https://verskucko.com

Címke: nosztalgia

  • Heltai Jenő: A régi nők

    Tudod-e még a régi nőket?
    Fáj még, hogy el nem érted őket?
    Üres-fejű, kóc-lelkű bábuk,
    Szájuk piros volt, szép a lábuk.

    Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
    Te meg dadogtál, mint a részeg,
    Azt hitted akkor, túl nem éled,
    Hogy mással hálnak, nem tevéled,
    Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
    Talán még sírtál is miattuk.

    Hányszor motyogtad zagyva lázban:
    „Nem jól csináltam, elhibáztam.
    Tovább kellett vón könyörögni,
    S jól járok én is, mint a többi.
    Megkóstolom jóízű húsát,
    Nem ölne meg a szomorúság.”

    És hajtogattad még sokáig:
    „Egyik bolond volt, rongy a másik,
    Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
    Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”

    Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
    Hamar leszállt az alkonyatjuk.
    Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
    Hazug bűbájuk kopni kezdett.

    Jaj, hova lett a sok parázna
    Friss, fiatal test vad varázsa?
    Izzó nyarukra hűvös ősz ült.
    Sok meghízott… egy meg is őszült,
    Templomba jár ma, vén boszorkány…
    Szívedben elcsitult az orkán.

    Tudod-e még a régi nőket?
    Szeretted és gyűlölted őket.
    Aztán te is vénülni kezdtél,
    Elszáll az élet, ugye, testvér?
    Nem vagy te már a régi éhes.
    Hány éves is vagy? Hatvan éves?

    Mire reád köszönt a hetven,
    Csak temetőt látsz vén szívedben.
    Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
    Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!

  • Heltai Jenő: Párisi kávéház

    Párisi kis kávéház,
    Túl a Szajna hídján,
    Keserű a cigaretta,
    A fekete hitvány.

    Magam elé bámulok
    A csillagos éjbe,
    Hátam mögött domborul a
    Panthéon sötétje.

    Előttem a papiros,
    Kezemben a tollam,
    Úgy ülök itt, mint a költő,
    Aki egyszer voltam.

    Még a szívem tele van,
    De a kezem fáradt,
    Előttem a kalamáris
    Örökre beszáradt.

    Fejem fölött százszorszép
    Tűzben égő reklám
    Zöld, piros, kék fényszalagja
    Vad szivárványt vet rám.

    Lárma, zene, kacagás,
    A boulevard hangos…
    Gondolatom vén házak közt
    Messze elkalandoz.

    Szűk utcákon, tereken,
    Meg-megáll egy percre,
    Régi évek emlékeit
    Szedegeti össze.

    De sok emlék! De sok év!
    Jól esik is, fáj is…
    Mikor én még legény voltam,
    De szép voltál, Páris!

    Könnyű volt a szerelem,
    Üde volt a hóbort…
    Arcok, harcok és kudarcok…
    Még a rossz is jó volt.

    Tréfa volt a koplalás,
    Játék az adósság…
    Odaát a Luxembourg-ban
    Most nyílnak a rózsák.

    Hova lett, ki akkor nyílt,
    A virág a kertben?
    Jaj, ha merném… nem merem már,
    Amit akkor mertem.

    Kenyeremnek a javát,
    Rosszát is megettem.
    Oly kevés van már előttem,
    Annyi sok mögöttem.

    Ütött-kopott kalapom
    A szememre vágom,
    Nincs nekem már mit keresnem
    Ezen a világon.

    Lassan-lassan kifelé
    Megyek is belőle,
    Lengetem a zsebkendőmet,
    Úgy búcsúzok tőle.

    Úgy búcsúzok, úgy megyek,
    Hogy vissza se nézek,
    Isten veled kis kávéház,
    Régi kedves fészek!

    Isten veled, kopott toll,
    Üres kalamáris,
    Régen elmúlt ifjúságom
    Temetője: Páris!

  • Heltai Jenő: Öreg Marci

    Öreg Marci, jó cigányom,
    Szürke madár száraz ágon,
    Vedd elő a hegedűdet,
    Sirassuk a jó időket.

    Gyere, öreg, ide hozzám,
    Húzd el az én kedves nótám,
    Egyszerűen, némán, halkan,
    Érezzem csak, meg se halljam…

    Azt a régi magyar nótát…
    Tudod-e még? Hogy is volt hát:
    „Szárad a bokor a tetőn,
    Haragszik rám a szeretőm.”

    Legénykedő, kedves nóta,
    Nem hallottam évek óta,
    Kiben ez a nóta járta,
    Hova lett a pesti csárda?

