Légy te a parton!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára – Félálomban

    hol vannak a régi színek,
    meleg barnák, bíborok,
    gyermekkorunk édes íze,
    mesék, álmok, illatok,
    hol van már a tündérkert, hol
    aranyalma ring a fán,
    hol a mesebeli sárkány,
    aki nem is rossz talán,
    lombok árnyán szép királylány
    csókot várva szendereg,
    álmait rég elrabolták,
    feneketlen kútba dobták
    ködös, álmos reggelek,
    hol vannak a fiúk, lányok,
    a sok földi, égi jó,
    szegény Villon se találta,
    hová tűnt a régi hó

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Tündérálom

    (Vigi: Messze fenn északon első sorára)

    Ott, messze fenn északon
    túl gomolygó ormokon
    ott, ahol a madár se jár,
    lakik egy Tündér és kedvesére vár.

    Minden reggel ablakhoz suhan,
    s tekint világok felé
    bejár eget, földet, poklokat,
    de kire vár, nem lelé.

    Kezét nyújtja, hátha jön –
    éneke hegyeknek köszön
    ajkán mosoly, mert remél –
    napra nap, éj éjre kél.

    Nem fárad minden nap kelni fel
    hinni erővel: a nap közel,
    mikor megnyílik a felhők óceánja,
    s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

    Hiszi akarattal: itt van az óra,
    bár százévek teltek el azóta,
    hogy Ő elment, messze el,
    de mégis hiszi: az idő közel.

    S akkor a felhőóceánon át
    meghallja kedvese dalát,
    s már repül is felé…
    Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza – A kutya meg a nyúl

    Valamikor réges-régen,
    a világnak kezdetén,
    minden állat békességben
    éldegélt a földtekén.
    Ki volt akkor nagyobb úr,
    mint a kutya, meg a nyúl!

    Erdőn, mezőn együtt jártak,
    együtt éltek, együtt háltak:
    megosztották, amit fogtak,
    szóval: jóbarátok voltak.

    Egyszer, hogy a tél beállott,
    és a földre sok hó szállott,
    azt mondja a füles nyúl:
    – Rakjunk tüzet, kutya úr!

    – Rakjunk tüzet, aki lelke:
    ne reszkessünk a hidegbe!
    Nosza hamar gallyat szednek,
    tüzet raktak, melegszenek,
    melengetik bundájokat,
    általfázott irhájokat.

    Hej, de jó a meleg, télen,
    a havas zord erdőszélen!
    Azt mondja a vidám nyúl:
    – Játsszunk egyet, kutya úr!
    – Mit játsszunk? – Tán lakodalmat!
    – Jól van: játsszunk lakodalmat:
    cincogjunk meg brummogjunk,
    ugrándozzunk, táncoljunk.

    Felszökken hát a víg nyúl.
    Szembe véle kutya úr,
    ugrándoznak, bokáznak,
    keringélnek, cicáznak,
    s hogy a táncot szebben járják,
    egymást hopp, hopp!

    Hanem íme mi történik!
    Az állatok így regélik:
    ahogy ottan ugrándoznak,
    nevetgélnek, bolondoznak,
    meglökte a kutyát a nyúl,
    s tűzbe ugrott a kutya úr.

    – Vaú! – üvölt a kutya:
    Mit csináltál, te buta!

    S hogy így rája kurjantott,
    a farkába kaffantott.

    A nyúl, uccu, vesd el magad!
    farka nélkül tova szalad.

    Nem kergeti a kutya:
    leégett a papucsa!

    Azóta csepp a nyúl farka,
    s meztelen a kutya talpa,
    s azóta van, hogy a nyúl
    fut, ha jön a kutya úr.

    Forrás: magyar népmesei feldolgozás – Gárdonyi Géza

  • Móra Ferenc – A patkó

    Bánata van Lacikának,
    panaszolja fűnek-fának:
    nem ül többet hintalóra,
    mit ér az, ha nincs patkója?

    Nagyapóka azt ajánlja:
    ezüstpatkót veret rája.
    De csak tovább sír-rí Lackó,
    nem kell neki ezüstpatkó.

    „Aranypatkó kell a lóra!”
    Nyugtatgatja nagyanyóka,
    de csak tovább sír-rí Lackó,
    nem kell neki aranypatkó.

    „Gyémántpatkó legyen rajta!”
    Édesapa cirógatja.
    De csak tovább sír-rí Lackó,
    nem kell neki gyémántpatkó.

    Fordul egyet édesanyja,
    mosolyogva ölbe kapja:
    „Mondanék én egyet, Lackó,
    nesze, egy kis mákos patkó!”

    Nekividul erre Lackó,
    kezébe a mákos patkó.
    Fölpattan a paripára:
    „Gyí, te Csillag, Kisvárdára!”

    Forrás: www.eternus.hu – Móra Ferenc versei

  • Weöres Sándor – Tündérszerelem

    „Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
    fölém simuló tótükörben mindenem fájt,
    sások éle összevagdalt,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    selyem holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
    kopár égen meddő szívemtől perzselődtem,
    mégis fáztak a virágok,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    bársony holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
    fakó vízben merev szemű halakat láttam,
    s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Legyél újra kezem árnya,
    legyél újra szemem lángja,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
    bocsáss be, bocsáss be –”

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek