https://verskucko.com

Címke: mese

  • Őri István: Tündérálom

    (Vigi: Messze fenn északon első sorára)

    Ott, messze fenn északon
    túl gomolygó ormokon
    ott, ahol a madár se jár,
    lakik egy Tündér és kedvesére vár.

    Minden reggel ablakhoz suhan,
    s tekint világok felé
    bejár eget, földet, poklokat,
    de kire vár, nem lelé.

    Kezét nyújtja, hátha jön –
    éneke hegyeknek köszön
    ajkán mosoly, mert remél –
    napra nap, éj éjre kél.

    Nem fárad minden nap kelni fel
    hinni erővel: a nap közel,
    mikor megnyílik a felhők óceánja,
    s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

    Hiszi akarattal: itt van az óra,
    bár százévek teltek el azóta,
    hogy Ő elment, messze el,
    de mégis hiszi: az idő közel.

    S akkor a felhőóceánon át
    meghallja kedvese dalát,
    s már repül is felé…
    Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza – A kutya meg a nyúl

    Valamikor réges-régen,
    a világnak kezdetén,
    minden állat békességben
    éldegélt a földtekén.
    Ki volt akkor nagyobb úr,
    mint a kutya, meg a nyúl!

    Erdőn, mezőn együtt jártak,
    együtt éltek, együtt háltak:
    megosztották, amit fogtak,
    szóval: jóbarátok voltak.

    Egyszer, hogy a tél beállott,
    és a földre sok hó szállott,
    azt mondja a füles nyúl:
    – Rakjunk tüzet, kutya úr!

    – Rakjunk tüzet, aki lelke:
    ne reszkessünk a hidegbe!
    Nosza hamar gallyat szednek,
    tüzet raktak, melegszenek,
    melengetik bundájokat,
    általfázott irhájokat.

    Hej, de jó a meleg, télen,
    a havas zord erdőszélen!
    Azt mondja a vidám nyúl:
    – Játsszunk egyet, kutya úr!
    – Mit játsszunk? – Tán lakodalmat!
    – Jól van: játsszunk lakodalmat:
    cincogjunk meg brummogjunk,
    ugrándozzunk, táncoljunk.

    Felszökken hát a víg nyúl.
    Szembe véle kutya úr,
    ugrándoznak, bokáznak,
    keringélnek, cicáznak,
    s hogy a táncot szebben járják,
    egymást hopp, hopp!

    Hanem íme mi történik!
    Az állatok így regélik:
    ahogy ottan ugrándoznak,
    nevetgélnek, bolondoznak,
    meglökte a kutyát a nyúl,
    s tűzbe ugrott a kutya úr.

    – Vaú! – üvölt a kutya:
    Mit csináltál, te buta!

    S hogy így rája kurjantott,
    a farkába kaffantott.

    A nyúl, uccu, vesd el magad!
    farka nélkül tova szalad.

    Nem kergeti a kutya:
    leégett a papucsa!

    Azóta csepp a nyúl farka,
    s meztelen a kutya talpa,
    s azóta van, hogy a nyúl
    fut, ha jön a kutya úr.

    Forrás: magyar népmesei feldolgozás – Gárdonyi Géza

  • Móra Ferenc – A patkó

    Bánata van Lacikának,
    panaszolja fűnek-fának:
    nem ül többet hintalóra,
    mit ér az, ha nincs patkója?

    Nagyapóka azt ajánlja:
    ezüstpatkót veret rája.
    De csak tovább sír-rí Lackó,
    nem kell neki ezüstpatkó.

    „Aranypatkó kell a lóra!”
    Nyugtatgatja nagyanyóka,
    de csak tovább sír-rí Lackó,
    nem kell neki aranypatkó.

    „Gyémántpatkó legyen rajta!”
    Édesapa cirógatja.
    De csak tovább sír-rí Lackó,
    nem kell neki gyémántpatkó.

    Fordul egyet édesanyja,
    mosolyogva ölbe kapja:
    „Mondanék én egyet, Lackó,
    nesze, egy kis mákos patkó!”

    Nekividul erre Lackó,
    kezébe a mákos patkó.
    Fölpattan a paripára:
    „Gyí, te Csillag, Kisvárdára!”

    Forrás: www.eternus.hu – Móra Ferenc versei

  • Weöres Sándor – Tündérszerelem

    „Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
    fölém simuló tótükörben mindenem fájt,
    sások éle összevagdalt,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    selyem holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
    kopár égen meddő szívemtől perzselődtem,
    mégis fáztak a virágok,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Ott a felhő puha ágya,
    bársony holdfény borul rája,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
    fakó vízben merev szemű halakat láttam,
    s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
    bocsáss be, bocsáss be!”

    „Legyél újra kezem árnya,
    legyél újra szemem lángja,
    ne gyere az én szobámba.”

