– Ön művész?! – fitymálta a tücsköt a hangya.
– Hisz mint az ökörnyál, leng, lebeg a hangja.
Dalában nyoma sincs vérmes szenvedélynak,
sőt ha Ön szól, még az esti csend is mélyebb.
Mily csekély eszköztár, mily szűk formakészlet!
Csoda, hogy Ön mégis figyelemre késztet.
Szólt a tücsök halkan:
gondgyomláló dalban
épp ez a művészet.
Forrás: MEK – Szamárfül
Ó, mért nem lettem én muzsikus?
A szerelemnek e tengerén
elúszni – nem mint barna madár
fehér egen; vagy azúr vizen
mely tollát kívül nedvezi csak
s zsírjáról minden gyöngy lepörög,
hanem (keserves lelkem ürömcseppjével)
átitatva puhán,
átjárva egészen, szíva és
foszlódva lassan, omladozón,
eltűnve – nem befulva, hanem
beléolvadva!…
Ó, ti kemény
magvak, ti lelkem magvai, szók!
Művészetemnek nincs sava hát,
mely felolvasszon annyira csak,
hogy a gondolat salakja szent
italomnak színét és ízét
el ne busítsa? Szók, keserű
őstengerekből üllepedett
szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti,
felejtett könnyek alja, ti gondolat
kegyetlen izgatói – ha szótalan
tudnám zenémnek önteni gyógyvizét,
tán elringatna – de balzsamomul
szók emlékittas mérgeit oldozám,
s fürdőmnek annyi éles a kavicsa,
hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
homokkal, hogy szemem csupa vér.
Ó, szótlan, tiszta, homloktalan
zene! mért nem lettem én zenész?!
Ha festő volnék, tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait,
hajófüst árnyát, barna csíkot
az áttetsző kék tinta vizen,
s fehér sirályt a vízre, fehér
felhőt az égre, sötét romot
hegyem csúcsára, víg barikat
az oldalára játszani festenék.
Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!
Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
ahány szó benne: várrom, Itália,
hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
s más kedves élet rémei, háborúk,
emlékek, álmok, izgalom, új halál
minden szótagban, új sebek, új kínok,
s nem élhetendő életek eleje:
nem a holt színek élete, nyugalom,
tárgyak nyugalma, víg barik irigyelt
tudatlansága, állati szent öröm,
sem a virágok illatos élete,
sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
vak boldogsága: rejtekes istenek
életlen élte, nagy zene, szent
halál, vak fények, szótalan olvadás. –
Ó, mért nem lettem én muzsikus?!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.
Forrás: Magyar Kurír
Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca,
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megóvnom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
És önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé,
s a peremén
a gőgös írás:
én.
Forrás: MEK
Mulassatok, a hinta indul,
nézzétek e színes pokolt.
Keblem sajog a tompa kíntul,
de jőjjetek, ajkam mosolyg.
Ti vagytok az úr, én a szolga,
bohócruhába öltözöm.
S elfojtom értetek, dacolva,
eget-kívánó ösztönöm.
Fejemből a vér zúgva csordul,
de rája süveget csapok,
s nem érezem a tarka lomtul
az égető, nagy bánatot.
Előre hajtok, körbe-körbe,
a falba vágom homlokom.
Mindent teszek, holtig gyötörve:
imádkozom, káromkodom.
Pusztán csak a parancsra várok,
ti vagytok, és – nem élek én.
Fogjátok is át a világot,
nekem nincs semmim e tekén!
Engem ragad vadul zilálva
a szédülő körforgatag,
aranyszörnyek sötét hajába
kapaszkodom meg bágyatag.
S ekkor nem is tudom, hogy élek,
csak törtetek némán elől,
elszáll szememből minden élet,
és célt nekem szótok jelöl.
A vad röhejben elfelejtem,
hogy e világon létezem,
a durva ember-rengetegben
nem nyúl díjért mohó kezem.
De néha, hogy a lárma halkabb,
megráz egy furcsa hangulat,
mert látom, itten mind mulatnak,
csak a komédiás nem mulat.
