Címke: nosztalgia

  • Lyn Lifshin: Hova tűntek

    a hangulatos vidéki
    esték, a bőrödre
    tapadó hó,
    a fenyvesek sötétje.
    Álmaimon
    más légzése
    szűrődik át,
    csuklóm fölött
    régvolt éjszakák
    takarói lengnek.

    Vízesés voltál
    ablakomból, szerelem,
    duzzadó víztömeg,
    nekifeszült
    és szerteáradt,
    őrjöngve, mint
    egy vadállat, mi
    egyszerre vonz s taszít.

    Elenged a szám,
    fiókban őrzött
    arcodhoz többé
    nem szorítom,
    elengedhető mind, amit
    akartam, ami lett,
    gyűlnek bár markomba,
    mint jégkristályok,
    tudom jól, senki emberfia
    meg nem őrizheti őket.

    (Oravecz Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Szép volt

    Lopott fények: én tőletek tanultam
    Szeretni a nagy, örök fényeket,
    Hazug napok ragyogták be az útam,
    De mégis fénytől voltam részeg
    És beteg.

    Lopott fény, áldott légy, ó szerelem,
    Mely egy hazug nő szőke haján égett,
    Mely sok sírást és dalt hozott nekem
    S tragédiát, melyen kacag, aki
    Nem ért meg.

    Lopott fény, áldott légy, dicsőség,
    Mely ifjúságom távol havasán
    Csillogtál néha, mint hideg meddőség,
    Hiú fény, elvesztél és itt maradt
    A magány.

    Lopott fények, ó mégis áldva áldom
    A színpadi lámpák tört sugarát
    És melegszem sok izzó, régi lángon.
    Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom,
    Hadd gondolok mégis dalolva és
    Sírva rád!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rejtő Jenő: Az új dalokhoz

    Az új dalok fülembe csengenek
    Már nem hallom a régi éneket
    Az új dalokban száz vágy muzsikál
    Az új dalok termője a halál.

    Ha cseng a sok új szép melódia
    Őbennük sír az új kor korcs fia
    Őbennük sír az új kor korcs fia…

    S mily szépek mind a forró új dalok
    Mily lázas lüktetők, mily csábítók
    Hozzád simul és lágyan hízeleg
    Könnyes melódiák megejtenek.

    Koszorúk ők a bűnös éjjelen
    A hajnalon, mely sápadt fénytelen
    A hajnalon, mely sápadt fénytelen…

    Csak szól csak szól a szép új muzsika…
    Mint temetési harangok szava.
    Beléfulnak a könnyes nappalok,
    Meghalnak… lassan csak az éj ragyog…

    A buja vágyak lázas éjjele…
    És befedi a csábos új zene…
    Befed mindent a csábos új zene…

    Ha csendesül már az új muzsika,
    Kiégve fáradtan megyek haza.
    A sápadt égen csillag nem ragyog,
    Elhallatnak a lázas új dalok,

    Beteg megtört szemem elszendereg…
    S felcsendülnek a régi énekek,
    Az egészséges… régi… énekek…

    Forrás: rejtovilaga@protonmail.com

  • Dsida Jenő: Vendéglő havas hegyek között

    Kis vendéglő a nagy hegyek között.
    Minden békesség ideköltözött.

    A kályha vasán párologva forr
    a fűszeres és cukros, sárga bor.

    Az asztalon sült. Ízletes falat.
    Míg falatozom, nézem a falat:

    a falusias, vén, meszelt, meleg
    falon két ócska festmény díszeleg.

    Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
    kúszán felmázolt. De van benne szív.

    Az egyiken két ferde ház előtt,
    napfényes, zöld, májusi délelőtt

    pocsolyán uszkál négy fehér kacsa,
    arannyal éke tolluk pamacsa.

    A másik képen tágas hómező,
    a hó kavargó, sűrűn pelyhező

    s két tömzsi állat nyargalászva von
    egy karcsú szánt a süppedő havon,

    – a két ficamlott, kedvesen suta
    állat félig ló, félig őz-suta.

