https://verskucko.com

Címke: művészet

  • Reményik Sándor: Szivárvány

    Némethy Titinek

    I.

    A párában, a vízesés felett,
    halványan, mint egy álom,
    és testetlenül, mint egy lehelet:
    az örökifjú szivárvány lebeg.

    Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
    a kő mállik, az erdők sírba térnek,
    új medret tör a patak magának,
    s a régit testálja a feledésnek.
    Megőszül a világ.

    De a szivárvány mindíg egy marad
    s színei meg nem fakuló csodák.
    Örökifjan és egyformán lebeg,
    halványan, mint egy álom
    és testetlenül, mint egy lehelet.

    Mint a művészet az élet felett.

    II.

    Minden lélekben van egy kis szivárvány,
    kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
    hogy egy más lélek átjöhessen rajta, –
    ennek a hídnak hídpillére nincsen,
    ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
    Az Isten, aki a szívekbe lát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Erdélyi piéta

    Szervátiusz Tiborhoz

    Milyen nehéz a kövek lelke? Nehéz, mint az asszony könnye, amikor fiát tartja ölében, fiát, akinek nem mozdul teste, izmai nem feszülnek, sóhaja nem remeg… Milyen nehéz a kövek lelke, nehéz, mint a szeretet…

    Igen, a kövek, a lassú sóhajok, hallgatag bölcsek: rejtik az időt, az álmot, s mindent, amit a Föld, a Nap s a csillagok rezgései súgnak, amit zenélnek a csöndes dallamok…

    Benne laknak a keresztek és az álmok és az elhervadt virágok… Benne feszülnek tömör, görcsös vágyak, titokban, amit nem láthat a szem, csak a lélek tudja, hogy a rideg burok alatt fénylik az örök Nap… Csak a lélek, aki a kőbe lát! Látja a fiút és Máriát! Csak a lélek, ami úgy ér a kőhöz, mint igazi férfi a nőhöz: simítja szeme fénysugarával, mielőtt hozzáérne, öleli érintés előtt is, úgy áramlik belé, hogy morajlik vére…

    A nő, a kő, ami rejti a mindent, s akkor nyílik világra, ha öleli a lélek szárnya… Nyílik a csöndes ölelésre vulkános, forró méhe…

    Milyen nehéz a kövek lelke? És milyen könnyű, ha férfilélek oldja le róla a rideg kérget?

    Erdélyi piéta! Sír, zokog a kő, gyermeket sirat a nő, gyermeket, aki hever súlyosan ölén, s mégis, mintha nem lenne súlya, mintha lebegne a teste, mintha az egész Ég ebben a kőben lenne…

    Ebben a kőben, a nehéz lelkű nőben, az Ég megfoghatatlansága, légiessége… Maga a fény, az örök remény, a kő fénye, álma, ahogy a nehéz lélek kelne szárnyra…

    Valami van a kőben! Minden, ami benne lüktet a nőben: élet, fény, remény, égi költemény, s piciny rés a magnak, amiből élet fakad, árad…

    Valami van a kőben, még akkor is, ha a fülnek néma, a szemnek mozdulatlan… Valami van a kőben, valami néma ballada, hallhatatlan… Valami, aminek több szava van, mint amit a nyelv és gondolat ismer, valami, ami túléli az időt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jorge Luis Borges: Ars poetica

    Nézni a folyót, mely idő meg víz,
    és tudni, hogy az idő is folyó,
    s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,
    s az arcok is elfutnak, mint a víz.

    Az ébrenlétről tudni: másik álom,
    mely csak álmodja álmát, s a halál,
    melytől a test retteg, az a halál,
    a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.

    Napról, évről érezni, puszta jelkép,
    jelképe csak a napnak és az évnek,
    s a bajt úgy venni, mit hoznak az évek,
    mintha kósza hír lenne, zene, jelkép.

    Halálban álmot látni, s ha az alkony
    jő, benne bús aranyt, ez a költészet,
    szegény és halhatatlan. A költészet,
    mely visszatér, mint a hajnal s az alkony.

    Esténként néha felmerül egy arc,
    ránkvillantja egy homályos tükör,
    a művészet, akár ez a tükör,
    s mit felvillant, a mi arcunk az arc.

    Mondják, Ulysses, unva a csodákat,
    sírt örömében, látva Ithakát,
    a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát
    idéz a művészet, nem a csodákat.

    Olyan, akár a végtelen folyó,
    mely megy s marad, s tükrében ugyanaz
    a Hérakleitosz látszik, ugyanaz
    s mindig más, mint a végtelen folyó.

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A festő halála

    Rippl-Rónai József emlékének

    Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain,
    oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin;
    vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked előtt,
    mint áttetsző függöny egy fényes és szines színpad előtt,
    s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,
    s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet –
    a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj,
    vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,
    Páris visszfénye, s magyar rétek – de nem így ahogy a szürke Rim
    nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin,
    amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap –
    mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
    mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget:
    tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy új világ született.
    Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom,
    mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
    szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül – – –

    Ím a Nap, a színek apja, az Élet, elmerül;
    de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára:
    így időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
    kép-függönyödön – óh varázs-függöny! – s amint messzebb száll el életed,
    mint ki messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb,
    mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:
    ugy nő előttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;
    és ami szemeid kincses golyóiból kikölt,
    szabadon, mint a madár, ha tojása összetört,
    suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut –
    csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tűz-anyjuk kialudt.

    1927. nov.
    Nyugat, 1927. dec. 16.

    Forrás: Arcanum

  • Juhász Gyula: Anch’io

    Művész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam
    Egy lant idegén álmodozva babrál,
    Úgy simogatom a szép és új igéket,
    Mint perzsaszőnyegét a kalmár.

    Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba,
    Melyek nagy órák lázában fogantak
    És pirosan és égőn és ragyogva
    Új színeket lopnak az alkonyatnak.

    Nem látom én az utcák szürkeségét
    S a közönyös arcok nekem nem élnek.
    Testvéreim a csillagokba néző
    Nagy álmodók, a szomorú merészek.

    Művész vagyok. Mélységek és magasság
    Gyopáros ösvényén kúszom magamban.
    Keresek egy virágot, új virágot,
    Hogy érte életemet adjam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Graves: Csomó a zsebkendőn

    Még gyermeket Mozart elragadott
    – alélt a szívem, bongva dobogott –,
    s egy zöld csoda-világba vitt: sekély
    patakba léptem furcsamód nem én;
    szirtek közt sárga bükköny-földeken
    járván, sehogyse sikerült nekem
    virágot tépni, zsebredugni ott,
    ha leltem épp, egy-egy szép kavicsot
    káprázatomban. Segedelmül én:
    „Csomót kötök zsebkendőm szögletén,
    mit ismerősnek híve rázhatok
    bizonyságul, hogy e hűsben fenn vagyok.”
    Megkötöttem. Körben rezgett a sok
    nyárfa, a folyam nádja susogott.
    Mi most hiányzott: a vad taps pedig
    engem a nagy tömegbe visszavitt.
    Éreztem, vittem magammal tovább
    csomóm, önkívületem tanúját.
    De végleg messzetűnt: virág, folyó,
    nyárfa… s a nád, a búsan suttogó.
    Eltűnt húsz éve már. Most hallgatom megint
    Mozartot. Persze, most tudom, mit akkor
    nem: hogy elragadtatott ő is furcsán
    e zöld világba, s ott szíve szokatlan
    vadul dobogott, az éren ő is áthaladt, s akart
    sárga virágot szedni, mivel takart a sík sűrűn,
    s úgy, mint egykor magam, – tanúul,
    mely e jelenetre vall: selyemzsebkendőjén
    csomót kötött mély, kurtán fodrozó hangok
    között; s hazament, sóhajtott az eseten:
    „Csak emlékeztető, több semmi sem.”
    Óh, nem igaz, mert e hites bog épp
    tanúsággal terhelt: mi? hol? miképp?
    Bár így maga buta, hiú dolog,
    művészettel mégis vezetni fog
    újonc-csoportokat e zöld világba:
    zihálnak ott villámütötten állva.

    Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Jánosy István)

  • Faludy György: Michelangelo utolsó imája

    Üllőd a föld s az égi boltra állván
    oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
    Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
    csúcsán, Uram, de nem találtalak.

    Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
    s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
    Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
    ki ott ragyogtál minden kő alatt.

    Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
    megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
    de lelkemben még égi fény ragyog.

    Hogy tudnám testem börtönét levetni?
    Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
    Istenszobrász! A márvány én vagyok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Bécs, 1930

    Diák voltam itt három évig.
    Ma sem tudom, miért szerettem
    e várost. Hófedte utcáin
    versenyt futottam a szelekkel,
    éheztem hosszan és titokban,
    az élet értelmét kutattam,
    lengő cégtáblákkal, padokkal
    barátkoztam s szökőkutakkal,
    majd a színésznő, kinek taknyos
    voltam, s kire a sarkon három,
    négy, öt órát vártam, míg megjött,
    de ezt nem bántam s most se bánom,
    Thomas Mann-ért és Karl Kraus-ért
    rajongtam, festményeket néztem
    a múzeumokban vasárnap
    reggel, s nem voltam boldog mégsem,
    bár a reményt nem adtam fel, hogy
    hamar meghalok tüdővészben.

    S mindezt azért, mert sok rossz verset
    írtam s azt hittem: egyre jobbak,
    letisztáztam szép gyöngybetűkkel,
    s hazaküldtem a hírlapoknak,
    s hogy lapozgattam a friss példányt
    a kioszk előtt, sívó szélben,
    esőben! Mindhiába; mégcsak
    a szerkesztő sem üzent nékem,
    csak egyszer. Így szólt: hagyja abba!
    Ettől végleg elkeseredtem.
    Híres költő akartam lenni,
    és beláttam, hogy lehetetlen.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Edmond Eugène Alexis Rostand: Széllel-béleltek

    Mi vagyunk a szelíd fiúk,
    kik a légynek sem ártunk,
    szerények, csöppet sem hiúk,
    mindég egy rímre vártunk.
    A versek csillogó hada,
    egy megpendülő ballada,
    egy puha, kedves ábránd,
    egy gondolat tovább ránt.
    Nekünk a józanság a rút,
    s a bölcs nem a barátunk,
    de mi vagyunk a jó fiúk,
    kik a légynek sem ártunk.

    Hagyjátok rá, hogy mit szeret,
    az árva rímelőre,
    az álma rózsálló keret,
    onnan tekint előre!
    Poétás szívvel őgyeleg,
    a méla, tévedő gyerek,
    s mindazt, mi nem művészi,
    szabódva-félve nézi.
    Számunkra nincs egyéb kiút,
    csak az, ha verset gyártunk…
    Mert mi vagyunk a jó fiúk,
    kik a légynek sem ártunk.

    Nem tudjuk, hányadán vagyunk,
    de sohasem alélunk.
    Forrong-zsibong hívő agyunk,
    s az álom az a célunk.
    Keressük a halk kerteket,
    mert durván visszavertetek,
    a gőgre dölyf a válasz…
    S harcba nem száll az,
    aki kegyes, szeretni tud,
    az fogja a mi pártunk!
    Hisz mi vagyunk a jó fiúk,
    kik a légynek sem ártunk.

    Kosztolányi Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Stefan George: A sziget ura

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek