https://verskucko.com

Címke: nosztalgia

  • Buda Ferenc: Lennék kisgyermek

    Foganni könnyű. Világra jöttem,
    suhogó kések között születtem,
    s felnőttem én is, mint más, dologra,
    akár az apám s az anyám: a gondra.

    Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem –
    arasznyi múltam el nem cserélem.
    Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
    Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.

    Valami mégis megszakadt félbe.
    Egy évig egyszer játszani kéne.
    Szánkázni télben, fürödni nyáron,
    csücsülni hajlós cseresznye-ágon.

    Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
    álmomban raknék kardokból kazlat.
    Édesem, hallod? te kis esendő,
    orcád ha sápadt, síró kiskendő,

    játszani kellene! elég a vasból!
    Csördül a zápor, ezüstös ostor,
    teteje ezüst, arany az alja,
    gurul a szívünk, két iker-alma,

    játszani gyerünk! játszani! jól van!
    „Kiskacsa fürdik fekete tóban” –
    Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
    Zubogó vérem verése, lassulj.

    Pókok türelme segít, ha láz van,
    gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Mint

    Mint a beteg, ki néha visszagondol
     egészségére, s könnyez és nem érti,
    úgy gondolok én vissza rossz soromból
     az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.

    Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
     amelyre a vidéki éj aláfolyt –
    s én voltam-e a lánynak útitársa,
     cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

    Csak színezem tovább a régi hársfát,
    és életemnek régi-régi társát,
    mint a beteg, ki forró és fanyar
    lázába édes képeket kavar,
    és álmodik, hogy jár a dombok alján,
    előtte a kutyája s bot a karján.

    Forrás: MEK


  • Tóth Árpád: Szigeti emlék

    Csókolóztam a Margitszigeten,
    Ó, drága, félszeg, régi eset –
    Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
    S egy kisdiákom meglesett.

    A diák most egy színház rendezője,
    A haja ritkul. És tűnődve látom
    Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
    Mily messze lehet az én ifjúságom!

    De a szigeten ma sem mások a fák,
    S az édes légben valahogy ott maradt
    Sűrű arany napfénybe konzerválva
    A régi, boldog pillanat.

    S hiába volt sok rossz vihar,
    Kopár ősz s hulló szerelem –
    Elcsöndesülve a lombok alatt,
    Ha utam néha arra terelem,

    Megbúvok a kedves padon,
    S mohó ajkamra messzi íz tolul,
    Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
    Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr…

    1927

  • Ady Endre: A mese meghalt

    Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
    S egy tavaszon én valakire vártam.
    Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
    Parthoz sodort egy illatos mesét,
    Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
    Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
    Új mese volt ez s az árny csodasápadt.
    Mindig szerettem árnyat és mesét:
    A legszebb mesét és a legszebb árnyat
    Egy babonás tavaszi éjszakán
    Addig kérleltem, míg életre támadt.
    Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
    Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
    Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
    Élő mesére s élő asszonyára
    Riadtan néztem. Nem az én mesém.
    És ez az asszony, ez a csodasápadt?
    Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
    Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
    Idegen árnyat terem és mesét:
    A mese régi s rizsporos árnyat
    Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
    Mikor a vágyam utolszor megáradt.
    Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit – Most búcsúzom az ifjúságtól

    Ájtatos madár fütyüli,
    barbár jóság minden hangjegy.
    Jön a tavasz, tündököl,
    csókoltat, de mégis elmegy.

    Négy fogacskám elhagyott
    s az ifjúság bölcs varázsa,
    ó négy márvány liliom,
    négy világtájat pusztulása.

    Bánatos virág-szivem
    fekete almát kuporgat.
    A cigányos alázat
    tündér álmaimra forrad.


  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.

    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”

    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    Hazug bűbájuk kopni kezdett.

    Jaj, hova lett a sok parázna
    Friss, fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvan éves?

    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Párisi kávéház

    Párisi kis kávéház,
    Túl a Szajna hídján,
    Keserű a cigaretta,
    A fekete hitvány.

    Magam elé bámulok
    A csillagos éjbe,
    Hátam mögött domborul a
    Panthéon sötétje.

    Előttem a papiros,
    Kezemben a tollam,
    Úgy ülök itt, mint a költő,
    Aki egyszer voltam.

    Még a szívem tele van,
    De a kezem fáradt,
    Előttem a kalamáris
    Örökre beszáradt.

    Fejem fölött százszorszép
    Tűzben égő reklám
    Zöld, piros, kék fényszalagja
    Vad szivárványt vet rám.

