https://verskucko.com

Címke: nemzet

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szívem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni félúton kívánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

    Pest, 1848. április

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály – A könnytelenek könnyei

    Szavak, ti mondatlan szavak,
    meddig biztassalak?
    Mit ültök rokkant ajkamon,
    mint dermedt madarak?

    Avagy enyémek vagytok-é,
    vagy, rámbízott sereg,
    apáktól és egy nemzettől
    örökbe nyertelek?

    Jaj, a tábornak, melyben a
    hadsereg fogva – jaj
    a kasnak, melyben fájva nyüzsg
    s ki nem röpül, a raj!

    Szálljatok szét, gyötrő szavak!
    Mit zsongtok itt nekem?
    Minden füleknek szóljatok,
    és minden nyelveken,

    s zokogva, hajh, hogy annyi szív
    hiába onta vért,
    a könnytelenek könnyei
    legyetek a honért!

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Tél tél után, év év után,
    négyszer hajtott a galy,
    vakon, nagy kényszerek között
    harcolt a bús magyar.

    Harc harc után, nyár nyár után
    ötször lehullt a lomb:
    oly híven adta mindenét,
    s oly ingyen, a bolond!

    Ki vérünk ízét ismered,
    tégy vallást, karszti kő,
    s ki jól tudod jajunk szavát,
    vad omszki levegő,

    valljatok, magyar csillagok,
    védjétek a magyart:
    volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
    mely nem békét akart?

    Mint aki méccsel intene
    balgán, a Nap elé,
    úgy lobogtattunk álmokat
    a Szeretet felé.

    Szemeink száraz fellegek,
    s miként az aszu táj,
    sivár a lelkünk, zsibbad és
    nem tudja már, mi fáj.

    Ó, mécsünk nem világított:
    házunk’ gyújtotta fel
    s gyűlölet pokla lett a hely,
    hol élni, halni kell.

    Szakadjatok ki, bús szavak!
    Sem élet, sem halál:
    egy őrült nemzet eleven
    megnyílt sírjában áll.

    S a sírt népek veszik körül,
    öröklő káröröm;
    és kígyó csúsz a sír fölött,
    de virág nem terem.

    Kígyók közt, marva, fájva, halld,
    a költő éneke
    s sziszegve rokkant ajkamon,
    óh népek nemzete,

    egy ezredévből, nagy világ!
    riadva, földadog –
    Hazámnak hangja, gyenge bár,
    de néma nem vagyok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Ferenc: Himnusztöredék

    Emeld fel fejedet büszke nép,
    Viselted a világ szégyenét.
    Emelkedj magasba, kis haza,
    Te, az elnyomatás iszonya.
    Emeld föl szívedet, nemzetem,
    Lángoljon a világegyetem!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Vörösmarty Mihály: A hontalan

    Járatlan útakon ki jársz,
    S keblet viharra, vészre társz,
    Örömtől idegen,
    Ki vagy te bánat embere,
    Mi sorsnak üldöz fegyvere,
    Hogy bolygsz vad bérceken?

    „Hagyj bolyganom vad bérceken,
    Hagyd dúlni a vészt keblemen:
    Én bujdosó vagyok;
    Kietlenb itt e puszta szív,
    Zajosb a vész, mely benne vív:
    Fájdalmim oly nagyok.”

    Tán dús valál és kincsedet
    Elvette ádáz végzeted,
    S most ínség szomorít?
    „Dús voltam s dúsnak lenni jó,
    S ínségem most oly szívható;
    De ez nem tántorít.”

    Két név előtted szent talán;
    A hű barát és hű leány,
    És ők elhagytanak?
    „Pártos barátság, szerelem
    Földön legkínzóbb gyötrelem:
    Ők híven haltanak.”

    Kihaltak ők? tán gyermeked,
    Szép hölgyed, minden örömed
    Emésztő sírba szállt?
    „Mind sírban, amit szereték,
    De a szív mély s nagy menedék,
    Elnyögte a halált.”

    Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
    Tán a becsület rabja vagy,
    S neved gyalázva volt?
    „Gyalázva minden címerem;
    De azt hazámért szenvedem,
    S ez rajtam drága folt.”

    Hah, számkivetve vagy tehát,
    S melyért vérzettél, ten hazád
    Sujt kérlelhetlenűl?
    „A száműzöttnek honja van,
    S bár szenved ő s boldogtalan,
    A nemzet él s derűl.

    A nemzet, melyhez tartozám,
    Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
    Többé fel nem virúl:
    Engem millióknak veszte nyom,
    Egy nép halálát hordozom
    Keblemben ostorúl.”

    Forrás: Arcanum

  • Jókai Anna – Ima Magyarországért

    Öregisten, Nagyisten
    nézd, hogy élünk itt lenn
    katlanba zárva
    csodára várva
    csöbörből vödörbe magyarok.
    Itt élünk se élve se halva
    hurrá a vödörben hal van
    süthetünk szálkás kis pecsenyét
    a friss húst viszi már a fürge menyét
    körben a bozótból
    ragadozók szeme villog
    az elhevert csordákon
    áldozati billog.
    (csitt, csak csendesen, ne kiálts,
    mormold csak, mormold az imát)

    Öregisten, Nagyisten
    ha Te nem, ki segítsen?
    Sovány lakomára
    nohabort kínáltak
    s akik ezt megitták
    bódultakká váltak.
    (… csak csendesen, ne siránkozz,
    halkan szólj elkábult hazánkhoz)

    Öregisten, Nagyisten
    érted sóvárog ma minden
    akik hortyognak szanaszét
    vagy éberen vigyáznak
    síkos savas eső alatt
    biz egyformán áznak.
    (… csak csendesen, mind aki lázad,
    báránybőr jelmezben figyelik a házad)

    Öregisten, Nagyisten
    erősíts a hitben
    hogy ami késik
    azért el nem múlik
    él még a Te nyájad bárha szőre hullik.
    (… csak csendesen, nem használ a lárma,
    mostohaszülők közt még árvább az árva)

    Öregisten, Nagyisten
    más remény nincsen
    mint igazad, kegyelmed
    hogy Te szabj végül rendet
    maradék országnak
    adj életes kedvet
    a lecsonkolt többit
    gyógyítgasd ne engedd
    önnön gyilkosává válni –
    haza kell találni!
    (… csak csendesen, mert vád alá vesznek,
    jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)

    Öregisten, Nagyisten
    nem hoztak, de vittek
    a vak lóra azt hazudták bátor
    suba alatt kupec lett a pásztor
    műdalokkal altat nejlonfurulyája
    dagonyáztat minket langyos pocsolyában.
    (… csak csendesen, ne élvezd a táncot,
    csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot)

    Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk
    hegyeink elcsórták, eladó a rónánk
    fulladunk a füstben a folyónkban cián
    sorvasztja a lelkünk a ránk tukmált Isten-hiány
    mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!
    hóhér a halottal cinikusan békül
    dús szobákban álparasztok
    a búzát égetik ők nem harasztot
    melósvezér nyüszít, uszít
    munkásember helyben fut itt
    a hajléktalant rendőr verte
    shoppingcenter országszerte
    mocskos pénznek nincsen szaga
    gaztól rabolt s gaz lett maga
    és a művész? búsan kérded
    megvették a tehetséget
    sirasd őket Ősi Anya
    zsoldospénznek sincsen szaga
    (… csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,
    végtelen időben mindenkit megtérni)

    Öregisten, Nagyisten
    kit kövessünk s kit nem?
    Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd
    hisztériát űzz el indulatunk meghagyd
    a reánk szabott leckét beteljesíthessük
    gőgösek se legyünk kétségbe se essünk
    nácítudat, bolsitudat
    csak álarc a Szörnynek
    egyképp meggyötörtek
    lám egymásra törnek
    gonosz század elment
    nehéz évek jönnek
    melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,
    biztass hogy a testvérharc megszűnhet
    göngyöld e földgolyót, írjad köntösébe
    édes hazánkat annak is kellős közepébe
    a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke…
    Annyi gyalázatos koron át
    őrizd meg számunkra misztikus koronád.
    (csak csendesen, akinek füle van, hallja;
    a látónak látható, hasad az Ég alja)

    Öregisten, Nagyisten
    mit akarjunk s mit nem:
    törvényed vezessen
    hogy e kis nép oda ne vesszen
    át ne lyukadjon helyünkön a térkép
    ki ne radírozzon a világi lét végképp
    serkentsd fel szolgád, a Magyarok Istenét
    kend meg könnyektől elhomálylott szemét
    küldd le a magasból újra e véres-veres földre
    tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.
    (A Születés előtt túl hosszú volt az Ádvent
    – hiszen az életünk hovatovább ráment –
    mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    A házad itt állt, – szerte szállt!
    Ezt látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!
    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszuját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este, letéve a könyvet,
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a fém, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád se hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átengedted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt házának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városiban a bokréta
    és a szobroknál a beszéd
    s a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból,
    a holdvilágban a vörösbor
    tigris-szeme villant feléd
    és lengetted ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty kép
    és ha, élvezve a veszélyt
    és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét)
    s a hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét
    s ha úgy mondtad is: feleség
    e szép szóval s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat,
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben rakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Illyés Gyula: Férj, feleség…

    Férj, feleség nagy fürészt rángat,
    lovagok így párbajoznának.
    Bevág a férfi – hátradől, de
    lendül a kis nő már előre.
    Nincs pissze sem köztük haragnak,
    deresén csak ágfa jajgat.
    S nyög, hogy feje lehull a mélybe,
    utána válla, törzse, térde.
    Fent foly a munka küzdve-kérve
    a szerelem gyors ütemére.
    S már a fa-halmot csecsemőknek,
    látom a kis párt ős-szülőknek.
    Vivás és harc, halál a munka,
    s lám, a világot szűli újra.
    Oh, hogyha mint ők, párba állva,
    a nemzet is mind így csatázna.
    Jő-megy a fürész könnyű kedvvel,
    noha vasból van, noha fegyver.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: A kincsről, ami van

    A Hűség-díjas Szokolay Sándornak, a leghűségesebb város polgárának

    Hajnali szép dallamba zárt,
    szívnyi szelencébe csukott,
    föld mélyébe titkon rejtett,
    oszthatatlan közös kincsünk.
    Hogyha elvész, nemzet vész el,
    s hangtalanná foszlik minden,
    még a sírás szabadságát
    is tagadják… azt kell hinnem,
    amit látnak vak szemekkel,
    honnan a könny előgördül.

    Mért titkolja ez az ország,
    gyász vagy remény van-e fölül?
    Jó volna, ha véget érne
    egyszer ez a szörnyű álság,
    s jönnének bátor fiai
    hűségükkel, hogy megváltsák!

    Árva dallam… lányka-hangon
    s belénk költözik a lélek,
    déli harang brongásával
    szól a kórus: élek, élek!
    Fűszál hegyéről a harmat
    gyöngyét ajánlja az Égnek,
    mekkora kincs, mikor ének
    üzenhet a Mindenségnek!

    (Írtam a 2000. év első napjaiban)

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ágai Ágnes: A befejezetlen század

    Ezt a századot nem lehet befejezni.
    Nincs sorompó, hogy eddig 20., aztán 21. század.
    A történelem nem az időszámítással halad egy ütemre.

    Itt nem lesz fin de siècle, mint az elegáns franciáknál.
    Ők tudták, ha egy század haldoklik, rothad, bűzlik, miegymás,
    azt sürgősen, kecsesen és dekoratívan be kell fejezni.