    „Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
    bocsáss be, bocsáss be –”

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek

  • Csoóri Sándor: Csodakutya

    Ha hiszitek,
    ha nem is,
    volt egy kutyám
    nekem is,
    piros volt az orra,
    lapulevél nagy füle
    lelógott a porba.
    Csoda egy kutya volt:
    holdsugáron
    lovagolt,
    s csillagfejű csikókat
    terelt udvaromba.
    Csodálkoztok?
    Elhiszem.
    Nem láthatta
    senki sem.
    Fénykép sincsen róla.
    Én is csak egyszer láttam,
    úgy álmodtam róla.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Baka István: A hat tyúk

    Hódolat La Fontaine-nek
    (Kincskereső, 1995. március)

    Tollát mésszel bekente hat tyúk,
    és azt képzelték: ők a hattyúk,
    s hattyúdaluk elzengni bátran
    beugrottak a tóba hárman,
    de nem mondhatták azt se: kot,
    s a vízbe fulladtak legott.

    A másik három kinn a parton
    csak ennyit mondott erre: „Pardon!
    Mély itt a víz, nem is magos,
    inkább leszek kendermagos,
    reumás lesz a térgye, szárnya,
    akinek büdös már a trágya.
    Hattyúvá nem vágyunk mi válni,
    jobb lesz az ólban kotkodálni.”

    (1995)

    Forrás: DIA — PIM

  • Zelk Zoltán: Kis mese a nincs erdőről

    Nincsen fája, nincsen bokra,
    mégis erdő és susog,
    puha lombokban alusznak
    mogyorószín mókusok.

    A nincs-fákon száz nincs-mókus,
    nincsen-fűben fekszem én,
    szerelemre, boldogságra
    nincs-erdőben leltem én.

    Be boldog lehetnék itten,
    de hajnalban négy madár
    csőrébe fogja az erdő
    négy sarkát és tovaszáll…

    Hull a könnyem, de szívemben
    rezeg, búg még a derű,
    s olyan édes gyerekhangon,
    mint a nádihegedű.

    Forrás: DIA – PIM

  • Buda Ferenc: Mese

    Kőország
    kővilág
    kőfákon
    kő az ág

    kőágon
    kőmadár
    kőtolla
    hulldogál

    Kővirág
    kőfelhő
    kővölgyben
    kőpatak

    kőhegyen
    kőerdő
    kővízben
    kőhalak

    Vénségеs
    kőjuhász
    kőnyájra
    ő vigyáz

    köréten
    kőjuhok
    fű is csak
    kő jutott

    Kőégen
    kő a nap
    kisbojtár
    bújj elő

    ostorod
    kapd elő
    s kő kövön
    nem marad!


    Forrás: PIM

  • Szabó Lőrinc: Debrecenben

    Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,
    vitt, nyolcéves fiút, első utam
    Debrecen főutcáján. Mindenütt
    legendát vártam, hajdúkat s velük
    törököket, tűzvészt, gályarabot,
    s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog
    és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa
    hős vesz körül… Kisvonat mozdonya
    pöfögött fel s alá, mesebeli,
    guruló vaskocka, s kocsijai:
    micsoda játék!… S vágy s való között
    egyszer csak átléptem a küszöböt:
    egy bolt felett cégtáblát láttam és
    rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,”
    arany betűket… Megnéztem megint:
    Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,
    gyúltam ki, itt egy Óriás lakik
    s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!

    Forrás: DIA

  • Heltai Jenő: Éjjel a Margithídon

    A híd alatt a Duna alszik,
    A híd fölött röhög a hold,
    Lisztes pofájú vad Pierrot,
    Gonosz, kiégett, vén kohold.

    Utcák öreg komédiása,
    Nagyszájú, megtépett titán,
    Rákönyököl a háztetőkre,
    Benéz a kocsmák ablakán.

    A paloták függönysorára
    Fagyos, fehér csóvát hajít,
    Csipkék közé surran, kilesve
    A buja ágyak titkait.

    És vigyorog… részeg csavargó!
    Nesztelenül tovább oson,
    Rongyos fehér felhő-ruhában
    Végigdülöng a városon.

    A telefondrót szövevényén
    Budáról Pestre suhan át,
    Hátán cipelve óriási
    Sötétkék bársony batyuját.

    A nagy batyuban, mely tömötten
    Beárnyékolja az eget,
    Aranyat, gyémántot, smaragdot,
    Csillagmilliókat rejteget.

    Hol, merre lopta, tudja isten,
    Viszi zsákmányát boldogan.
    A szörnyű kémény-rengetegben,
    Mint üldözött vad, úgy rohan.

    Megbúvik egy bokor tövében,
    Átsiklik egy sikátoron…
    De egyszerre elébe toppan
    Egy szigorú templomtorony.

    Félelmetes, zord, régi csendőr…
    Megtorpan a sápadt zsivány,
    S alázatos, sunyi mosollyal
    Szerencsés jó estét kíván.

    De nincs menekvés. Áll a csendőr,
    Áll, mint a szikla, hallgatag,
    Csak nagy tüzes szeme világít:
    „Megállj, betyár, megfogtalak!”

    A hold megáll. Már látja, vége…
    Már rajta semmi sem segít…
    Elszántan a Dunába ugrik,
    S a vízbe dobja kincseit.