    Akihez sírt a panaszom,
    Hova lett a szőke asszony?
    Szőke asszony forró csókja?
    Elszállt az is, mint a nóta.

    Elszállt az is, mint a nóta,
    De más világ van azóta!
    Régi tüzünk bekiégett,
    Vége már a dicsőségnek.

    Te is, én is megrokkantunk,
    Hova lett a régi hangunk?
    Hova lett a régi kedvünk?
    Bizony nekiöregedtünk.

    A hegedűd sem úgy szól már,
    Nem vagy az már, aki voltál,
    Sebaj, Marci, így is jól van,
    Én se vagyok, aki voltam.

    Vén költőnek, vén cigánynak,
    Keze reszket, szíve fáradt,
    Le is tesszük már maholnap
    Te a vonót, én a tollat.

    Elég soká muzsikáltunk,
    Szép csöndesen félreálljunk,
    A költő is, a primás is…
    Hadd húzza már egyszer más is!

  • Heltai Jenő: Tükör előtt

    Szeretek olykor a tükörbe nézni,
    A homlokomról elsimul a gond,
    És a barázda, mit fehér kezével
    A szenvedés halvány tündére vont.

    A régi fény megint kigyúl szememben,
    S mily káprázat kacérkodik velem:
    Itt a tükörben ifjú lettem újra,
    Tizennyolc évem újra meglelem.

    Találkozunk egy régi, jó baráttal,
    Akit nem láttunk évek óta, rég…
    Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
    Az ennen árnyékának látszanék.

    De mit a zordon évek ráleheltek,
    A köd, arcárul lassan oszladoz,
    S szívünkbe minden visszatérő emlék
    Egy-egy vonást a múltból visszahoz.

    Végül olyannak látjuk, amilyen volt
    A rózsaszínű álmok idején,
    Mikor az élet csupa biztatás még
    És csupa napsugár és csupa fény.

    Így látom én is magam a tükörben,
    Minden redő arcomról elsimult,
    S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
    Az ifjúság, a bátorság, a múlt!

    Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
    Ki a tükörből most felém ragyog,
    Ki csupa tűz és álmodó poézis
    És üdeség – az ifjú én vagyok.

    Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
    Csodatévő, bűbájos balzsamír!
    Hazug tükör, hazudj még többet arról,
    Amit a szívem mindig visszasír!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Lelkem falán

    Lelkem falán a gond sötétlik,
    Árnyék a hófehér falon:
    Oh, megöregszel te is egyszer,
    Én édes, szőke angyalom.

    A szőke haj ezüstbe szürkül,
    Barázdás lesz a homlokod,
    És csókos ajkad pírja elvész,
    A szíved halkabban dobog.

    És benne mélyen eltemetve
    A régi, régi szerelem,
    És szenvedélytelen, szelíden
    Fogsz társalogni énvelem.

    Igérd meg azt, hogy kezed akkor
    Kezemből vissza nem veszed,
    S szeretni fogsz majd akkor is még,
    Mikor már én is vén leszek.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy oly nagyon szerettelek,
    Hogy rácsókoltam ajakadra
    Sok év alatt a zord telet.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy elhervadtál keblemen,
    Hogy másnak senkije se voltál,
    Csak nékem voltál mindenem.

    Igérd meg azt, hogy szemrehányást
    Szíved magába nem fogad,
    S nem kéri tőlem soha vissza
    Aranyos ifjúságodat.

  • Heltai Jenő: Voloscai emlék

    Ezek a langyos márciusi esték.
    A csillagos, szerelmes éjszakák
    Eszembe hozzák kék eged, Volosca,
    És az olajfák édes illatát.

    Oh, szép idők, mikor matrózpipámmal
    Ott bandukoltam házaid között,
    Mikor csalódott, hányatott szívembe
    A Szaharák nyugalma költözött!

    Mikor a művelt tenger suttogása
    Olasz leányok csókjáról beszélt,
    S a levegőben új és ismeretlen
    Mámorok kéje áradt szerteszét!

    Mikor a parton eltűnődve ültem,
    S velem a lomhaságban oly rokon
    Kövér, fehér sirályok ringatóztak
    Órákon át a zöld hullámokon…

    A naplopás e gyönyörű korában,
    Mikor alig vert az ütőerem,
    Mikor nem tudtam immár, mi az asszony,
    S az ölelés, a csók mi fán terem,

    Mikor feledtem minden balgaságot,
    Amit a lelkem álmodozva szőtt:
    Szórakozottan csak megálltam egyszer
    A tengerparton egy kis ház előtt.