    Míg a vaskályhán gőzölve forr
    a fűszeres-illatú, sárga bor

    s a macska nesztelenül lépeget,
    nézegetem a csacsi képeket.

    S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
    koromban, künt az égszínkék, kerek

    pocsolyában, májusi délelőtt
    négy kacsa uszkált a házunk előtt,

    én hevertem a pázsiton hanyatt
    és bámultam a festett aranyat

    új meséskönyvem színes födelén,
    egy kishercegnő koronás fején,

    ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
    – két rénszarvas röpítette a szánt.

    …Esik a hó. A kocsmáros köhög.
    Poharamban forró bor gőzölög,

    az óra lassan üti a hatot
    s álmos vagyok és roppant meghatott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Ki tudja

    Káprázat ez: a régi májusoknak
    Szűz orgonái nyílnak újra ki
    És mint a sírból a fehér halottak,
    Támadnak lelkem bágyadt vágyai.

    A férfi gordonkáján visszazendül
    A fiatalság fojtott dallama,
    Mint ahogy alvó kerteken keresztül
    Rügybontó május surran újra ma!

    Valaki újfent szólongatja párját,
    A dal a régi, fájó és örök,
    Vesztett örömök legszebb örömök!

    Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk,
    De addig, sírok és romok felett
    Én énekelem az életemet!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Britt G. Hallqvist: Nagymama és Fábián

    Nagymama csak ül, szót se szól.
    Elgondolkodott . . .
    Nem hallja, hogy kiabálunk,
    nem látja, hogy Tamás három sütit töm a szájába.
    Nagymama Fábiánra gondol.

    Fábián baba volt.
    Kopott és csúnya,
    majdnem kopasz.
    Nagymama négyéves volt.
    Szégyellte Fábiánt,
    és egy nap a szemétvödörbe dobta,
    de mikor a szemetes elment,
    elsírta magát.

    Nagymamának sok babája volt annak idején,
    de mindet elfelejtette,
    csak Fábiánt nem.
    Most csak ül, szót se szól.
    Elgondolkodott . . .

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Régi pajtás szemüveggel

    Galambősz lettél, gyerekkori pajtás.
    Jaj, merre jártál,
    milyen malomban, hombárban aludtál,
    te lisztes molnár?
    Tízperceink bohóca, szemtelen kis
    csörgő szarkája,
    sehogyse illik hozzád e paróka
    meg a komolyság.
    Virgonc szemeden is üveg van, vékony
    jéghártya rajta,
    alóla bámulsz, ümmögsz, hogy „Dezsőkém,
    édes Dezsőkém.”
    Én nézem egyre, nézem a szemed most,
    az ismerős, víg,
    régi szemed, befagyva ott a jégben,
    a jég alatt lenn.
    Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs,
    majdnem hideg már.
    De az enyém az forró, cimborám, lásd,
    csorog a könnytől.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák

    Az ég legyen tivéletek,
    Üllői-úti fák.
    Borítsa lombos fejetek
    szagos, virágos fergeteg,
    ezer fehér virág.
    Ti adtatok kedvet, tusát,
    ti voltatok az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Másoknak is így nyíljatok,
    Üllői-úti fák.
    Szívják az édes illatot,
    a balzsamost, az altatót
    az est óráin át.
    Ne lássák a bú ciprusát,
    higgyék örök az ifjúság,
    Üllői-úti fák.

    Haldoklik a sárgult határ,
    Üllői-úti fák.
    Nyugszik a kedvem napja már,
    a szél búsan dúdolva jár,
    s megöl minden csirát.
    Hova repül az ifjúság?
    Feleljetek, bús lombú fák,
    Üllői-úti fák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Az öreg óra énekel

    Csak úgy hívnak: az öreg óra.
    Rokkant vagyok már, vén legény,
    Egyformán tétlen rosszra, jóra,
    Ülök a szekrény tetején.
    Jelzem meggörbült mutatóval
    A jövő-menő perceket,
    Sorsom nagy, álmos, untató dal:
    Csak ketyegek, csak ketyegek.

