https://verskucko.com

Címke: Móricz Zsigmond

  • Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig

    „Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit.”
    – Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móricz Zsigmond – A sok juh meséje

    Volt egyszer egy gazdag ember,
    Annyi juha, mint a tenger,
    Mint az árvíz, ujjuju!
    Számlálhatlan sok a juh.

    Gazdag ember gondol egyet:
    Pénzmagra szert hogyan tegyek?
    Hej számadó, szóm van kenddel,
    Annyi juhom mint a tenger,
    Mint az árvíz ujjuju,
    Számlálhatlan sok a juh, –
    Gondoltam én mostan egyet,
    Pénzmagra szert hogyan tegyek?
    Kell nekem a juhok ára,
    Hajtsa kend el a vásárra.

    A vásárra juhász hajtja,
    Előttük egy folyó partja.
    Irdatlan nagy, – Tisza-Duna
    Nem lehetne ija-fija, –
    A híd rajta nagyon keskeny,
    Nem fér a juh csak egyesben.
    Várjunk, míg át mennek renddel,
    S annyi a juh, mint a tenger!
    Mint az árvíz! ujjuju!
    Számlálhatlan sok a juh!…

    – Hogyha egyig általérnek,
    Folytatom majd a mesémet.

    Forrás: www.eternus.hu – Móricz Zsigmond versei

  • Móricz Zsigmond: Magyar fa

    A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
    a hódoló szemek fejszét meredeznek,
    a szavazó szájak pereatot üvöltenek.

    Magyarságom életalmájáról,
    le akarják hámozni a magyart.
    Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
    szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
    minél mélyebbre juttok, annál almább:
    a legmélyén, a kis barna magban,
    az egész terebély almafa ott van s
    ágadzik, bogadzik, leveledzik s
    gyümölcsöz nektek.

    Nyugalmukban megzavart boldogok
    az Igazság tömérdeksége tövén
    galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
    Igazság mind: igen,
    de az Igazság hulló törmelékei,
    árnyékában tengődő igenek.

    A fa enyém, az egeket verő,
    melynek ágain madarak fészkelnek
    s gyümölcsén élnek. A fa enyém
    s ti mindenek, övéi és evői,
    én vagyok a Fa.

    És létem kiterítem, jöjjetek,
    gyönyörködjetek, vígadjatok,
    lakmározzatok rajtam!

    1. február

    Forrás: magyar-versek.hu

    * A „pereat” latinul annyit jelent: „vesszen!”, „pusztuljon!”, „haljon meg!”

  • Ady Endre: A cigány vonójával

    (Az elveszett családok ciklusból)
    Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni

    Vadászgatnak multamban a gondok:
    Ki szoknyákért futkostam bolondot?
    Megérte vagy meg nem érte?:
    Késő van már, mit bágyasszak érte.

    Minden elmult bolondságom drága,
    Magam csúfja, magam bolondsága:
    Nem maradtam szeretetlen
    S ha szerettem, magamat szerettem.

    Most vagyok csak szomoruan, furcsán
    Régi-régi bolondságok multán:
    Szép eszem ha mostan elmén,
    Istenem, be meg nem érdemelném.

    Sötét szirma az én violámnak
    S csillog az est, engem sokan látnak
    S vén vagyok bár s nem érdemlem:
    Piros legyen a bokrétás mellem.

    Bús violám, akarsz lenni rózsa?
    Rózsa kell most, nem tehetek róla:
    Hogyha eddig nem engedtem,
    Ne kacagjon ki a világ engem.

    Felednélek, ha nagyon akarnám,
    Eléldelnék a magam hatalmán
    Boros szívvel kihevülve.
    S, jaj, mi lenne, hogyha sikerülne?

    »Lement a Nap a maga járásán,
    Sárgarigó szól a Tisza partján,
    Sárgarigó, fülemile,
    Szép a rózsám, hogy váljak meg tőle?«

  • Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

    Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz
    Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.
    Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte,
    De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte.
    Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem,
    Adják át Móricznak ezt az én levelem.
    A könnyes, áldott hang, aki általadja,
    Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja.

    Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond,
    Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond.
    Ezért is jövök most hozzád kényes verssel:
    Én-fajta versekben az ember nem kertel.
    Jövök hozzád versben, betegségben, búban,
    Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban,
    Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel,
    Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.

    Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted,
    Aszúra fog érni minden szép gerezded,
    Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:
    Ez okos elkésés: ez a magyarságod.
    És mégis siettél: meglepődve vitted
    Súlyát az újságos, magyaros, szent hitnek,
    Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,
    Sok, most ébredező, ó kitalálással.

    És ha hébe-hóba talán másként véled:
    Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.
    Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani:
    Sári Bíró vallja és bősz Túri Dani,
    De ezerszer szebben, mert újabbról vallja
    Győző, nagy lelkednek minden kis zsivajja.
    És ami benned él s el fog jönni hozzánk,
    Mi néha sápasztja magyar, piros orcád,
    Ezer kimondatlan magyar bánat, titok,
    Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog.

    Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat,
    De mesekirályfik táltosai fújnak,
    Ördög hordjon el már minden bolond verset:
    Életet kívánunk, valószínűt, nyerset
    S amit meg nem adhat rímek ezer hadja,
    Mi új Ludas Matyink többször visszaadja.

    Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,
    Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.
    De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:
    Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik.
    Gondolom, te voltál ez a »másik« nálunk,
    Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,
    Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,
    Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt,
    Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza,
    Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.

    Rád furcsa emberek furcsán figyelnek:
    Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek,
    Nyugat csapatjának keleti zászlója,
    Mi nagy csatázásunk nagy igazolója.
    Néha kényeskedő, de magyar hatalmú,
    Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú,
    Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás,
    Szentírásos ember, kinek szent az írás.
    Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ,
    Ma benned sarjadnak az ős, magyar tövek.
    Ha tán bolondítnál s igazi se volnál,
    Mert szépen hazudtál, engem igazolnál.

    Téli Budapestnek kevés, vidám fája
    Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja
    S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja:
    Móricz a váratlan Tavaszoknak apja.
    De engem szeressen: így üzenek neki
    S jó, hogyha az embert ilyen is szereti,
    Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál
    S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ.

    Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
    Kit most érdemelten, szépen koszorúznak.
    Koszorút nem viszek, írás megy helyette,
    De ott leszek mégis, míg élek, mellette.
    Készül, mert készítik, az én szemfedelem,
    De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem.
    Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött,
    Mind összekerülünk közös mártír-hősök
    S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
    Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.

    Forrás: MEK

    És igen — ez tényleg gyönyörű.