https://verskucko.com

Címke: nemzet

  • Baranyi Ferenc: KÉRDÉSEK A TANÁR ÚRHOZ

    (Kodály Zoltán emlékezetére)

    Kinek az udvarát szántsam fel én, hogy
    belévethessem hazám búbaját?
    S ha ekét ragadni volna is elég ok:
    megvan-e még a szántás tudománya?

    Sehol a császár, nincs szántóvető sem,
    kinek még ismerős az eke szarva,
    s ki úgy dalol nehéz munkája közben,
    ahogy valamikor az öregapja.

    Ki vette el dalos kedvét e népnek?
    Ki tette, hogy elnémult benne minden,
    mi arra volt jó, hogy aszályos évek
    vihar előtti csendjén átsegítsen?

    S most mire jó a harsány hangok árja?
    Hogy halk harmóniánk ne bátorodjék?
    Hogy süket is legyen a némaságba
    beletörődött, elszontyolodott nép?

    Felelj, Tanár Úr! Szólj ránk újra bölcsen,
    nem mindegy, hogy mi veri fel a csendet,
    a lélek csendjét, mely az ősidőkben
    utat nyitott sosem volt zengzeteknek,

    hisz tőlük zendült emberré az ember,
    s ha dallam vértezi, az is maradhat!
    Ám akinek a szíve süketen ver:
    mit kezdhet azzal bármiféle hangzat?

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: ADY-IDÉZŐ

    (Dr. Faragó Ambrusnak)

    Kortársunk lettél, Dózsa unokája,
    népedért síró, bocskoros nemes,
    te lázongó kálvinista, ki az Istent
    bajtársának érezte, nem urának.

    Kortársunk vagy, mert régi verssorokkal
    a perc ma támadt emberkéit épp úgy
    idegesíted, mint sok év előtt
    a vén huncutokat, gonosz ostobákat.

    És lásd, az öreg Kúnnék százezerszám
    készülnek halni újra, mert a gyógyszert
    – mely életükhöz hozzátenne néhány
    hónapot még – nem tudják megfizetni.

    Újpesten, elcsapott legények vackán
    megint a nyomor álmodik s a disznó-
    fejű Nagyúrral nincs, aki kiálljon,
    mert már a böllérkést is rozsda marja.

    Korcsok, cifrálkodók és félig élő
    magyarkodók ítélkeznek fölötted,
    kitépnének e földből, mint a dudvát,
    hiába vagy millió gyökerű.

    Néped megint minden igának barma,
    mert harcot végig – tudjuk – sose harcolt,
    erőt játszik a vertnek született most,
    s közben fejét, jussát, szívét kobozzák,
    őrzői rég cserben hagyták a strázsán
    a hitet, mit az ember Szépbe-szőtt itt.

    És Komp-ország – szennyes hullámot szántván –
    a semmitől a semmihez verődik.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: MAGYARSÁGVIZSGA

    I.

    Ki itt a jó magyar?
    A szájtépő, a másságot leszóló,
    a mellverő, de vész elől kilógó –
    az lenne jó magyar?

    Ki udvaroncból szökkent népvezérré,
    de „honféltése” népét sem kímélné –
    az lenne jó magyar?

    Ki eladná az országot egy lóért,
    s a lovat, nemzetének, milliókért –
    az lenne jó magyar?

    Ki Európát falná fel, de régi
    ázsiai voltát se jól emészti –
    az lenne jó magyar?

    Kinek az őslakó is rusnya jöttment,
    ha átkokat nem szittya dühhel öklend –
    az lenne jó magyar?

    II.

    Apai ágon áldás eleimre,
    hogy magyar vért pumpáltak ereimbe,
    ezért itt élni s tartozni e néphez
    vérség szerint lehetek illetékes.

    De önmagában ez mit sem határoz,
    csupán elindulás a vállaláshoz,
    ahonnan már csak lélek s ész irányít
    munkálni a világból egy hazányit.

    Anyám ágán is áldom minden ősöm,
    fejfáiknál emlékezőn időzöm,
    mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel,
    lett légyen délszláv, felvidéki cipszer.

    Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel
    példázza: mitől jó magyar az ember,
    nekik tudom be, nem a vér szavának,
    hogy épeszűen szolgálom hazámat.

