Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Forrás: MEK
.
Hallom a hangod messze, mélyből,
Egy régi nyárból száll felém,
Egy mámoros és fényes éjből
Dalol, mint álom és remény.
Hallom a hangod, selyme simít,
Bársonya borzongat megint,
A szavaid, e pajkos villik
Csapata surran szivemig.
A kagyló búg, ó áldott kagyló,
Mely ily dús gyöngyöket terem,
Úgy érzem, édesbús viharzón
A tenger zeng, a végtelen.
Forrás: MEK
Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.
Forrás: MEK
Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves,
de mint a szajkó szárnya-tolla: kék.
Nézem s mögötte messze felmagaslik,
ahol laktunk, az erdős kék vidék.
Én nem tudom, hogy milyen kék a tenger,
mi hegyre mentünk, ha kék volt a nyár.
Nekünk az erdő volt a végtelenség,
nekem a szajkó volt a kékmadár.
Az évek rabló-kézzel fosztogatnak,
színek halála minden szürkület.
Rekedt szajkóim régen elrepültek,
irtás az erdő is falunk felett.
Fáradt szemem is egyre veszti fényét.
Kertek felett is szürke gőz terem,
s az októberi eső zuhogója
olyan sötét és olyan végtelen.
Ha most az égi kékség is kilobban,
a szép színekből nekem mi marad?
Nő a homály s én néha úgy marasztom
azt a fogyó, szajkó-kék sugarat.
Forrás: Magyar Kurír
á
Azúr szemed, látom, már messze néz,
sziromhavas lábad indulni kész.
Völgyünk csodája, tündér lányalak,
év gyönyörűje, hogy marasszalak?
Mi tudna késleltetve hatni rád?
Iszalagokkal kötném meg bokád.
A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
útrekesztő bozóttá nőjenek.
Szövetkezném a völgy rigóival,
legyen daluk kötő varázsú dal.
Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
állja el agancsokkal útadat.
Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
hogy lefogjam lábad lendületét.
Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
találkozunk még, tündér hónapom?
Forrás: Magyar Kurír
Foganni könnyű. Világra jöttem,
suhogó kések között születtem,
s felnőttem én is, mint más, dologra,
akár az apám s az anyám: a gondra.
Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem –
arasznyi múltam el nem cserélem.
Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.
Valami mégis megszakadt félbe.
Egy évig egyszer játszani kéne.
Szánkázni télben, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznye-ágon.
Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem, hallod? te kis esendő,
orcád ha sápadt, síró kiskendő,
játszani kellene! elég a vasból!
Csördül a zápor, ezüstös ostor,
teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk, két iker-alma,
játszani gyerünk! játszani! jól van!
„Kiskacsa fürdik fekete tóban” –
Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
Zubogó vérem verése, lassulj.
Pókok türelme segít, ha láz van,
gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.
Forrás: PIM
Mint a beteg, ki néha visszagondol
egészségére, s könnyez és nem érti,
úgy gondolok én vissza rossz soromból
az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.
Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
amelyre a vidéki éj aláfolyt –
s én voltam-e a lánynak útitársa,
cigányhaján ki hordott lila fátyolt?
Csak színezem tovább a régi hársfát,
és életemnek régi-régi társát,
mint a beteg, ki forró és fanyar
lázába édes képeket kavar,
és álmodik, hogy jár a dombok alján,
előtte a kutyája s bot a karján.
Forrás: MEK
Csókolóztam a Margitszigeten,
Ó, drága, félszeg, régi eset –
Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.
A diák most egy színház rendezője,
A haja ritkul. És tűnődve látom
Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
Mily messze lehet az én ifjúságom!
De a szigeten ma sem mások a fák,
S az édes légben valahogy ott maradt
Sűrű arany napfénybe konzerválva
A régi, boldog pillanat.
S hiába volt sok rossz vihar,
Kopár ősz s hulló szerelem –
Elcsöndesülve a lombok alatt,
Ha utam néha arra terelem,
Megbúvok a kedves padon,
S mohó ajkamra messzi íz tolul,
Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…
1927
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
Új mese volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig szerettem árnyat és mesét:
A legszebb mesét és a legszebb árnyat
Egy babonás tavaszi éjszakán
Addig kérleltem, míg életre támadt.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
Élő mesére s élő asszonyára
Riadtan néztem. Nem az én mesém.
És ez az asszony, ez a csodasápadt?
Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
Idegen árnyat terem és mesét:
A mese régi s rizsporos árnyat
Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
Mikor a vágyam utolszor megáradt.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.
Forrás: MEK
Ájtatos madár fütyüli,
barbár jóság minden hangjegy.
Jön a tavasz, tündököl,
csókoltat, de mégis elmegy.
Négy fogacskám elhagyott
s az ifjúság bölcs varázsa,
ó négy márvány liliom,
négy világtájat pusztulása.
Bánatos virág-szivem
fekete almát kuporgat.
A cigányos alázat
tündér álmaimra forrad.