    Két bús karó meredt előtte égnek,
    És a karókon szárítókötél,
    És a kötélen patyolatruhákat,
    Női ruhákat lengetett a szél.

    Női ruhákat, csipkés pici inget…
    Fehérebb, mint a sirály tolla, mind.
    S e tündöklő fehérség tengerében
    Két ismerős betű szemembe tűnt.

    Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem,
    Úgy izgatott a nagyszerű talány,
    Ki ezt viselni szokta – mint a másik,
    Ez is oly szőke, kékszemű a lány?

    Mint az a másik, aki messze innen
    Viseli selymein e két betűt,
    Ez is talált-e oly bolond szerelmest,
    Ki visszagondol rája mindenütt?

    Mint az a másik, ez is oly kegyetlen,
    Ha kedve tartja, ez is oly kacér?
    A csókja szintén kábít, részegít-e,
    Mikor szívében forrni kezd a vér?…

    Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak,
    Ha itt is még kísért a drága múlt,
    A nagy idő, mikor csókolni tűzzel
    A szőke kislány éntőlem tanult?…

    Néztem mohón az ismerős betűket.
    Az ily látvány bizony nem nagy haszon:
    És szégyenkezve súgtam önmagamnak:
    „Egy óra múlva hazautazom!”

  • Heltai Jenő: Nyári éjszaka

    Emlékszem egy édes nyári éjszakára…
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
    Reánk borult millió kicsi csillag fénye…
    Így kezdődött szívem legelső regénye.

    Azt mondottam neki: „Asszonyom, a képe
    Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
    Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
    Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!

    Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
    Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
    Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
    Itt könyörög magától irgalmat, szerelmet,

    Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
    Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
    Vággyal, remegéssel fordulva magához,
    Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!

    Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
    Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
    Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
    És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!”

    Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet,
    És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
    Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
    Valami elkésett vonat, ha füttyentett.

    Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
    Panaszos visszhanggal vonított reája,
    Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
    Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.

    Köpenyét a keblén fázón összevonva,
    Megnézte óráját. „Gyerünk haza – mondta. –
    Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
    Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!”

    S mikor arra kértem, hogy reám tekintsen,
    Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
    És én elfogódva kérdeztem: „No lássa,
    Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?”

    Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
    Én meg elpirultam, restelltem a dolgot,
    Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig,
    S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.

    Emlékszem egy édes, nyári éjszakára,
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
    A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
    Akácfa virágát együtt tépegettük.

    Fülébe susogtam balgán udvarolva,
    Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
    Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
    Istenem, istenem, de húszéves voltam!

  • Heltai Jenő: Madrigál-féle

    Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
    Hogy együtt ültünk akácfák alatt
    Valamikor májusba… ketten…
    Ma tél van, elfeledtem.

    Hogy szerettél és hogy szerettelek,
    Hogy öleltél és hogy öleltelek
    Lopva, titokba, önfeledten,
    Ma tél van, elfeledtem.

    A tél havával mindent behavaz,
    Téllé fagyott szívemben a tavasz:
    Ma tél van, elfeledtem,
    Hogy szerettél és hogy szerettelek,
    Hogy öleltél és hogy öleltelek,
    Hogy csókoltál és hogy csókoltalak,
    Hogy együtt ültünk akácfák alatt,
    Valamikor májusba… ketten…

  • Petőfi Sándor: Szülőföldemen

    Itt születtem én ezen a tájon,
    Az alföldi szép nagy rónaságon,
    Ez a város születésem helye,
    Mintha dajkám dalával vón tele,
    Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
    És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
    Hej azóta húsz esztendő telt el
    Megrakodva búval és örömmel…
    Húsz esztendő… az idő hogy lejár!
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Hol vagytok, ti régi játszótársak?
    Közületek csak egyet is lássak!
    Foglaljatok helyet itt mellettem,
    Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
    Hogy vállamon huszonöt év van már…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Mint nyugtalan madár az ágakon,
    Helyrül-helyre röpköd gondolatom.
    Szedegeti a sok szép emléket,
    Mint a méh a virágról a mézet;
    Minden régi kedves helyet bejár…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
    Lovagolok fűzfasípot fújva,
    Lovagolok szilaj nádparipán,
    Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
    Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”

    Megkondúl az esteli harangszó,
    Kifáradt már a lovas és a ló,
    Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
    Az altató nóta hangzik ajkán,
    Hallgatom s félálomban vagyok már…
    “Cserebogár, sárga cserebogár!”… – –

    Félegyháza, 1848. június 6–8.