Címke: múlt

  • Szabó Magda – Látod-e már

    A voltak voltak, és a múlt halott.
    Az építettek mind rommá omoltak,
    virággá bomlanak a vaksi holtak,
    ámulva nézik selymes csillagok.
    Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
    a hidak árba fúltak a folyókon,
    az emlékeken béklyó, béna ólom,
    véresre botlik tegnapon a holnap.
    Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
    Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
    A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
    S látod-e már, mint köti néma szájjal,
    síró mosollyal, köddel és halállal
    sarkantyúját az ifjú szerelem?

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Vas István: Óda a tegnapi asszonyokhoz

    De szépek vagytok, tegnapi asszonyok!
    Hamvadó szemetekben még néha felragyog
    A régi büszkeség, amivel az első szeretőt
    Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt,
    Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban,
    És nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian,
    Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek,
    Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,
    A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalhatatlan, fiatalon,
    És a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom
    Hívott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy –
    Ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek,
    Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,
    Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,
    Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,
    De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,
    És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk,
    Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.

    És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem,
    A fejetek fölvetését már messziről megismerem,
    Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak,
    A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak,
    A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák,
    Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,
    És az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet adott
    A tiszta, nagy homlok, a hátrasímult, gretagarbós hajatok,
    Ahogy irodában is tudtatok ülni és állni a műhelyekben,
    És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen,
    A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben,
    Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen,
    És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!

    Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek,
    Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog.
    Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok,
    Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé
    Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,
    Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant,
    Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs,
    Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok,
    S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi asszonyok,
    Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson
    A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,
    És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban,
    S hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban,
    És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok –
    Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!

    És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok?
    Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!
    Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek,
    Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek!
    Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?
    Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?
    Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázatú tűz?
    Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?
    Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,
    Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek
    Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:
    Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.
    Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,
    Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.

    Ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott,
    Mint mikor lekerülnek oda csontjaitok,
    A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek,
    A lábszárcsontok, a csodatudó ujjak, csigolyák, perecek.
    S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt,
    Azóta átragyogott idefönt minden homályt
    S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt,
    De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ágai Ágnes: A befejezetlen század

    Ezt a századot nem lehet befejezni.
    Nincs sorompó, hogy eddig 20., aztán 21. század.
    A történelem nem az időszámítással halad egy ütemre.

    Itt nem lesz fin de siècle, mint az elegáns franciáknál.
    Ők tudták, ha egy század haldoklik, rothad, bűzlik, miegymás,
    azt sürgősen, kecsesen és dekoratívan be kell fejezni.

    A mi kis meleg, trágyaszagú, honi 20. századunkban
    együtt élt a hóhér az áldozattal, néha szerepet cseréltek,
    az egyik mondta a másik szövegét, a vérpadot felváltva használták,

    a koszorúkat egyik helyről a másikra cipelték,
    a holttestet alulról fölüké rakták,
    így volt a leggazdaságosabb és legközérthetőbb.

    Ebben a században mindenki nagyon hitt valamiben.
    Főleg abban, hogy ami jön, az jobb lesz, mint ami volt.
    Ebben a században több magyar halt meg, mint amennyi született.

    Elvitte őket a cúg, a vonat, kit Nyugatra, kit Keletre,
    ki elégett, ki megfagyott, ahogy az civilizált háborúkban szokásos.
    Elvitte őket a Duna habja, a börtön mélye,

    a golyó-, a kötél-, a kór általi halál,
    avagy az önkéz, amellyel véget vetettek
    tragikus hirtelenséggel és hír nélküli tragédiával.

    Akiket senki és semmi vitt el, azok elindultak maguk,
    mentek, mendegéltek, míg az Óperenciás tengerhez nem értek,
    elnyerték a királykisasszony kezét vagy békává változtak.

    Itthon maradt a resztli magyarság, mi,
    fáradt, megviselt, indulatra erős,
    cselekvésre gyenge, mély, híg és turmix magyarok.

    Meg ezt a századot sem tudjuk befejezni, cipeljük tovább,
    amíg nem jön egy korszakváltás. Egy igazi. Egy új.
    Nem deklarált, nem naptári, nem vérbemártott,

    hanem kiérlelt, szép és természetes,
    az emberbőrbe bújt emberé.
    Vajh hányat fogunk írni akkor?

