A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Fa, mint most, akkor is virúlt.
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.
S ezek valának társai:
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenül,
Csak e kettő, mi hű marad.
És lantja! lantja hova lőn?
Hisz a költőnek lantja van…
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.
Megpendítette húrjait
Mennydörgő éjben egykoron.
S a mennydörgésnek ágyúja
Elszenderűlt e hangokon.
S az ég, a barna, haragos,
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosollyal néze rá.
És a költő megéhezett,
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyít a zene.
S mely a vihart elaltatá,
És földeríté az eget,
Elandalító húrjain
Az ének újra zenegett.
De melyet ég, vihar megért,
A dalt ember nem érti meg…
És ím a lant elszégyenül,
S fájdalmában kettéreped. –
Ez volt a lant története.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé – nem tudni, hol? –
Az inségterhes életet.
Egy újabb nemzedék előtt
Évek múltán megjelenék.
Nem őszült ő meg… fürteit
A gond, a bú kitépte rég.
„Egy-két garast, egy-két garast!”
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.
A részvét megkérdezte őt:
„Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sújtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?”
S nevét elmondja, s újra esd:
„Egy-két garast…” – „Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.
Neved ragyog, miként az ég
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.
Jövel tehát! jövel, cserélj
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd,
Dús asztalnál legyen helyed!”
„Ó szép beszéd… ó köszönet!
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.
És a borostyán… ó mi szép,
Mi jó lehet lángifjúnak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamzanak.
Hanem ha dobsz egy-két garast:
Fogadd sza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos…
Koporsómat csináltatom.”
Forrás: Lélektől lélekig