    🕊️

  • Hegedűs Géza: A megtalált haza

    (részlet – záróének és utóhang az Idők mélyén című műből)

    Itt ez a föld, mostan formáljuk a sorsát.
    Nem múló percekig fog állni itt Magyarország.
    Azt nézzük csak, akik majd itt élnek, mit akarnak.
    Kit mondasz idegennek, s kit mondasz te magyarnak?

    Hol kezdődik a népünk? Ménrót két fia hajdan,
    űzve a szarvast, hajtva mocsáron s vad sivatagban
    ért a belár legelőre, s az ifjak hős hada végül
    ott települt le, belár nőt lelvén mind feleségül.

    Hát ki Magyar köztük? Ménrót fia? vagy felesége?
    Vagy tán ott született a Magyar nép köztük, elélve
    hosszú időt? De utána jövének más nevű népek,
    jöttek szőke alánok, s turkok, barna legények.

    Új had csatlakozott, más had leszakadt a nagy úton.
    Nem mindenkit várt a hegyen túl itt ez az új hon.
    Hát Magyar az, ki Lebéd földjén egykor lemaradván
    más népekkel, más módján él távoli pusztán?

    Nem Magyar ő már, más a beszéde, más a szokása.
    S hozzánk állt a kabar s harcolt életre-halálra
    értünk és mivelünk, s úgy él mivelünk, ahogy élünk.
    Most született fia úgy szól majdan, ahogy mi beszélünk.

    Nem Magyar ő? S leigázva avart, bolgárt meg a szlávot –
    nélkülük élsz itt? Eddig a földön az ő keze szántott,
    most majd tőle tudod meg, hogy kell bánni a földdel.
    És a közös munkán szerelemnek vágya kizöldel.

    Majd fiaink a leányaikat szerelemre kívánják,
    s lányunk is csak akad, ki közöttük lelve a párját
    formálgatja magyarrá férje szívét meg a nyelvét,
    s lesznek, akik leszakadnak, mert idegenbe keresik
    jobb létük. Csak menjenek ők. S jöjjön mi közénk
    az, ki az életet úgy élné majd, ahogy élünk.

    Ő a magyar, bárhonnan indult el, ki a sorsát
    jóban-rosszban egyre kitartván itt Magyarország
    sokszínű táján otthont lelve most vagy idővel
    használ másnak, élve magáért ésszel, erővel,
    s jött ő bármikor is, sorsát sorsunkra cseréli,
    s régi regéinket szíve módján újra regéli.

    Utóhang

    Így történt valóban?… Bízvást nem hiába
    írták latin szóval régi krónikába:
    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    Árpád fia, Zoltán eljegyezte békén
    Ménmarót leányát – És ha mese mégis –
    így tudta a tudós, így mondta a nép is.

    Hogyha nem is esett szóról szóra ekképp –
    Zoltán házassága nem mondai jelkép.
    Ha nem vele történt – megtörtént sok mással:
    vége a mondáknak a honfoglalással.

    Fehérló nemzete, Hunor s Magyar népe
    mesés napkeletről napnyugatra térve
    élükön Álmossal, bátor, bölcs vezérrel
    végtelen út végén a hazáig ért el,
    a hazáig, ahol várta az új élet…
    És a Magyar nemzet az időbe lépett.

    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    hódító és hódolt békén együtt élvén
    sok vihart megálló országot teremtett,
    hol ki otthont keres – hazájára lelhet.

    S múltak századévek, elmúlt ezer év is,
    közös kalandokban közös az emlék is,
    s újrakelt emléke rég elmúlt időnek
    mindig új erőt ad jelennek, jövőnek.

  • Illyés Gyula: Széchenyi

    Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
    a döblingi alkony, ahogy
    a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
    a napot, mint fövő tojást
    s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
    fölnyúlik, mint a láng szakad
    s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
    (hogy összefogja még magát)
    magához vonja mind a bajt, a szenvedést
    (mellyel kis nép is egy világ) –:
    Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
    a végtelent ölelve küzd –

    nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
    a legutolsó, amikor
    a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
    pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
    s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
    a jaj előtt, hogy „nem birom!”
    zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
    köpjék rá önnön vádjait,
    mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
    (hisz hasztalan volt, hasztalan!),
    hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
    szitok, üvöltés fojtsa el –

    adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
    az ő útját! – A félelem,
    a szégyen és önmardosás vad elemeit,
    mint gőzt – munkára váltani!
    hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
    verejtékét simítsa szét,
    még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
    s szájunkon, az eltorzulón
    kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
    s a bomló lélek, mint a láng
    meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
    Az volt talán az istené.