    Forrás: —

  • Márai Sándor: Monológ

    Akarok még hinni az életemben
    s a mások életében – akarom,
    hogy izmos és erős legyen karom
    s földaloljak egy lobogó „igen”-ben.

    Mert megbocsátottam mindenkinek
    s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,
    ki tettenért a pózon és családon,
    és ne vádoljon többé senki meg.

    A múltat én elhordozom magammal
    új életemre, mint zsákját a vándor:
    hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,
    s emlékeimmel elmotozva élnék,
    mert amit érdemeltem, rámtalált:
    kaptam egy életet és egy halált.

    Forrás: —

  • Jogos István: Helyzetkép

    A harmatcsepp, amit a párkányon
    találtam: a múlt.
    A horizonton tomboló vihar: a jövő.
    Most épp a szelet várom.

    Forrás: —

  • Vajda János: —

    És nem tudom, mi fáj majd jobban:
    mi itt örökre elveszett,
    vagy ami él a múltban, s onnan
    kivenni többé nem lehet.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Tisza szögén

    Nem jártam én soha Dunán túl,
    Hol Kupa, Vata elesett,
    Hol lankás dombok koronázzák
    Az alkonyvéres egeket.
    Én a Tiszának és Marosnak
    Szögében élek álmodón,
    Hol Attila, Ajtony robogtak
    Valaha vemhes táltoson.

    Az ősi szent tűz szürke hamvát
    A szél szívembe szórja itt,
    Keresem a turáni nagyság
    Örök, konok magyarjait.
    Keresem a kialuvó láng
    Maradék üszkét az egen
    S a hun király bús koporsóját
    Magyar folyó mélyébe, lenn.

    Forrás: MEK

  • Székely János: Egy régi ház

    (1959)

    Én nem tudom, miért jutott eszembe
    a régi ház a körtefák alatt.
    A régi ház, amely az új időkben
    éppoly kopott és jeltelen maradt.

    Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
    mögötte élő forgalom cikáz,
    de orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
    a régi ház, az álmos régi ház.

    Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
    a körtelomb, s ha szél motoz körül,
    valami édes, mondhatatlan illat
    szivárog át az ablakok mögül.

    Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
    dereng a tornác hármas oszlopán.
    S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
    és álmodik – és hasonlít reám.

    Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
    vén házikó folyvást eszembe jut…
    S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
    S egy út, amely a végtelenbe fut.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Buda Ferenc: Nagyapám

    Nagyapámat sose láttam,
    megelőzött a halálban.
    Simaszőrű fehér kecske
    s tarka malac legelészik
    már felette.

    Fejfája sincs, rég ellopták,
    széthasítva tűzredobták.
    Krumpli főtt a fejfa lángján,
    repedt, rozsdás, ritkánfütött
    bádogkályhán.

    Néki ez az ágy: a végső.
    Nékem ez az első lépcső
    fölfelé, a tiszta napra,
    nagyapámnál messzibbre és
    magasabbra.

    Az utódok szaporodnak –
    lemaradnak a halottak.
    Ritka köddé vált az emlék,
    nem lelek sírt már seholsem,
    bár keresnék,

    és kihűlve alvad bennem
    árnyéka, mint vér a sebben.
    Mindegy most már. Hadd aludjék.
    Ha siratnám, csak hazudnék.
    Váljék teste puha röggé,
    pihenjen és porladozzék
    mindörökké.



  • Szabó Lőrinc: Csak ami Volt

    Tűnt évek őre, add áldó kezed,
    s kalauzolj, édes Emlékezet!
    A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
    csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
    azt ma is látod! És a bóbitás
    nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
    amikor hazavittem. És a sok
    forgót, örvényt. Télen a farkasok
    nyomát a hóban. Nyáron a füzet
    s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
    mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
    s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
    Sok mindent megőriztél: meredek
    partot, ahol hasaltunk, az öreg
    kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
    nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
    képeid aggasd körém: életem,
    be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!

    Forrás: DIA