Napsugaras legyen ez az új esztendő
Homlokunkra soha ne boruljon felhő
Asztalunkon kenyér két kezünk munkája
Verejtékünk hullott minden darabjára.
Isten után nekünk más pártfogónk nincsen
Kenyérosztó kezed áldja meg az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
mely síp jelére és sziréna-szóra
megindul tarlón s hűlő réteken
a városvégen surranó folyóra.
Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
az izmuk reszket még a kalapácstól,
fülükben búg a lendítő kerék,
reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.
Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
A cséplőgépek forró kórusát
a vére most is zúgja, zakatolja.
Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
De egyikük fehér, akár a testem.
Van szíjas testű és torzul sovány,
mint Krisztus teste falusi kereszten.
De most erősek. Hősök, hangosak:
kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
Az örömüktől felriadt vízen
lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.
Letisztul róluk füst és munka-szenny,
hancúroznak habosra szappanozva.
Aztán tombolnak s szomjú bőrüket
a felcsapó víz végigzáporozza.
A parti gyepről int a zubbonyuk.
Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
sugártalan. Egy csodakék madár:
szalakóta repül az éjszakába.
Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.
Forrás: Lélektől lélekig
„A szervezés az, amit azelőtt csinálsz, mielőtt csinálni kezdesz valamit, hogy amikor csinálod, ne zavarodj össze.”
Szegényember, hát már megint lázadsz?
Jaj, dehogy lázadok, a gúnyám szakadt el.
Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek
Kevesebb a foltja.
Hát tán már elittad mind a fizetséged?
Nem volt nekem, uram, soha fizetségem,
Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem.
Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig,
Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam,
Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.
Hallod-e, te koldus, hordd el magad innen!
El is megyek innen a tengeren túlra,
A tengeren túlra: társaim szivibe,
Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már,
Fennen danol már a szélkiáltó madár.
Forrás: Lélektől lélekig
Föl, föl a hegyre! itt van már a fecském,
Fészket rak újra a borház ereszkén;
Vén almafám is új levélbe hajt,
Piros virágok rojtja csügve rajt’.
Föl, föl a hegyre! ezt a puszta tájat,
Melynek kövéből az arany bor áradt,
Nem nézhetem tovább hálátlanul,
Könnyem reá úgy is hiába hull.
Föl, föl a hegyre! hadd döngjön a szikla,
A vasrudaktól pattogjon a szikra –
S az anyaföldnek, hol majd megpihen,
Tüzével addig teljék meg szívem.
Föl, föl a hegyre! bérce felvirulva,
Vidám danától zengjen egykor újra;
Koszorút öltsön ez a drága föld,
Melynek bora dalomba lángot önt!
Föl, föl a hegyre! van még egy reményem,
Bár új borát szőlőmnek meg ne érjem, –
De dalaimhoz hagyok ráadást,
Igyék a hon rám ingyen áldomást!
Forrás: www.eternus.hu / Fejes István: Föl, föl a hegyre!
A tücsök dalolt egyre, bár
Ízzott a nyár,
Úgyhogy mikor jött a komor
Tél, része gond volt és nyomor:
Még egy picinke kisdarab
Legye, vagy férge sem maradt.
Hét ment is a hangyához át
Elpanaszolni nyomorát,
És kérte, adjon néki kölcsön
Zsákjába egy kis magot töltsön.
Új aratásig, legalább.
“Majd megadom, lesz erre gondom,
Nyáron, tücsök-szavamra mondom
A tőkét meg a kamatát.”
Bosszantja a tücsök kalandja,
Nem is adott magot a hangya. –
De ezt kérdezte végre tőle:
“Mit tettél a meleg időbe?”
“Éjjel-nappal munkába voltam,
Fűnek-fának folyton daloltam.” –
“Daloltál? rendbe van, komám,
Akkor ma táncolj, szaporán.” –
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Tartson meg az Isten
Minden magyar embert,
Azután a többit,
Ha rosszban nem hevert.
Mert a gazemberért
Még vizet sem adok,
Gazt még földemben is
Tőből kiszaggatok.
Végre tartson Isten
Épségben bennünket.
Mert sok terhes munka
Kívánja kezünket.
Kezünk után legyen
Mezőnk virágzásban,
Büszkén mutathassuk,
Hogy szabad földünk van.
Jusson és maradjon
Termésünk díjából;
Így osztozunk meg jól
Isten áldásából.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei
Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.
Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.
Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
– Nagyon sokat – március idusán.
Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
Nagy nevelő, – gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.
Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.
De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.
Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.
Aztán – menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, –
De Istennek is, ami Istené.
Forrás: Reményik Sándor összegyűjtött versei
…Az embereket Te meg hagyod halni
Nem volt alkonyat, tavasztól késő
őszig, hogy ne zsákkal a hátán
láttuk volna törékeny s egyre
töpörödő alakját.
Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
csalánt, répalevelet, tököt,
mikor minek volt szezonja.
Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,
nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
mint egy pendelyest, gyámolította.
Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
aratott virradattól alkonyatig
– még kaszált is a háborúk idején –,
alkonyatkor vette a zsákot és
újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
hogy neki mennyit kell mennie:
– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta
korcbahúzott szájjal, melyben a fogak
már rég csonkra vástak, mint
azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
minden valamirevaló háznál a kapának
ismer a gyermek is.
– Nem volt nekem, istennek hála, bajom
soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…
– Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
még egy percig se soha fekvő beteg…
csak a lábam, s a hátam, de majd csak
magához szólít az Úristen egyszer – s már
kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
bejárta a fél határt, innen is, onnan is
szedegetve. Ezek a jóleső kis bűnök:
egy-két marék ez-az a máséból, talán
ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
ezért a szégyellnivalóan hosszú
életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
nem akarja már elszólítani.
Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
s a száz között, lefordult válláról a zsák.
Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
a kapuban, szólt a fiának, hogy
menjen a papért s a zsákot is jöttiben
hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
a szomszédasszonyért és csöndesen
sírdogálva lefeküdt.
Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,
rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
moslékos kezét a kötényébe.
– Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte
még hetekig aztán –, amikor hallom:
végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –
most már a könnyeit törölgette –, éppen
ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
olyan volt, mint amikor szegény fiát,
a másodikat, akkor is engem kiáltott…
hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)
– Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,
hogy igazat kiáltott.
Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
– Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek
hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge
lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
– A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve
az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.
– Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok
úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.
Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett
az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem
akart lemenni a torkán.
– Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
– Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
ez egyszer az Isten.
– Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már
ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer
lánykorában.
Az ösvényei még várták egy darabig, aztán
kezdtek lassan füvesedni.
Forrás: Lélektől lélekig
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Hajnalban hirtelen felriadok gyakorta,
fölkelt a virradat, vagy álmom csattanója,
vagy egy kedves madár dala, vagy tán a szél.
És munkához fogok, előbb mindenkinél,
előbb még a szegény, szomszéd munkás-lakóknál.
Fut az éj. Odafönn szemem tűnődve kószál,
s a hunyó csillagok közt választ csillagot.
Állva dolgozom, és együtt kelve ragyog
bennem a gondolat s a nap a fellegekben.
Tintatartómat az ablakpárkányra tettem,
mit árnyékolva föd, mint egy farkasodút,
a vadszőlő, amely száz kaccsal körbefut,
ott írok, félretolt ág-bogak sűrüjében,
s meg-megtörölgetem tollam a zöld levélen.
Forrás: Szeretem a verseket