  • Illyés Gyula: Férj, feleség…

    Férj, feleség nagy fűrészt rángat,
    lovagok így párbajoznának.

    Bevág a férfi – hátradől, de
    lendül is a kis nő előre.

    Nincs pissze se köztük haragnak,
    deresén csak az ágfa jajgat.

    Szisszen ahogy lehull a mélybe
    a feje, válla, törzse, térde.

    Megy fönt a munka küzdve-kérve
    a szerelem friss ütemére.

    S bár a fa-halmot csecsemőknek,
    látom a kis párt ős-szülőknek.

    Vívás és harc, halál a munka
    s lám a világot szüli újra.

    Oh, hogyha mint ők, párba állva,
    a nemzet is mind így csatázna.

    Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel,
    noha vasból van, noha fegyver.

  • Illyés Gyula: Haza, a magasban

    Jöhet idő, hogy emlékezni
    bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
    bátrabb új hont a mult időkben
    fürkészni, mint a jövendőben –?

    Mi gondom! – áll az én hazám már,
    védőbben minden magasságnál.
    Csak nézelődöm, járok, élek,
    fegyvert szereztem, bűv-igéket.

    Már meg is osztom, ha elmondom,
    milyen e biztos, titkos otthon.
    Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
    köréd varázskör teremtődik.

    Ha új tatárhad, ha kufárhad
    özönli el a tiszta tájat,
    ha útaink megcsavarodnak,
    mint giliszta, ha rátapodnak:

    te mondd magadban, behunyt szemmel,
    csak mondd a szókat, miktől egyszer
    futó homokok, népek, házak
    Magyarországgá összeálltak.

    Dühöngő folyók kezesedtek,
    konok bércek – ezt ne felejtsed,
    ha megyünk büszke szájjal vissza,
    mint várainkba, titkainkba.

    Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
    nem ölhet, mi csak ölne minket,
    mormolj magadra varázsinget,
    kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

    Míg a szabad mezőkön jártál,
    szedd össze, pajtás, amit láttál,
    mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
    vidám vitáknál, leányoknál.

    Mint Noé a bárkába egykor,
    hozz fajtát minden gondolatból,
    ábrándok árvult szerepét is,
    álmaid állatseregét is.

    Lapuljanak bár ezredévig
    némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
    szavaid annál meglepőbbet
    dörögnek majd a kérdezőknek.

    Figyelj hát és tanuld a példát,
    a messzehangzóan is némát.
    Karolva könyvem kebelemre,
    nevetve nézek ellenemre.

    Mert ha sehol is: otthon állok,
    mert az a való, mit én látok,
    akkor is, ha mint délibábot,
    fordítva látom a világot.

    Így maradok meg hírvivőnek
    őrzeni kincses temetőket.
    Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
    mi ott fészkel, égbemenekszik.

  • Illyés Gyula: Magyar vagy?

    Magyar vagy? Az se vagy.
    Szomorú szolga vagy.

    Bú, szép gond, a könnyek:
    akiké a földek.

    Tán ha német volnál,
    pezsdülnél, rajongnál.

    Mint mezőn a fűszál,
    ezrekkel inognál.

    Tán ha zsidó volnál,
    sírva átkozódnál.

    Milliókkal halnál,
    ha szünne a felszél.

    Magyar vagy, na hullj el
    a bukó levéllel.

    Százezernyi fájó
    szív közt az ős fáról.

    Nem őriz, nem táplál,
    ki is dőlt talán már.

  • Váci Mihály: Még nem elég!

    Nem elég megborzongni,
    de lelkesedni kell!
    Nem elég fellobogni,
    de mindig égni kell!
    És nem elég csak égni:
    fagyot is bírjon el,
    ki acél akar lenni,
    suhogni élivel.

    Nem elég álmodozni.
    Egy nagy-nagy álom kell!
    Nem elég megérezni,
    de felismerni kell!
    Nem elég sejteni,
    hogy milyen kor jön el;
    jövőnket – tudni kell!

    Nem elég a célt látni;
    járható útja kell!
    Nem elég útra lelni,
    az úton menni kell!
    Egyedül is! Elsőnek,
    elől indulni el!
    Nem elég elindulni,
    de mást is hívni kell!
    S csak az hívjon magával,
    aki vezetni mer!

    Nem elég jóra vágyni:
    a jót akarni kell!
    És nem elég akarni:
    de tenni, tenni kell!
    A jószándék kevés!
    Több kell: – az értelem!
    Mit ér a hűvös ész?!
    Több kell: – az érzelem!

