Ferenczy Béni halálára
Égbolt se billen, föld se hasadoz,
nem inognak a kristályok szimmetriái,
az iszonyún száguldozó
fény se lesz inaszakadt,
és keringnek rendben a vas
legbelső tündérei
a betörhetetlen magok körül,
a végtelen lényeg körül,
s nincs jele szomorúságnak
porban se lángban, csak rajtam,
de ti nyertetek, ujjongjatok,
idegen erők,
hiszen végül is hozzátok pártolt,
átváltozott Ő, a Szelíd,
s már törvényetektől irgalmatlan:
előtte tűz és mögötte jég,
a jégesőt veti belénk,
előtte tűz, és kezében rózsával
megindul a tűznek,
megy vakmerő-fönségesen,
mert álma, végakarata: tűz.
Bűvöli már a tűz,
s nem a leonardói piros palást,
de a tűz, ama dördülő,
felragyogó villám-kehely,
hol a tisztaság véglegesen
magára talál, és emléktelenné
hamvad el a kín,
a hideg titánium-szög meg a csont,
és jaj nekünk: kék szemeit
kereshetjük már holtunkiglan,
ásványi kékből, égből
nem süt ránk semmi szeretet,
és a nefelejcs se adja vissza
Béni szemeit soha,
az a kör széjjelrobbant,
melegedni nincs hely, siratjuk –
siratjuk magunkat, mert megvert
végzete varázslatával,
s nagy művön izzadunk,
alkotunk magunknak halált,
hánytorgót, légszomjasat,
kibírhatatlanul irgalmatlant –
előre, fiúk,
a szerelmes életen át, az emberevő
lángoroszlánok közé,
vagy a rohadás zápora alá,
beilleszkedni bátran
a múlhatatlanság szerkezetébe,
új lehetőség, valószerűség
túl a fekete zászlón,
ahol a Mester kezei dörögnek –
itt most minden homály,
egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
fiúk, előre!
,
