Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e, –
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
Kedvesem, mondj egy jó szót értem.
Szeress nagyon, fáraszd a szívem.
Hogy élhessek, egyetlen érdem:
elájulni térdeiden.
Ki vagyok én? milyen jogom van
lábon hordani homlokom?
Csak az, ha boldog sikolyodba
az én jajgatásom fonom.
Ím, megadom magam. Elég volt!
Ember kell, nem Emberiség!
Szemed kell már csak, nem az égbolt;
– tenger helyett könnyed elég.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Minden Teérted, minden csak Tenéked.
Veled vitázik minden gondolat.
És mindenik csak tebelőled éled,
te vagy, kit szoroz, kivon, összead
az elme, – pontos összeg csak tevéled
lesz a világ: – tökéletes, ha vagy!
Míg észreveszel, látsz – csak addig élek
benned, veled hiszem még harcomat.
Épülő sorsod világot megértet
velem – s milliók sorsára mutat:
szerelem bennem már csak érted ébred,
s csak tetőled kelhet bennem harag.
Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
így adva – csak tenéked magamat.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