    A mi kis meleg, trágyaszagú, honi 20. századunkban
    együtt élt a hóhér az áldozattal, néha szerepet cseréltek,
    az egyik mondta a másik szövegét, a vérpadot felváltva használták,

    a koszorúkat egyik helyről a másikra cipelték,
    a holttestet alulról fölüké rakták,
    így volt a leggazdaságosabb és legközérthetőbb.

    Ebben a században mindenki nagyon hitt valamiben.
    Főleg abban, hogy ami jön, az jobb lesz, mint ami volt.
    Ebben a században több magyar halt meg, mint amennyi született.

    Elvitte őket a cúg, a vonat, kit Nyugatra, kit Keletre,
    ki elégett, ki megfagyott, ahogy az civilizált háborúkban szokásos.
    Elvitte őket a Duna habja, a börtön mélye,

    a golyó-, a kötél-, a kór általi halál,
    avagy az önkéz, amellyel véget vetettek
    tragikus hirtelenséggel és hír nélküli tragédiával.

    Akiket senki és semmi vitt el, azok elindultak maguk,
    mentek, mendegéltek, míg az Óperenciás tengerhez nem értek,
    elnyerték a királykisasszony kezét vagy békává változtak.

    Itthon maradt a resztli magyarság, mi,
    fáradt, megviselt, indulatra erős,
    cselekvésre gyenge, mély, híg és turmix magyarok.

    Meg ezt a századot sem tudjuk befejezni, cipeljük tovább,
    amíg nem jön egy korszakváltás. Egy igazi. Egy új.
    Nem deklarált, nem naptári, nem vérbemártott,

    hanem kiérlelt, szép és természetes,
    az emberbőrbe bújt emberé.
    Vajh hányat fogunk írni akkor?

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Magyarok

    Magyarország területe 93 031 km².
    Most ennyi.
    Itt az emberek magyarul beszélnek.
    Ők magyarok.
    A magyar nyelvet nehéz megtanulni.
    De lehet.

    A magyarok őshazája bizonytalan.
    A jelenlegi is.
    A magyarok sokat vitatkoznak.
    Például arról, hogy ki a magyar.
    Mitől magyar a magyar?
    Mitől magyarabb az egyik magyar
    a másik magyarnál?

    Két magyar csak külföldön örül egymásnak.
    Néhány óráig.
    A magyarokat általában szeretik külföldön.
    Kivéve, ha nemzetiségek.
    A magyarok nem bántják a nemzetiségieket.
    Most nem.
    Vannak, akiket most is bántanak.

    A nagy országok
    elviselik a különböző népcsoportokat.
    Magyarország nem nagy ország.
    A bajban az emberek összetartanak.
    A nagy bajban.
    Árvíz, földrengés, forradalom, stb.
    Árvíz, földrengés, forradalom stb. ritkán van
    és rövid ideig tart.
    Kis bajban az emberek egymásnak ugranak.
    Kis baj gyakran van, és sokáig tart.

    A magyar ember egyszer születik,
    de többször hal meg.
    Ahányszor eltemetik.
    A magyar ember többnyire
    külföldön lesz naggyá.
    De halottként hazakéredzkedik.

    A magyarok megbecsülik
    nagy magyar halottaikat.
    A nagy magyar halottak
    mindig magyarok.

    A magyarok történelme szomorú.
    A dicsőségek régiek,
    és az éji homályban késnek.
    Sokszor van éji homály.

    A magyarok nem csinálnak történelmet.
    Ők kötnek vagy köttetnek.
    Békét, alkut, kompromisszumot.
    A magyarokat sok minden köti:
    kötél és kötelezettség.
    Aztán egyszercsak eltépik, és felrúgják.
    Később ezekből lesznek a pirosbetűs ünnepek.

    Forrás: —