https://verskucko.com

Címke: művészet

  • Nagy László, Egry ragyogása

    Már nem a tó és nem a tenger,
    nem a világ boltozata,
    nem a hullám, nem a villám,
    betölti szemem a férfi,

    aki jön a végtelen vízről
    csónakkal, vászonruhában,
    hó jelenése, vért se köhög már,
    nem zihál, semmi erőfeszítés,

    két evezője vadliba-toll,
    kiköt s a párában asztal várja,
    kenyér és hal meg bor, s körülötte
    mind, aki rajongja olyan ívben,

    akár a szivárvány arca előtt.
    SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK,
    JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT.

    S elevez tőlünk a szent és barbár,
    két evezője vadliba-toll,
    zendül a tó és zeng a tenger,
    föltámad a hullám, a villám,

    reped a világ boltozata,
    megölnék egymást az elemek,
    alakok elvérzenének,
    de ő feltartja kezét, csönd lesz,

    patyolatot ád a sebekre,
    rend lesz, de marad a feszesség
    a vízé, az égé, hegyeké,
    homlokok tektonikája,

    kőművese a világosságnak,
    siratja az elherdált világot,
    s fölépíti káprázatában.


    ,

  • Heltai Jenő: Öreg Marci

    Öreg Marci, jó cigányom,
    Szürke madár száraz ágon,
    Vedd elő a hegedűdet,
    Sirassuk a jó időket.

    Gyere, öreg, ide hozzám,
    Húzd el az én kedves nótám,
    Egyszerűen, némán, halkan,
    Érezzem csak, meg se halljam…

    Azt a régi magyar nótát…
    Tudod-e még? Hogy is volt hát:
    „Szárad a bokor a tetőn,
    Haragszik rám a szeretőm.”

    Legénykedő, kedves nóta,
    Nem hallottam évek óta,
    Kiben ez a nóta járta,
    Hova lett a pesti csárda?

    Akihez sírt a panaszom,
    Hova lett a szőke asszony?
    Szőke asszony forró csókja?
    Elszállt az is, mint a nóta.

    Elszállt az is, mint a nóta,
    De más világ van azóta!
    Régi tüzünk bekiégett,
    Vége már a dicsőségnek.

    Te is, én is megrokkantunk,
    Hova lett a régi hangunk?
    Hova lett a régi kedvünk?
    Bizony nekiöregedtünk.

    A hegedűd sem úgy szól már,
    Nem vagy az már, aki voltál,
    Sebaj, Marci, így is jól van,
    Én se vagyok, aki voltam.

    Vén költőnek, vén cigánynak,
    Keze reszket, szíve fáradt,
    Le is tesszük már maholnap
    Te a vonót, én a tollat.

    Elég soká muzsikáltunk,
    Szép csöndesen félreálljunk,
    A költő is, a primás is…
    Hadd húzza már egyszer más is!

  • Heltai Jenő: Diadal

    Azt súgja néha-néha lelkem,
    Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
    Nevem sugárzóbb fénye mellett
    Valamicskével több szerelmet.

    Sugárzóbb fényt és több szerelmet…
    Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett,
    Nem fáj, hogy a remények, álmok
    Romján ma egymagamban állok.

    Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
    Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
    A szenvedésben, pusztulásban,
    Bár szomorú – de szebb varázs van.

    Hogyha a szívem panaszának
    Csak egyszer is visszhangja támadt,
    Ha egy dalom könnyet fakasztott,
    Mit bánom én a sok kudarcot!

    És hogyha egyszer egy leány volt,
    Aki egy percig értem lángolt:
    Ma fittyet hányok mindeneknek,
    Mit bánom én, ha nem szeretnek!

    Egy dal, amelyet emlegetnek,
    Egy csók, amelyet nem felednek:
    Bármi rövid volt, bármi rég volt,
    De diadalnak épp elég volt.

  • Radnóti Miklós: Nem bírta hát…

    Dési Huber István emlékére

    Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
    a multat és e bomlott éveken
    virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
    nem bírta más, csupán az értelem,
    s az bírta volna még. De megszökött a test,
    szived megállt, a festék megmeredt,
    üres maradt a karton és a vászon,
    kezed nem méláz már a lap felett;
    árván maradt világod és világunk,
    sötéten színes, fölmért s tág világ;
    bivaly, ló, munkás, költő sír utánad
    s a dési templom és a dési fák.

    A sorsod ellenére voltál mester
    és példakép. Hivő, igaz, okos;
    a munkáló idő emel ma már;
    hiába omlik rád sír földje most,
    a dolgozók nehézkes népe feldobott, –
    csodálatos roncsát a szörnyü tenger,
    hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen,
    de megtanul majd s többé nem felejt el.

    S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
    a külvárost, a tájat, társait;
    mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
    vagy tűzfalat, mert minden arra int:
    „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
    ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
    hordozd szivedben. Éld e rossz világot
    és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
    hogy más legyen.”