https://verskucko.com

Címke: mese

  • Boda Magdolna: (vissza)

    A tündérek birodalmából érkeztem ide.
    Ide, a sárkányok, boszorkányok,
    gyötrelmes hétpróbák
    világába,
    és már nincs hova
    hazamennem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móricz Zsigmond: Galamb, réce, meg a lúd

    Az volt egyszer bajos élet,
    Hogy a vizek kiszáradtak,
    A folyóból mind kötél lett,
    Patakokból csepümadzag,
    Fától fáig, – hegytől hegyig
    Kifeszíték egytől egyig,
    S mint szárító kötelekre
    Teregették föl ezekre
    A tengerek lepedőit,
    Tavak, tócsák kis kendőit,
    Így száríták, így bizony,
    A sok vizet a napon.

    No, mit tegyen szegény galamb,
    Hát még a lúd, meg a réce?
    Összefognak, ők nem fognak
    Szomjan halni csak azért se,
    Elmennek ők világ végre,
    Míg inni nem kapnak végre.

    Réce, liba kéz a kézben,
    Billeg-ballag az útfélen.
    Búgó galamb föntről kutat,
    Tavat, folyót, forrást kutat.
    Mennek, mennek világ végre.
    Hát a galamb így szól végre:

    – Nem hal szomjan, aki jámbor,
    Hogyha víz nincs, van bor, van bor!
    No, megörül a kacsa:
    – Csak a csapra, csak csapra!
    A liba is rá vijjong:
    – I-i-gyu-unk, i-i-gyunk!

    S úton talált hordó bort
    Csapolták, míg benne volt.
    Addig örülgettenek,
    Végre be is csípnek.
    Jókedvüknek nincs határa –
    Ezért van az, hogy ha már ma
    Jókedvüknek jöttét látják,
    – Amit akkor – azt kiáltják.

    Forrás: www.eternus.hu / Móricz Zsigmond: Galamb, réce, meg a lúd

  • Jean de La Fontaine: A tücsök meg a hangya

    A tücsök dalolt egyre, bár
    Ízzott a nyár,
    Úgyhogy mikor jött a komor
    Tél, része gond volt és nyomor:
    Még egy picinke kisdarab
    Legye, vagy férge sem maradt.

    Hét ment is a hangyához át
    Elpanaszolni nyomorát,
    És kérte, adjon néki kölcsön
    Zsákjába egy kis magot töltsön.
    Új aratásig, legalább.

    “Majd megadom, lesz erre gondom,
    Nyáron, tücsök-szavamra mondom
    A tőkét meg a kamatát.”

    Bosszantja a tücsök kalandja,
    Nem is adott magot a hangya. –
    De ezt kérdezte végre tőle:
    “Mit tettél a meleg időbe?”

    “Éjjel-nappal munkába voltam,
    Fűnek-fának folyton daloltam.” –

    “Daloltál? rendbe van, komám,
    Akkor ma táncolj, szaporán.” –

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Az erdő meséje

    Hatalmas király az erdő,
    ezernyi a népe annak,
    mind, mind Erdő Őfelsége,
    kegyelméből élnek, vannak.

    Címerében nap, hold, bolygók,
    udvarhölgyek körülötte,
    udvaroncok, mind az ősi,
    szarvas-nemzetség szülötte.

    Fürge nyulak a futárok,
    ugrik egy-egy a bokorból,
    fülemüle-zenekar szól,
    szép mesét a forrás mormol.

    Árnyékban nyíló virágon,
    ér mentén, egy-egy csapáson
    méhrajt látni vonulóban,
    hangyasereg is bukdácsol.

    Menjünk mink is a királyhoz,
    kedvesem, váljunk gyerekké,
    szerelem és jószerencse
    váljanak játékszerekké.

    Úgyis az egész természet
    csak azon volt, én úgy látom,
    hogy te légy a legislegszebb
    játékbaba a világon.

    Mendegélünk majd kettesben,
    elbolyongunk ott magunkban,
    forrás mellé pihenünk le,
    az egy hársfa alól buggyan.

    El is alszunk ott, virággal
    hint a hársfa halkan ringva,
    juh-karámból pásztor tülke
    búg bele az álmainkba.

    Egyre jobban összebújva
    szundikálunk, szundikálunk.
    Hallga, hallga, bölcs tanácsát
    hívja most urunk-királyunk.

    Hold besüt a lombok résén
    szép fehér forrás fölébe
    és körénk gyűl innen-onnan
    őfelsége udvarnépe:

    tenger habfehér csikói,
    nagy bölénybikák, őslények,
    dús aggancsú szarvasgímek,
    kicsinyükkel a nőstények.

