Címke: mese

  • Gárdonyi Géza – A kutya meg a nyúl

    Valamikor réges-régen,
    a világnak kezdetén,
    minden állat békességben
    éldegélt a földtekén.
    Ki volt akkor nagyobb úr,
    mint a kutya, meg a nyúl!

    Erdőn, mezőn együtt jártak,
    együtt éltek, együtt háltak:
    megosztották, amit fogtak,
    szóval: jóbarátok voltak.

    Egyszer, hogy a tél beállott,
    és a földre sok hó szállott,
    azt mondja a füles nyúl:
    – Rakjunk tüzet, kutya úr!

    – Rakjunk tüzet, aki lelke:
    ne reszkessünk a hidegbe!
    Nosza hamar gallyat szednek,
    tüzet raktak, melegszenek,
    melengetik bundájokat,
    általfázott irhájokat.

    Hej, de jó a meleg, télen,
    a havas zord erdőszélen!
    Azt mondja a vidám nyúl:
    – Játsszunk egyet, kutya úr!
    – Mit játsszunk? – Tán lakodalmat!
    – Jól van: játsszunk lakodalmat:
    cincogjunk meg brummogjunk,
    ugrándozzunk, táncoljunk.

    Felszökken hát a víg nyúl.
    Szembe véle kutya úr,
    ugrándoznak, bokáznak,
    keringélnek, cicáznak,
    s hogy a táncot szebben járják,
    egymást hopp, hopp!

    Hanem íme mi történik!
    Az állatok így regélik:
    ahogy ottan ugrándoznak,
    nevetgélnek, bolondoznak,
    meglökte a kutyát a nyúl,
    s tűzbe ugrott a kutya úr.

    – Vaú! – üvölt a kutya:
    Mit csináltál, te buta!

    S hogy így rája kurjantott,
    a farkába kaffantott.

    A nyúl, uccu, vesd el magad!
    farka nélkül tova szalad.

    Nem kergeti a kutya:
    leégett a papucsa!

    Azóta csepp a nyúl farka,
    s meztelen a kutya talpa,
    s azóta van, hogy a nyúl
    fut, ha jön a kutya úr.

    Forrás: magyar népmesei feldolgozás – Gárdonyi Géza

  • Móra Ferenc – A patkó

    Bánata van Lacikának,
    panaszolja fűnek-fának:
    nem ül többet hintalóra,
    mit ér az, ha nincs patkója?

    Nagyapóka azt ajánlja:
    ezüstpatkót veret rája.
    De csak tovább sír-rí Lackó,
    nem kell neki ezüstpatkó.

    „Aranypatkó kell a lóra!”
    Nyugtatgatja nagyanyóka,
    de csak tovább sír-rí Lackó,
    nem kell neki aranypatkó.

    „Gyémántpatkó legyen rajta!”
    Édesapa cirógatja.
    De csak tovább sír-rí Lackó,
    nem kell neki gyémántpatkó.

    Fordul egyet édesanyja,
    mosolyogva ölbe kapja:
    „Mondanék én egyet, Lackó,
    nesze, egy kis mákos patkó!”

    Nekividul erre Lackó,
    kezébe a mákos patkó.
    Fölpattan a paripára:
    „Gyí, te Csillag, Kisvárdára!”

    Forrás: www.eternus.hu – Móra Ferenc versei

  • Weöres Sándor – Tündérszerelem

    „Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
    fölém simuló tótükörben mindenem fájt,
    sások éle összevagdalt,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    selyem holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
    kopár égen meddő szívemtől perzselődtem,
    mégis fáztak a virágok,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    bársony holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
    fakó vízben merev szemű halakat láttam,
    s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Legyél újra kezem árnya,
    legyél újra szemem lángja,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
    bocsáss be, bocsáss be –”

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek

  • Csoóri Sándor: Csodakutya

    Ha hiszitek,
    ha nem is,
    volt egy kutyám
    nekem is,
    piros volt az orra,
    lapulevél nagy füle
    lelógott a porba.
    Csoda egy kutya volt:
    holdsugáron
    lovagolt,
    s csillagfejű csikókat
    terelt udvaromba.
    Csodálkoztok?
    Elhiszem.
    Nem láthatta
    senki sem.
    Fénykép sincsen róla.
    Én is csak egyszer láttam,
    úgy álmodtam róla.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Baka István: A hat tyúk

    Hódolat La Fontaine-nek
    (Kincskereső, 1995. március)

    Tollát mésszel bekente hat tyúk,
    és azt képzelték: ők a hattyúk,
    s hattyúdaluk elzengni bátran
    beugrottak a tóba hárman,
    de nem mondhatták azt se: kot,
    s a vízbe fulladtak legott.

    A másik három kinn a parton
    csak ennyit mondott erre: „Pardon!
    Mély itt a víz, nem is magos,
    inkább leszek kendermagos,
    reumás lesz a térgye, szárnya,
    akinek büdös már a trágya.
    Hattyúvá nem vágyunk mi válni,
    jobb lesz az ólban kotkodálni.”

    (1995)

    Forrás: DIA — PIM

  • Zelk Zoltán: Kis mese a nincs erdőről

    Nincsen fája, nincsen bokra,
    mégis erdő és susog,
    puha lombokban alusznak
    mogyorószín mókusok.