    Ám nemcsak holmi érzés,
    de seb és szenvedély,
    keresni, hogy miért élj,
    szeress, szenvedj, remélj!

    Nem elég – a Világért!
    Több kell: – a nemzetért!
    Nem elég – a Hazáért!
    Több kell most: – népedért!
    Nem elég – Igazságért!
    – Küzdj azok igazáért,
    kiké a szabadság rég,
    csak nem látják még,
    hogy nem elég!
    Még nem elég!

  • József Attila: HAZÁM

    1
    Az éjjel hazafelé mentem,
    éreztem, bársony nesz inog,
    a szellőzködő, lágy melegben
    tapsikolnak a jázminok,

    nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
    s háltak az uccán. Rám csapott,
    amiből eszméletem, nyelvem
    származik s táplálkozni fog,

    a közösség, amely e részeg
    ölbecsaló anyatermészet
    férfitársaként él, komor

    munkahelyeken káromkodva,
    vagy itt töpreng az éj nagy odva
    mélyén: a nemzeti nyomor.

    2
    Ezernyi fajta népbetegség,
    szapora csecsemőhalál,
    árvaság, korai öregség,
    elmebaj, egyke és sivár

    bűn, öngyilkosság, lelki restség,
    mely, hitetlen, csodára vár,
    nem elegendő, hogy kitessék:
    föl kéne szabadulni már!

    S a hozzáértő, dolgozó
    nép okos gyülekezetében
    hányni-vetni meg száz bajunk.

    Az erőszak bűvöletében
    mit bánja sok törvényhozó,
    hogy mint pusztul el szép fajunk!

    3
    A földesúr, akinek sérvig
    emeltek tönköt, gabonát,
    csákányosokkal puszta tért nyit,
    szétveret falut és tanyát.

    S a gondra bátor, okos férfit,
    ki védte menthetlen honát,
    mint állatot terelni értik,
    hogy válasszon bölcs honatyát.

    Cicáznak a szép csendőrtollak,
    mosolyognak és szavatolnak,
    megírják, ki lesz a követ,

    hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
    magával kötve mint a kéve,
    sunyít vagy parancsot követ.

    4
    Sok urunk nem volt rest, se kába,
    birtokát óvni ellenünk
    s kitántorgott Amerikába
    másfél millió emberünk.
    Szíve szorult, rezgett a lába,
    acsargó habon tovatűnt,
    emlékezően és okádva,
    mint aki borba fojt be bűnt.

    Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
    s társa, ki tudta, ily bolondtól
    pénzt eztán se lát a család.

    Multunk mind össze van torlódva,
    s mint szorongó kivándorlókra,
    ránk is úgy vár az új világ.

    5
    A munkásnak nem több a bére,
    mint amit maga kicsikart,
    levesre telik és kenyérre,
    s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

    Az ország nem kérdi, mivégre
    engedik meggyűlni a bajt
    s mért nem a munkás védelmére
    gyámolítják a gyáripart.

    Szövőlány cukros ételekről
    álmodik, nem tud kartelekről.
    S ha szombaton kezébe nyomják

    a pénzt s a büntetést levonják:
    kuncog a krajcár: ennyiért
    dolgoztál, nem épp semmiért.

    6
    Retteg a szegénytől a gazdag
    s a gazdagtól fél a szegény.
    Fortélyos félelem igazgat
    minket s nem csalóka remény.
    Nem adna jogot a parasztnak,
    ki rág a paraszt kenyerén
    s a summás sárgul, mint az asztag,
    de követelni nem serény.

    Ezer esztendő távolából,
    hátán kis batyuval, kilábol
    a népségből a nép fia.

    Hol lehet altiszt, azt kutatja,
    holott a sírt, hol nyugszik atyja,
    kellene megbotoznia.

    7
    S mégis, magyarnak számkivetve,
    lelkem sikoltva megriad –
    édes Hazám, fogadj szivedbe,
    hadd legyek hűséges fiad!

    Totyogjon, aki buksi medve
    láncon – nekem ezt nem szabad!
    Költő vagyok – szólj ügyészedre,
    ki ne tépje a tollamat!

    Adtál földmívest a tengernek,
    adj emberséget az embernek.
    Adj magyarságot a magyarnak,

    hogy mi ne legyünk német gyarmat.
    Hadd írjat szépet, jót – nekem
    add meg boldogabb énekem!

    1937. máj.