    Lárma, zene, kacagás,
    A boulevard hangos…
    Gondolatom vén házak közt
    Messze elkalandoz.

    Szűk utcákon, tereken,
    Meg-megáll egy percre,
    Régi évek emlékeit
    Szedegeti össze.

    De sok emlék! De sok év!
    Jól esik is, fáj is…
    Mikor én még legény voltam,
    De szép voltál, Páris!

    Könnyű volt a szerelem,
    Üde volt a hóbort…
    Arcok, harcok és kudarcok…
    Még a rossz is jó volt.

    Tréfa volt a koplalás,
    Játék az adósság…
    Odaát a Luxembourg-ban
    Most nyílnak a rózsák.

    Hova lett, ki akkor nyílt,
    A virág a kertben?
    Jaj, ha merném… nem merem már,
    Amit akkor mertem.

    Kenyeremnek a javát,
    Rosszát is megettem.
    Oly kevés van már előttem,
    Annyi sok mögöttem.

    Ütött-kopott kalapom
    A szememre vágom,
    Nincs nekem már mit keresnem
    Ezen a világon.

    Lassan-lassan kifelé
    Megyek is belőle,
    Lengetem a zsebkendőmet,
    Úgy búcsúzok tőle.

    Úgy búcsúzok, úgy megyek,
    Hogy vissza se nézek,
    Isten veled kis kávéház,
    Régi kedves fészek!

    Isten veled, kopott toll,
    Üres kalamáris,
    Régen elmúlt ifjúságom
    Temetője: Páris!

  • Heltai Jenő: Öreg Marci

    Öreg Marci, jó cigányom,
    Szürke madár száraz ágon,
    Vedd elő a hegedűdet,
    Sirassuk a jó időket.

    Gyere, öreg, ide hozzám,
    Húzd el az én kedves nótám,
    Egyszerűen, némán, halkan,
    Érezzem csak, meg se halljam…

    Azt a régi magyar nótát…
    Tudod-e még? Hogy is volt hát:
    „Szárad a bokor a tetőn,
    Haragszik rám a szeretőm.”

    Legénykedő, kedves nóta,
    Nem hallottam évek óta,
    Kiben ez a nóta járta,
    Hova lett a pesti csárda?

    Akihez sírt a panaszom,
    Hova lett a szőke asszony?
    Szőke asszony forró csókja?
    Elszállt az is, mint a nóta.

    Elszállt az is, mint a nóta,
    De más világ van azóta!
    Régi tüzünk bekiégett,
    Vége már a dicsőségnek.

    Te is, én is megrokkantunk,
    Hova lett a régi hangunk?
    Hova lett a régi kedvünk?
    Bizony nekiöregedtünk.

    A hegedűd sem úgy szól már,
    Nem vagy az már, aki voltál,
    Sebaj, Marci, így is jól van,
    Én se vagyok, aki voltam.

    Vén költőnek, vén cigánynak,
    Keze reszket, szíve fáradt,
    Le is tesszük már maholnap
    Te a vonót, én a tollat.

    Elég soká muzsikáltunk,
    Szép csöndesen félreálljunk,
    A költő is, a primás is…
    Hadd húzza már egyszer más is!

  • Heltai Jenő: Tükör előtt

    Szeretek olykor a tükörbe nézni,
    A homlokomról elsimul a gond,
    És a barázda, mit fehér kezével
    A szenvedés halvány tündére vont.

    A régi fény megint kigyúl szememben,
    S mily káprázat kacérkodik velem:
    Itt a tükörben ifjú lettem újra,
    Tizennyolc évem újra meglelem.

    Találkozunk egy régi, jó baráttal,
    Akit nem láttunk évek óta, rég…
    Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
    Az ennen árnyékának látszanék.

    De mit a zordon évek ráleheltek,
    A köd, arcárul lassan oszladoz,
    S szívünkbe minden visszatérő emlék
    Egy-egy vonást a múltból visszahoz.

    Végül olyannak látjuk, amilyen volt
    A rózsaszínű álmok idején,
    Mikor az élet csupa biztatás még
    És csupa napsugár és csupa fény.

    Így látom én is magam a tükörben,
    Minden redő arcomról elsimult,
    S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
    Az ifjúság, a bátorság, a múlt!

    Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
    Ki a tükörből most felém ragyog,
    Ki csupa tűz és álmodó poézis
    És üdeség – az ifjú én vagyok.

    Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
    Csodatévő, bűbájos balzsamír!
    Hazug tükör, hazudj még többet arról,
    Amit a szívem mindig visszasír!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900