    A nincs-fákon száz nincs-mókus,
    nincsen-fűben fekszem én,
    szerelemre, boldogságra
    nincs-erdőben leltem én.

    Be boldog lehetnék itten,
    de hajnalban négy madár
    csőrébe fogja az erdő
    négy sarkát és tovaszáll…

    Hull a könnyem, de szívemben
    rezeg, búg még a derű,
    s olyan édes gyerekhangon,
    mint a nádihegedű.

    Forrás: DIA – PIM

  • Buda Ferenc: Mese

    Kőország
    kővilág
    kőfákon
    kő az ág

    kőágon
    kőmadár
    kőtolla
    hulldogál

    Kővirág
    kőfelhő
    kővölgyben
    kőpatak

    kőhegyen
    kőerdő
    kővízben
    kőhalak

    Vénségеs
    kőjuhász
    kőnyájra
    ő vigyáz

    köréten
    kőjuhok
    fű is csak
    kő jutott

    Kőégen
    kő a nap
    kisbojtár
    bújj elő

    ostorod
    kapd elő
    s kő kövön
    nem marad!



    Forrás: PIM

  • Szabó Lőrinc: Debrecenben

    Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,
    vitt, nyolcéves fiút, első utam
    Debrecen főutcáján. Mindenütt
    legendát vártam, hajdúkat s velük
    törököket, tűzvészt, gályarabot,
    s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog
    és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa
    hős vesz körül… Kisvonat mozdonya
    pöfögött fel s alá, mesebeli,
    guruló vaskocka, s kocsijai:
    micsoda játék!… S vágy s való között
    egyszer csak átléptem a küszöböt:
    egy bolt felett cégtáblát láttam és
    rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,”
    arany betűket… Megnéztem megint:
    Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,
    gyúltam ki, itt egy Óriás lakik
    s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!

    Forrás: DIA

  • Heltai Jenő: Éjjel a Margithídon

    A híd alatt a Duna alszik,
    A híd fölött röhög a hold,
    Lisztes pofájú vad Pierrot,
    Gonosz, kiégett, vén kohold.

    Utcák öreg komédiása,
    Nagyszájú, megtépett titán,
    Rákönyököl a háztetőkre,
    Benéz a kocsmák ablakán.

    A paloták függönysorára
    Fagyos, fehér csóvát hajít,
    Csipkék közé surran, kilesve
    A buja ágyak titkait.

    És vigyorog… részeg csavargó!
    Nesztelenül tovább oson,
    Rongyos fehér felhő-ruhában
    Végigdülöng a városon.

    A telefondrót szövevényén
    Budáról Pestre suhan át,
    Hátán cipelve óriási
    Sötétkék bársony batyuját.

    A nagy batyuban, mely tömötten
    Beárnyékolja az eget,
    Aranyat, gyémántot, smaragdot,
    Csillagmilliókat rejteget.

    Hol, merre lopta, tudja isten,
    Viszi zsákmányát boldogan.
    A szörnyű kémény-rengetegben,
    Mint üldözött vad, úgy rohan.

    Megbúvik egy bokor tövében,
    Átsiklik egy sikátoron…
    De egyszerre elébe toppan
    Egy szigorú templomtorony.

    Félelmetes, zord, régi csendőr…
    Megtorpan a sápadt zsivány,
    S alázatos, sunyi mosollyal
    Szerencsés jó estét kíván.

    De nincs menekvés. Áll a csendőr,
    Áll, mint a szikla, hallgatag,
    Csak nagy tüzes szeme világít:
    „Megállj, betyár, megfogtalak!”

    A hold megáll. Már látja, vége…
    Már rajta semmi sem segít…
    Elszántan a Dunába ugrik,
    S a vízbe dobja kincseit.

  • Heltai Jenő: Tündérország

    Már nem tudom, hogy eshetett meg,
    De ily bolondot soha még!
    Te gyönyörű királyné voltál,
    Én gőgös nagy király valék.

    A birodalmunk csupa illat,
    A birodalmunk csupa fény,
    S a nép, a hű nép oly kicsiny volt:
    Csak ketten voltunk, te meg én.

    Nem vártak minket tisztelettel
    Se büszke trón, se paloták,
    Hajadnak szőke aranyából
    Fontam magamnak koronát.

    Nem volt se ékszerünk, se pénzünk,
    Ruhánk se volt bíbor, selyem,
    De vállad hófehér ezüstjén
    Lágyan pihent dicső fejem.

    Nem adtunk bált és nem fogadtunk,
    S feledve minden ildomot,
    Ujjongva téptem kebeledről
    A rózsát és a liliomot.

    És nem akartam látni semmit,
    Csak kék szemedben az eget,
    Pezsgő helyett csak csókot ittunk,
    És attól voltunk részegek.

    Szerettelek… te is szerettél,
    Hódolva suttogtam neked:
    „Te vagy az istennő, a múzsa,
    Ki ajkam dalra ihleted!”

    És te kevélyen mosolyogtál,
    Szemedben büszkeség ragyog:
    „Oh, több vagyok, mint mind a kettő,
    Mert csak szerelmes lány vagyok…”

    Oh, hogyha egyszer hallanám ezt,
    Elmúlna minden, ami fáj…
    De sajnos, te nem vagy szerelmes,
    Én sajnos, nem vagyok király.