Forrás: MEK
Mintha szellemeket akarnál
idézni, óriásokat,
kiknek hatalma elragad,
úgy ülsz néha a zongoránál,
úgy énekelsz: a túlvilágba
kapcsol valami titkos és
ijesztő átlényegülés,
az isten vagy a semmi vágya.
A zene érlel. Mint imában
a bűnös, vagy mint nyers vasak
a villamos tekercs alatt,
átváltozol az áramában
s oly erő száll meg, oly varázslat,
hogy már te tanítod apádat.
Forrás: DIA
Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
Forrás: MEK
Párázó, hűvös-mellű rétek,
fenn a fátyolos pasztell-kékek,
riadalom-zöld bodzafelhő,
jószag: arcomba hulló kendő –
jegyességem ha csak a röggel
s nem emberi búval-örömmel
volna – festenék ilyen képet,
sohasem elkomorult népet.
Az orcákra nem írhatom rá,
az öröm miért válik fanyarrá,
mégis: nem lehet aljasodnom,
a lázat lázzal indokolnom.
Fázókat festek pikkely-kékkel,
de fémes szurony-körítéssel.
Szerelmes arcon belső vérzés:
libeg a papírszárnyú Végzés.
Ahol a hősök leveretnek,
hajszálak sárral keverednek,
zsandár-lábbelik merevednek:
jó földje az a kikeletnek.
!
Ferenczy Béni halálára
Égbolt se billen, föld se hasadoz,
nem inognak a kristályok szimmetriái,
az iszonyún száguldozó
fény se lesz inaszakadt,
és keringnek rendben a vas
legbelső tündérei
a betörhetetlen magok körül,
a végtelen lényeg körül,
s nincs jele szomorúságnak
porban se lángban, csak rajtam,
de ti nyertetek, ujjongjatok,
idegen erők,
hiszen végül is hozzátok pártolt,
átváltozott Ő, a Szelíd,
s már törvényetektől irgalmatlan:
előtte tűz és mögötte jég,
a jégesőt veti belénk,
előtte tűz, és kezében rózsával
megindul a tűznek,
megy vakmerő-fönségesen,
mert álma, végakarata: tűz.
Bűvöli már a tűz,
s nem a leonardói piros palást,
de a tűz, ama dördülő,
felragyogó villám-kehely,
hol a tisztaság véglegesen
magára talál, és emléktelenné
hamvad el a kín,
a hideg titánium-szög meg a csont,
és jaj nekünk: kék szemeit
kereshetjük már holtunkiglan,
ásványi kékből, égből
nem süt ránk semmi szeretet,
és a nefelejcs se adja vissza
Béni szemeit soha,
az a kör széjjelrobbant,
melegedni nincs hely, siratjuk –
siratjuk magunkat, mert megvert
végzete varázslatával,
s nagy művön izzadunk,
alkotunk magunknak halált,
hánytorgót, légszomjasat,
kibírhatatlanul irgalmatlant –
előre, fiúk,
a szerelmes életen át, az emberevő
lángoroszlánok közé,
vagy a rohadás zápora alá,
beilleszkedni bátran
a múlhatatlanság szerkezetébe,
új lehetőség, valószerűség
túl a fekete zászlón,
ahol a Mester kezei dörögnek –
itt most minden homály,
egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
fiúk, előre!
,
Már nem a tó és nem a tenger,
nem a világ boltozata,
nem a hullám, nem a villám,
betölti szemem a férfi,
aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában,
hó jelenése, vért se köhög már,
nem zihál, semmi erőfeszítés,
két evezője vadliba-toll,
kiköt s a párában asztal várja,
kenyér és hal meg bor, s körülötte
mind, aki rajongja olyan ívben,
akár a szivárvány arca előtt.
SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK,
JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT.
S elevez tőlünk a szent és barbár,
két evezője vadliba-toll,
zendül a tó és zeng a tenger,
föltámad a hullám, a villám,
reped a világ boltozata,
megölnék egymást az elemek,
alakok elvérzenének,
de ő feltartja kezét, csönd lesz,
patyolatot ád a sebekre,
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, hegyeké,
homlokok tektonikája,
kőművese a világosságnak,
siratja az elherdált világot,
s fölépíti káprázatában.
,
