https://verskucko.com

Címke: nyár

  • Szabó Lőrinc: Tihany partján a hegy alatt

    Együtt szöktünk a hegyeken át,
    gyönyörű volt a Bakony,
    a napot csókoltam szemeden
    s fiúsra nyírt hajadon.

    Gyönyörű voltál, de lelkemet
    árnyék futotta be:
    csókoltál, mint aki nem akar
    gondolni valamire.

    Gyönyörű volt az éjszaka,
    a holdfényes Bakony,
    s másnap már a tihanyi nap ragyogott
    a hajadon.

    Tihany partján a hegy alatt
    szeretőknek lakni jó.
    Boldogan tartotta az eget
    kék karjaiban a tó,

    és jártuk a koranyári vetést
    és szedtük a pipacsot
    és néztük a sirályt, ahogy
    a vízbe le-lecsapott,

    és este a csöndesedő csalogány
    bedalolt az ablakodon
    és éjszaka hét csillag ragyogott
    szemeidben és hajadon.

    Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
    Mért vagy hát oly szomorú?
    Nem kell már, aki vagyok, az
    a csúnya, szegény fiú?

    Megúntál? Elpattant a varázs?
    Sírsz, s nem tudod, miért?
    A tavi tündér gyöngyöket ad
    a könnyeidért.

    Most megy le a nap, részeg ragyogás
    az alkony gyönyöre:
    úgy csókolsz, mint aki nem akar
    gondolni semmire.

    Forrás: DIA

  • Heltai Jenő: Nyári éjszaka

    Emlékszem egy édes nyári éjszakára…
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
    Reánk borult millió kicsi csillag fénye…
    Így kezdődött szívem legelső regénye.

    Azt mondottam neki: „Asszonyom, a képe
    Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
    Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
    Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!

    Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
    Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
    Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
    Itt könyörög magától irgalmat, szerelmet,

    Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
    Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
    Vággyal, remegéssel fordulva magához,
    Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!

    Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
    Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
    Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
    És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!”

    Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet,
    És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
    Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
    Valami elkésett vonat, ha füttyentett.

    Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
    Panaszos visszhanggal vonított reája,
    Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
    Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.

    Köpenyét a keblén fázón összevonva,
    Megnézte óráját. „Gyerünk haza – mondta. –
    Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
    Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!”

    S mikor arra kértem, hogy reám tekintsen,
    Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
    És én elfogódva kérdeztem: „No lássa,
    Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?”

    Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
    Én meg elpirultam, restelltem a dolgot,
    Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig,
    S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.

    Emlékszem egy édes, nyári éjszakára,
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
    A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
    Akácfa virágát együtt tépegettük.

    Fülébe susogtam balgán udvarolva,
    Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
    Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
    Istenem, istenem, de húszéves voltam!

  • Pilinszky János: Kánikula

    A kardvirágok hegye véres,
    gyors pengéjük szemembe vág.
    Miféle forrón ömlő vér ez?
    Véres lesz tőlem a világ.

    Mi közöm e vad ütközethez?
    Sötéten izzó alkohol,
    elömlik, máglyát, tüzet tervez
    az ég, a légies pokol.

    A fák között, a fű tövében
    árnyékok mérges füstje száll.
    Konok kegyetlen szenvedéllyel
    gyilkol és gyujtogat a nyár.