Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Forrás: Versek mindenkinek
Hódolat La Fontaine-nek
(Kincskereső, 1995. március)
Tollát mésszel bekente hat tyúk,
és azt képzelték: ők a hattyúk,
s hattyúdaluk elzengni bátran
beugrottak a tóba hárman,
de nem mondhatták azt se: kot,
s a vízbe fulladtak legott.
A másik három kinn a parton
csak ennyit mondott erre: „Pardon!
Mély itt a víz, nem is magos,
inkább leszek kendermagos,
reumás lesz a térgye, szárnya,
akinek büdös már a trágya.
Hattyúvá nem vágyunk mi válni,
jobb lesz az ólban kotkodálni.”
(1995)
Forrás: DIA — PIM
Nincsen fája, nincsen bokra,
mégis erdő és susog,
puha lombokban alusznak
mogyorószín mókusok.
A nincs-fákon száz nincs-mókus,
nincsen-fűben fekszem én,
szerelemre, boldogságra
nincs-erdőben leltem én.
Be boldog lehetnék itten,
de hajnalban négy madár
csőrébe fogja az erdő
négy sarkát és tovaszáll…
Hull a könnyem, de szívemben
rezeg, búg még a derű,
s olyan édes gyerekhangon,
mint a nádihegedű.
Forrás: DIA – PIM
Kőország
kővilág
kőfákon
kő az ág
kőágon
kőmadár
kőtolla
hulldogál
Kővirág
kőfelhő
kővölgyben
kőpatak
kőhegyen
kőerdő
kővízben
kőhalak
Vénségеs
kőjuhász
kőnyájra
ő vigyáz
köréten
kőjuhok
fű is csak
kő jutott
Kőégen
kő a nap
kisbojtár
bújj elő
ostorod
kapd elő
s kő kövön
nem marad!
Forrás: PIM
Cók-mókkal rakva, félve s boldogan,
vitt, nyolcéves fiút, első utam
Debrecen főutcáján. Mindenütt
legendát vártam, hajdúkat s velük
törököket, tűzvészt, gályarabot,
s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog
és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa
hős vesz körül… Kisvonat mozdonya
pöfögött fel s alá, mesebeli,
guruló vaskocka, s kocsijai:
micsoda játék!… S vágy s való között
egyszer csak átléptem a küszöböt:
egy bolt felett cégtáblát láttam és
rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,”
arany betűket… Megnéztem megint:
Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,
gyúltam ki, itt egy Óriás lakik
s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!
Forrás: DIA
A híd alatt a Duna alszik,
A híd fölött röhög a hold,
Lisztes pofájú vad Pierrot,
Gonosz, kiégett, vén kohold.
Utcák öreg komédiása,
Nagyszájú, megtépett titán,
Rákönyököl a háztetőkre,
Benéz a kocsmák ablakán.
A paloták függönysorára
Fagyos, fehér csóvát hajít,
Csipkék közé surran, kilesve
A buja ágyak titkait.
És vigyorog… részeg csavargó!
Nesztelenül tovább oson,
Rongyos fehér felhő-ruhában
Végigdülöng a városon.
A telefondrót szövevényén
Budáról Pestre suhan át,
Hátán cipelve óriási
Sötétkék bársony batyuját.
A nagy batyuban, mely tömötten
Beárnyékolja az eget,
Aranyat, gyémántot, smaragdot,
Csillagmilliókat rejteget.
Hol, merre lopta, tudja isten,
Viszi zsákmányát boldogan.
A szörnyű kémény-rengetegben,
Mint üldözött vad, úgy rohan.
Megbúvik egy bokor tövében,
Átsiklik egy sikátoron…
De egyszerre elébe toppan
Egy szigorú templomtorony.
Félelmetes, zord, régi csendőr…
Megtorpan a sápadt zsivány,
S alázatos, sunyi mosollyal
Szerencsés jó estét kíván.
De nincs menekvés. Áll a csendőr,
Áll, mint a szikla, hallgatag,
Csak nagy tüzes szeme világít:
„Megállj, betyár, megfogtalak!”
A hold megáll. Már látja, vége…
Már rajta semmi sem segít…
Elszántan a Dunába ugrik,
S a vízbe dobja kincseit.
Már nem tudom, hogy eshetett meg,
De ily bolondot soha még!
Te gyönyörű királyné voltál,
Én gőgös nagy király valék.
A birodalmunk csupa illat,
A birodalmunk csupa fény,
S a nép, a hű nép oly kicsiny volt:
Csak ketten voltunk, te meg én.
Nem vártak minket tisztelettel
Se büszke trón, se paloták,
Hajadnak szőke aranyából
Fontam magamnak koronát.
Nem volt se ékszerünk, se pénzünk,
Ruhánk se volt bíbor, selyem,
De vállad hófehér ezüstjén
Lágyan pihent dicső fejem.
Nem adtunk bált és nem fogadtunk,
S feledve minden ildomot,
Ujjongva téptem kebeledről
A rózsát és a liliomot.
És nem akartam látni semmit,
Csak kék szemedben az eget,
Pezsgő helyett csak csókot ittunk,
És attól voltunk részegek.
Szerettelek… te is szerettél,
Hódolva suttogtam neked:
„Te vagy az istennő, a múzsa,
Ki ajkam dalra ihleted!”
És te kevélyen mosolyogtál,
Szemedben büszkeség ragyog:
„Oh, több vagyok, mint mind a kettő,
Mert csak szerelmes lány vagyok…”
Oh, hogyha egyszer hallanám ezt,
Elmúlna minden, ami fáj…
De sajnos, te nem vagy szerelmes,
Én sajnos, nem vagyok király.