    A hársfánktól sorra kérdik,
    kik vagyunk és tanakodnak,
    majd az ágat félrehajtja
    jó gazdánk és szól azoknak:

    “Ó, nézzétek, hogy alusszák
    erdő álmát, ó, de szépen!
    Mind a ketten véghetetlen
    kedvesek, mint a mesében!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Mese, mese, mátka…

    A fűz a vízen áthajolt.
    Szép zöldhajú szűz mátka volt,
    vállán veréb ült, néha tíz.
    Alant suhant, rohant a víz,
    mint egy bolondos, bő regény,
    hűtlen, makrancos vőlegény.

    A felhő könnyű, ritka volt,
    s az ég sötétkék tintafolt,
    és csók a szél, mely átoson
    a füstbe süppedt városon.

    És akkor lopva jöttem én
    a nyári lanka szőnyegén –
    de sarkantyúm volt, rézveret,
    az pengett s minden észrevett.

    Egyszerre metsző lett a szél,
    mint a süvöltő, fent acél,
    az ég szuroksötétre vált,
    a fűz letört, a víz megállt…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Romhányi József: Gyíkrege

    Szerette volna a
    gyík, ha kitudódna:
    ő a félelmetes
    bősz sárkány utóda.
    Hogy sor ne kerüljön
    kétkedő vitákra,
    dúlt-fúlt, pofikáját
    szörnyűre kitátva.

    Aztán bizonyságul
    mesékből idézett,
    hogy váltak ebéddé
    szüzek és vitézek,
    miként mondott misét,
    szagosat a püspök,
    hogy egyházmegyéje
    ne lehessen früstök.

    Röhögte a szájast
    szűz lúd, vitéz kácsa:
    – Itt az ebéd! Kapj be,
    te mafla pojáca! –

    Hátrált a regélő
    kínos zavarában,
    erre már a légy is
    felkuncogott bátran.

    Ám nyomban megtudta
    szegény saját kárán:
    Aki ennek bohóc,
    lehet annak sárkány…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB-csoport)

  • Szabó Lőrinc: Elmulasztott ébredés

    Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A
    játék komoly volt: rácsa, kapuja
    csillant, nyílt, aztán valahogy megint
    eltűnt mindig a tüskelabirint
    mögött a boldog Kert, az Édené,
    ahová, jövőm kincsei közé,
    úgy vágytam legalább belesni már…
    Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam – aki vár,
    ami ott vár, az arany alma, a
    tündér s a többi áhított csoda
    ébredjen végre és ébresszen: óh,
    túlhosszú álom, mutasd a való
    gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel
    volt a titok, hogy nem hihettem el:
    oly közel a Kert, hogy boldogtalan
    kételyem maga zárta csak utam…
    Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat!
    – Fent volt, s én vártam, hogy keljen a Nap!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit – Primavéra

    Csak halkan járj, halkan.
    A fűszálakra vigyázzunk!
    – Megérzi a sok gyökér lenn.
    Vigyázva járjunk, – halkan!

    Hogy néznek e fiatal fák,
    Mert a kezemet megfogtad!
    Nem, nem is mireánk néznek,
    – Tán bölcsek e fiatal fák?

    Én nem megyek tovább innét!
    – A tó szeme most kinyílott,
    Reggel van, árny van, a tó mély…
    Én nem tudok elmenni innét.

    Te várj meg engem a parton…
    A tóba lenn egy mese-rét van.
    Ha feljövök – ezer év múlva, –
    Légy te a parton!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára – Félálomban

    hol vannak a régi színek,
    meleg barnák, bíborok,
    gyermekkorunk édes íze,
    mesék, álmok, illatok,
    hol van már a tündérkert, hol
    aranyalma ring a fán,
    hol a mesebeli sárkány,
    aki nem is rossz talán,
    lombok árnyán szép királylány
    csókot várva szendereg,
    álmait rég elrabolták,
    feneketlen kútba dobták
    ködös, álmos reggelek,
    hol vannak a fiúk, lányok,
    a sok földi, égi jó,
    szegény Villon se találta,
    hová tűnt a régi hó

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Tündérálom

    (Vigi: Messze fenn északon első sorára)

    Ott, messze fenn északon
    túl gomolygó ormokon
    ott, ahol a madár se jár,
    lakik egy Tündér és kedvesére vár.

    Minden reggel ablakhoz suhan,
    s tekint világok felé
    bejár eget, földet, poklokat,
    de kire vár, nem lelé.

    Kezét nyújtja, hátha jön –
    éneke hegyeknek köszön
    ajkán mosoly, mert remél –
    napra nap, éj éjre kél.

    Nem fárad minden nap kelni fel
    hinni erővel: a nap közel,
    mikor megnyílik a felhők óceánja,
    s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

    Hiszi akarattal: itt van az óra,
    bár százévek teltek el azóta,
    hogy Ő elment, messze el,
    de mégis hiszi: az idő közel.

    S akkor a felhőóceánon át
    meghallja kedvese dalát,
    s már repül is felé…
    Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

    Forrás: Lélektől lélekig