Az volt egyszer bajos élet,
Hogy a vizek kiszáradtak,
A folyóból mind kötél lett,
Patakokból csepümadzag,
Fától fáig, – hegytől hegyig
Kifeszíték egytől egyig,
S mint szárító kötelekre
Teregették föl ezekre
A tengerek lepedőit,
Tavak, tócsák kis kendőit,
Így száríták, így bizony,
A sok vizet a napon.
No, mit tegyen szegény galamb,
Hát még a lúd, meg a réce?
Összefognak, ők nem fognak
Szomjan halni csak azért se,
Elmennek ők világ végre,
Míg inni nem kapnak végre.
Réce, liba kéz a kézben,
Billeg-ballag az útfélen.
Búgó galamb föntről kutat,
Tavat, folyót, forrást kutat.
Mennek, mennek világ végre.
Hát a galamb így szól végre:
– Nem hal szomjan, aki jámbor,
Hogyha víz nincs, van bor, van bor!
No, megörül a kacsa:
– Csak a csapra, csak csapra!
A liba is rá vijjong:
– I-i-gyu-unk, i-i-gyunk!
S úton talált hordó bort
Csapolták, míg benne volt.
Addig örülgettenek,
Végre be is csípnek.
Jókedvüknek nincs határa –
Ezért van az, hogy ha már ma
Jókedvüknek jöttét látják,
– Amit akkor – azt kiáltják.
Forrás: www.eternus.hu / Móricz Zsigmond: Galamb, réce, meg a lúd
