Jó estét, emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten, álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903
Forrás: Vers mindenkinek
Jó estét, emlékek. Adj Isten, álmok!…
Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak
Foszlányai a sugárteli délnek, –
Lengő, testetlen árnyak már, – nem élnek.
Rég volt, – hogy száraz szemmel, lázban égve,
Némán dobáltam a kályha tüzébe
– Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! –
Régi levelet, elszáradt virágot.
S ma – ócska holmi közt, – adj Isten, álmok!
Egy ittfeledt írásra rátalálok…
Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…
Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?
1903
Forrás: Vers mindenkinek
a hangulatos vidéki
esték, a bőrödre
tapadó hó,
a fenyvesek sötétje.
Álmaimon
más légzése
szűrődik át,
csuklóm fölött
régvolt éjszakák
takarói lengnek.
Vízesés voltál
ablakomból, szerelem,
duzzadó víztömeg,
nekifeszült
és szerteáradt,
őrjöngve, mint
egy vadállat, mi
egyszerre vonz s taszít.
Elenged a szám,
fiókban őrzött
arcodhoz többé
nem szorítom,
elengedhető mind, amit
akartam, ami lett,
gyűlnek bár markomba,
mint jégkristályok,
tudom jól, senki emberfia
meg nem őrizheti őket.
(Oravecz Péter fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Lopott fények: én tőletek tanultam
Szeretni a nagy, örök fényeket,
Hazug napok ragyogták be az útam,
De mégis fénytől voltam részeg
És beteg.
Lopott fény, áldott légy, ó szerelem,
Mely egy hazug nő szőke haján égett,
Mely sok sírást és dalt hozott nekem
S tragédiát, melyen kacag, aki
Nem ért meg.
Lopott fény, áldott légy, dicsőség,
Mely ifjúságom távol havasán
Csillogtál néha, mint hideg meddőség,
Hiú fény, elvesztél és itt maradt
A magány.
Lopott fények, ó mégis áldva áldom
A színpadi lámpák tört sugarát
És melegszem sok izzó, régi lángon.
Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom,
Hadd gondolok mégis dalolva és
Sírva rád!
Forrás: Lélektől lélekig
Az új dalok fülembe csengenek
Már nem hallom a régi éneket
Az új dalokban száz vágy muzsikál
Az új dalok termője a halál.
Ha cseng a sok új szép melódia
Őbennük sír az új kor korcs fia
Őbennük sír az új kor korcs fia…
S mily szépek mind a forró új dalok
Mily lázas lüktetők, mily csábítók
Hozzád simul és lágyan hízeleg
Könnyes melódiák megejtenek.
Koszorúk ők a bűnös éjjelen
A hajnalon, mely sápadt fénytelen
A hajnalon, mely sápadt fénytelen…
Csak szól csak szól a szép új muzsika…
Mint temetési harangok szava.
Beléfulnak a könnyes nappalok,
Meghalnak… lassan csak az éj ragyog…
A buja vágyak lázas éjjele…
És befedi a csábos új zene…
Befed mindent a csábos új zene…
Ha csendesül már az új muzsika,
Kiégve fáradtan megyek haza.
A sápadt égen csillag nem ragyog,
Elhallatnak a lázas új dalok,
Beteg megtört szemem elszendereg…
S felcsendülnek a régi énekek,
Az egészséges… régi… énekek…
Forrás: rejtovilaga@protonmail.com
Kis vendéglő a nagy hegyek között.
Minden békesség ideköltözött.
A kályha vasán párologva forr
a fűszeres és cukros, sárga bor.
Az asztalon sült. Ízletes falat.
Míg falatozom, nézem a falat:
a falusias, vén, meszelt, meleg
falon két ócska festmény díszeleg.
Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
kúszán felmázolt. De van benne szív.
Az egyiken két ferde ház előtt,
napfényes, zöld, májusi délelőtt
pocsolyán uszkál négy fehér kacsa,
arannyal éke tolluk pamacsa.
A másik képen tágas hómező,
a hó kavargó, sűrűn pelyhező
s két tömzsi állat nyargalászva von
egy karcsú szánt a süppedő havon,
– a két ficamlott, kedvesen suta
állat félig ló, félig őz-suta.
Míg a vaskályhán gőzölve forr
a fűszeres-illatú, sárga bor
s a macska nesztelenül lépeget,
nézegetem a csacsi képeket.
S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
koromban, künt az égszínkék, kerek
pocsolyában, májusi délelőtt
négy kacsa uszkált a házunk előtt,
én hevertem a pázsiton hanyatt
és bámultam a festett aranyat
új meséskönyvem színes födelén,
egy kishercegnő koronás fején,
ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
– két rénszarvas röpítette a szánt.
…Esik a hó. A kocsmáros köhög.
Poharamban forró bor gőzölög,
az óra lassan üti a hatot
s álmos vagyok és roppant meghatott.
Forrás: Lélektől lélekig
Káprázat ez: a régi májusoknak
Szűz orgonái nyílnak újra ki
És mint a sírból a fehér halottak,
Támadnak lelkem bágyadt vágyai.
A férfi gordonkáján visszazendül
A fiatalság fojtott dallama,
Mint ahogy alvó kerteken keresztül
Rügybontó május surran újra ma!
Valaki újfent szólongatja párját,
A dal a régi, fájó és örök,
Vesztett örömök legszebb örömök!
Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk,
De addig, sírok és romok felett
Én énekelem az életemet!
Forrás: Szeretem a verseket
Nagymama csak ül, szót se szól.
Elgondolkodott . . .
Nem hallja, hogy kiabálunk,
nem látja, hogy Tamás három sütit töm a szájába.
Nagymama Fábiánra gondol.
Fábián baba volt.
Kopott és csúnya,
majdnem kopasz.
Nagymama négyéves volt.
Szégyellte Fábiánt,
és egy nap a szemétvödörbe dobta,
de mikor a szemetes elment,
elsírta magát.
Nagymamának sok babája volt annak idején,
de mindet elfelejtette,
csak Fábiánt nem.
Most csak ül, szót se szól.
Elgondolkodott . . .
Forrás: Lélektől lélekig
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok,
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék örök az ifjúság,
Üllői-úti fák.
Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombú fák,
Üllői-úti fák.
Forrás: Lélektől lélekig