    Lefüggönyözve áll az ablak.
    Pihen a nap már nyugaton,
    Sugarai meg nem zavarnak…
    Itt minden csupa nyugalom.
    Mire is nap ily vén legénynek?
    Jobb annak már az éji hold, –
    Úgy érzem néha: nem is élek,
    És álmodom csak, ami volt.

    Olyankor vár még némi gond rám,
    Mikor bejön a nagyanyó,
    Leül elémbe alkony-órán,

    • Haja fehérlő, mint a hó, –
      Felnéz reám bágyadt szemével:
      “Mesélj, no, szépen valamit!”
      S én sorba veszem halk mesével
      Az eltűnt évek napjait.

    Hej, más volt hajdan, ötven éve!
    Hej, az volt ám a szép idő!
    Termett a bor, a búzakéve,
    Volt búcsú, névnap, esküvő!
    Más voltál te is nagyanyóka:
    Szemed ragyogott, mint a nap,
    Ajkadon csengett, sírt a nóta,
    Virág fonta be hajadat.

    Egy napsugaras délutánon
    Itt álltál te s a vőlegény…
    Első szerelem – első álom…
    Az első csókot láttam én.
    Az évek lassan szállongáltak,
    Lassan benépesült a ház –
    Sugara múltán ötven nyárnak
    Az ifjú tábor hol tanyáz?

    A gonosz idő hogyan őröl:
    Aki víg volt, most szomorú.
    Temetés lett az esküvőből,
    Virágfüzérből koszorú;
    Meghaltak mind, és eltemettük,
    Ketten maradtunk: te, meg én –
    S el-elgondolkodunk felettük
    A szürke alkony idején.

    Az én sorsom is más volt hajdan,
    Míg ifjú voltam és vidám:
    Sok cifra betű fénylett rajtam,
    Csupa öröm volt nézni rám.
    Ma már a gépem csupa rozsda,
    Súrlódnak benn a kerekek,
    Aranyozásom rég lekopva
    S az elmúlásról ketyegek.

    Nem is marad meg semmi, senki,
    Meghal a szív, a dal s a száj. –
    Hogy nékem kell ezt elzengeni,
    Öreg szívemnek jaj, be fáj!
    Nagyanyó! Nekem nincs mit várnom,
    Meghalok szépen teveled…
    Elröppen egy perc… kettő… három…
    Csak ketyegek, csak ketyegek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Patricia Nolan: Téli álom

    Bemásztam sötét odúdba
    a lépcső alá, ahol annyi éven át
    hevertél, és megtaláltalak
    régi iskolaköpenyek, bevásárlószatyrok,
    könyvkötegek közt.

    Kirángattalak téli álmodból.
    Újból életre öleltelek,
    nem törődve hiányzó bal karoddal,
    megrövidült jobb lábaddal.

    Te nem láthattál engem.
    Valaki kiszedte szemedet.
    Orrad elmosódott az arcodban,
    lábfejedre egy régi barna zoknit varrtak,
    hogy helyén tartsa a fűrészport.

    A karomba vettelek, úgy ringattalak,
    ahogy, emlékszem, engem ringatott valaki
    réges-régen. Megmaradt ép füledbe
    mindkettőnk számára érthető szavakat suttogtam.
    Érintésedtől megújultam.
    Egyszer volt, hol nem volt bundás vállad
    valaha erősebbnek látszott, mint az enyém.

    Emlék, biciklivel a Körpálya úton.
    Egy piros, pliszírozott ruha, s mi ketten együtt.
    A magunk együgyű módján ikrek vagyunk –
    egy öreg játék mackó és felnőtt gyereke.

    (Kántor Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig